2011. április 7., csütörtök

A halál árnyékában járva

Ma már a templomból is elkésett. Ilyen szégyen emberemlékezet óta nem esett meg vele, de hát egyre nehezebb a járás, kétszer is meg kellett pihennie, míg ideért. Hiába, hetven fölött már nem nagyon fickándozik az ember, főleg, ha ebből hármat Szibériában húzott le.
Már az utcán hallotta az orgona lélekig nyúló hangját. „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” zengett a zsoltár megnyugtatóan, mintha egy láthatatlan angyal emelné le az ember válláról a mulandóság terheit. Most már nem ment előre, a megszokott padra, nem akarta megzavarni a pillanatnyi áhítatot, leült hátul a sarokban az oszlop mögött, egy férfi mellé, kinek fehér haja messziről világított a sötétben.
A tiszteletes úr a megbocsátásról beszélt, arról, hogy valamennyien bűnösök vagyunk, és tudnunk kell megbocsátani. De meg lehet-e bocsátani az elveszett éveket, a családot, az egészséget? -- gondolta magában. A rémképeket, amelyek álmában még most is gyakran kísértik, amikor a szibériai fagyos földbe csákánnyal vágott egy kis gödröt, hogy eltemethesse a mellette, a szeme láttára meghalt barátait.
Az ősz hajú, aki eddig szinte belefeküdt a zsoltároskönyvbe, most felnézett. Valahonnan annyira ismerős volt az arca, még ebben a félhomályban is. Egy pillanatig fürkészték egymást, de a másik hirtelen elkapta a tekintetét. Aztán derengeni kezdett valami emlék. Mintha zavaros vizek mélyéről emelkedne fel ez az arc, a dús hajkorona még csaknem fekete volt, a ráncok alig cérnányiak, de a szeme, ez a jéghideg kék szem ugyanaz. Bármennyire is hihetetlen, az igazgató ült mellette. Pontosabban, az igazgató elvtárs.
Szinte hihetetlen, hogy pont itt találkoztak. Vele, a besúgóval, a hivatásos feljelentővel. Aki annyi papot hurcoltatott el. Az öreg Géza tiszteletest is, csak azért, mert titokban hittant tanított a gyermekeknek, a legkeményebb kommunista időkben. Ott is maradt az öreg, sosem látta többé a családja.
Talán ezért is nevezték ki iskolaigazgatónak. Merthogy politikailag megbízható volt. Rebesgettek persze sok mindent, állítólag levente is volt, de ő hamar bizonyított az új hatalomnak. És a kinevezése után is ehhez tartotta magát. Állandóan a papokat szidta, ha valamelyik iskolásról kiderült, vasárnap elment a templomba, az évekig nem állhatott meg előtte. Még azt is kijelentette, hogy a templomokat már rég le kellett volna dózerolni, mert csak megzavarják a fiatalokat.
Amikor kifelé indultak, újra egymáshoz sodorta őket a tömeg, bár ez talán nem is volt véletlen. Az igazgató elfordította a fejét, de hiába.
-- Megismer, megismer még, igazgató úr? – kérdezte számonkérően, mintha nem az imént intették volna megbocsátásra. – Maga mit csinál itt?
-- Hát hogyne ismerném, én mindenkire emlékszem. Most már, hogy nyugdíjba mentem, én is jöhetek templomba – szólt a másik tompán, de még mindig nem mert a szemébe nézni.
-- Add meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené? – kérdezte ő erre gúnyosan.
-- Beteg vagyok, nagyon beteg – válaszolta, és most, igaz csak egy pillanatra, feléje fordította a tekintetét, melyben csak félelem volt, és kétségbeesés.
Kiléptek a kiskapun, lassan oszlott a tömeg. Csak odabenn szólt még ércesen, megnyugtatóan az ének: „Ha a halál árnyékában járnék is, de nem félnék még ő sötét völgyén is…”