Tóparti tantörténet

A  balatonalmádi móló mellett ülök egy padon, gyönyörködöm a magyar tenger tűnő párákkal mögött játszó partjaiban. A vízben 20-30 vadréce úszkál, olykor kijönne a partra, nem félnek az embertől, mert rendszeresen etetik őket.

Most is megérkezik egy jól öltözött, fiatal házaspár egy négy-ötéves kislánnyal, az anyuka kezében zacskó, s abban a kacsáknak szánt csemege.

-- Gyere, Szamanta, megetetjük a madárkákat! – mondja a kislánynak.

-- Nem madárkák, vadkacsák! – jegyzi meg határozottan a papa.

Az asszonyka úgy néz rá, mintha legalábbis felségsértést követett volna el.

-- Te ne szólj bele! Megoldjuk nélküled is!– förmed rá a férjére.

Aztán a kislányhoz fordul.

-- Kiálts a madárkáknak, Szamanta! Így, gyertek hattyúk, gyertek hattyúk!

-- Nem hattyúk, vadkacsák! – sziszegi szégyenkezéssel vegyes dühvel az apuka.

Ez már a nejénél is kiveri a biztosítékot.

-- Elég volt! Semmit sem tudok megtanítani ennek a gyereknek, mert mindig elvonod a figyelmét! – kiáltja eltorzult arccal.

Szamanta egykedvűen nézi őket. Csak a récék rebbennek fel riadtan.