2012. május 13., vasárnap

Egy jelvény a mindennapokra


Szörnyű, milyen kaotikus világban élünk! Régen sokkal könnyebben el lehetett igazodni: előbb mindenki úr volt, aztán mindenki elvtárs, akár akarta, akár nem. De most? Azt sem tudhatod, hogy kinek mit mondhatsz, alig szólalsz meg, már nyakig benne vagy a bajban.
A rendszerváltás után én, a magam módján, megpróbáltam megoldani ezt a problémát. Volt egy hölgyismerősöm, aki korábban állandóan a pártbizottságon ült, 1990-ben pedig egyszerre népnemzeti lett. Fogalmam sem volt, melyik lehet az igazi énje, így aztán, biztos, ami biztos „kegyelmes elvtársnőnek” szólítottam. A mai napig nem bocsátotta meg nekem.
Azóta persze sokat romlott a helyzet, mondhatni, naponta lépünk ideológiai taposóaknákra, miközben vakon tapogatózunk a mindennapok kalandparkjában. Nemrég egy társaságban így kezdtem egy mondatot” Mi, finnugor népek…”. Már nem emlékszem, mit akartam mondani, igaz, nem is érdekelt senkit, ugyanis azonnal félbeszakítottak, mondván, én is azon álmagyarok közé tartozom, akik le akarják tagadni szkíta rokonságunkat, több tízezer éves gyökereinket.
Nem sokkal később egy ismerősömnek Szlovákiáról mondtam valamit, mire ő dühösen kioktatott, hogy az nem Szlovákia, hanem Felvidék, ezt ideje lenne már megtanulnom. Mire mondtam neki, hogy a Felvidék nekem is nagyon kedves, egyik oldalról a nagyapám, a másikról a nagyanyám született ott, de mégiscsak úgy hívják ezt az országot az egész világon, és én még sohasem láttam Svédország-Felvidék hokimeccset.
A későbbiekben még inkább próbáltam alkalmazkodni, de kiderült, hogy sohasem lehetek elég óvatos. Amikor egy ismerősömnek megjegyeztem, hogy egy mindkettőnk által ismert faluból a fiatalok szinte mind elmenekültek, ezért az iskolában szinte csak cigánygyermekek járnak, rám förmedt, hogy micsoda egy rasszista alak vagyok én, mért kell ezt számon tartani, ők egyébként sem cigányok, hanem romák. Megjegyeztem ugyan, hogy szerintük ők cigányok, ám erre azt mondta, hogy rosszul tudják.
Aztán minap azt mertem mondani, hogy egyáltalán nem baj, ha egy városban egyházi iskola is van, legalább a szülő választhat. No, lett is erre haddelhadd, azonnal a keresztény-dogmatikus körök kiszolgálója lettem.
Ezek után talán érthető, ha bizonytalanságom és kétségbeesésem egyre fokozódik. Egyszer bementem egy zöldségeshez, hogy megkérdezzem, mennyiért adják a cigánymeggyet. Ott állt egy kigyúrt, kopasz, kreolbőrű fickó. Egy darabig ácsorogtam, aztán vettem egy venezuelai ananászt, és eljöttem. Abból csak nem lehet baj.
Mostanában azon gondolkodom, hogy húsz éve ismerem a fodrászomat, de fogalmam sincs a pártszimpátiájáról. Vajon mit mondjak neki? És, ha rosszat mondok, akkor keresztet nyír a fejemre, vagy csillagot?
Ám ne gondoljuk, hogy csak a politikai témákkal kell vigyázni! Az ideológiai szempontok határozzák meg szinte az élet minden területét. Vegyünk egy példát! Régen, ha azt mondtam, „K. Szerénke egy nagy kurva”, általában vita alakult ki állításom valóságtartalmát illetően, melyben jobbára saját tapasztalatokból és megfigyelésekből táplálkozó vélemények csaptak össze.  És a végén eldőlt, hogy igazam volt-e.
Ma egészen más lenne a helyzet.
 „Egyáltalán, igaz magyar ez a K. Szerénke?” – kérdezné a nagyon nemzeti oldal. Mert ha nem, akkor ki kell vetnünk magunkból ezt a mételyt, ha viszont igen, akkor nézzük el neki, mégiscsak a miénk.
„Ez a Szerénke rendesen fizeti az adót?” – kérdezné a csak simán nemzeti, de nagyon keresztény. És hozzátenné, hogy az sem mindegy, hogy az illető politikailag kivel szimpatizál.
A szocialisták biztosan megjegyeznék, hogy ne sajnáljuk egy dolgozó nőtől azt a kis jót, ha meg pénzért csinálja, akkor rá van kényszerülve.
A legrosszabbul azonban a liberálisokkal járnék, azonnal bíróság elé citálnának, mert szerintük állításommal megsértettem a Szerénke személyiségi jogait és jó hírét, még akkor is, ha ezen utóbbi már nagyon régen nincs neki.
Persze, hogy igazam volt, vagy sem, az nem érdekelne senki.
Szóval, kellene valami megkülönböztető jelzés. Valami jelvény, minden magyarnak. Hogy tudjuk, hányadán állunk vele.  Hogy miként kell a kedvében járni. Mert egy nép vagyunk, de azért nem annyira, hogy el bírjuk viselni egymás véleményét. Lenne keresztény jelvény, nemzeti, szocialista, liberális, meg mindenféle. Ismerek embereket, akik egész kollekciót rendelnének. Kormányváltás után kínálhatnák kedvezményes áron. Azonnal kilőne és szárnyalna a magyar jelvényipar. És ez a mai gazdasági helyzetben aranyat ér!