A nácikat elítélték a
nürnbergi perben, a kommunizmust viszont, mely az emberiség történelmének
legbűnösebb rendszere, mindmáig megúszta a felelősségre vonást. Ki a felelős ezért? A Szovjetunió? Amerika?
Vagy a nyugat-európai sajtószervek és egyetemek, melyekben teljesen
eluralkodott a baloldali ideológia?
Tony Judt, a nemrég elhunyt
amerikai történész és briliáns koponya utolsó könyvében azt írja, hogy a XX.
század az individum évszázada. Úgy alakult, hogy ez egyben a legnagyobb,
tömeges bűncselekmények korszaka is, melyek közül a legkegyetlenebb
tömeggyilkosságokat egy új, jobb világ megteremtése – a kommunizmus felépítése érdekében követték el. És mindig
voltak olyan individumok, akik mentségeket találtak ezekre a szörnyű bűnökre,
mindig meg tudtak magyarázni minden kioltott életet.
A kísérlet, hogy
meghonosítsák a kommunista ideológiát legkevesebb százmillió emberéletbe
került. Képzeljük el, hogy egyszerre csak eltűnne a térképről Franciaország,
Anglia, vagy az USA egész keleti partvidéke Bostontól New-Yorkig és Miamiig: ez
épp százmillió ember. Ám a kommunizmus áldozatai nem ott pusztultak el, hanem olyan
kevésbé érdekes helyeken, mint Katyn és Kolima, Kuba, Kína és Vietnám. De kit
érdekelnek ők a nagyvilági politikai-individuális elit köreiben
Nyugat-Európában, vagy éppen az említett keleti partvidéken?
Mért
nem ítélték el a kommunizmust?
Először is azért, mert
elterjedt az a nézet, hogy a kommunizmus nem vereséget szenvedett, hanem önként
megosztozott a hatalmon és a jogokon korábbi rabjaival és szerződést
(kompromisszumot) kötött a Nyugattal. Ez
a koncepció mindazok politikai érdekeinek megfelelt, akik meg akarták őrizni a
státuskót: az USA vezetésének éppúgy, mint a különböző egyéb kerekasztalok
részvevőinek.
Másodszor: a kommunista
ideológia az utóbbi években diadalutat járt be a Nyugat oktatási-nevelési és
médiastruktúráiban. A nyugat-európai és
amerikai egyetemek és a legbefolyásosabb sajtóorgánumok szerkesztőségeiben az
„ősbaloldaliak” kerültek kulcspozíciókba, leporolva Marx (ha nem inkább Sztálin
és Mao) mellszobrát. A 90-es évek eleje óta rendszeres látogatója vagyok a
nyugat-európai nagyvárosok könyvesboltjainak és mindig szétnézek a filozófiai
könyveket tartalmazó polcokon. Kisebb
szünet után, közvetlenül az 1990-es éveket követően, ezeken a polcokon
eluralkodott a marxizmus. Most már külön polcokat jelölnek ki az ilyen
kiadványok számára, választékuk jóval bőségesebb, mint a többi filozófiai
részlegé. Louis Althussertől Slavoj Zizekig: mindenütt marxista motívumok
láthatók.
Az
áldozatok „nem divatosak”
Ennek a bölcsességnek
legfőbb szószólója mostanában a francia Alain Badiou, aki Mao elkötelezett
híve. Úgyszintén nagy népszerűségnek örvend az angol kommunista történész Eric
Hobsbawm, aki részletesen kifejti, mért igazolhatóak azok a bűncselekmények,
melyeket a „gyönyörű eszme” nevében követtek el. Viszonylag új csillaga ennek
az irányzatnak Terry Eagleton, aki a legdurvább marxizmust a kereszténységgel
igyekszik kombinálni.
Központi helyet foglal el
ezekben a művekben a kapitalizmus, és főleg Amerika, a liberalizmus, a vallás,
valamint a „szörnyűséges nyárspolgárság” kritikája.
A kommunizmus áldozatai – ez
egyáltalán nem „divatos” téma a befolyásos körökben. 2004-ben, amikor Sandra
Kalniete lett kulturális miniszter a
Lipcsei Könyvvásár megnyitó ünnepségén meg merészelt emlékezni a kommunizmus
áldozatairól, hatalmas botrány tört ki. Hogy venné ez ki magát: Portugáliában
éppen zajlott a kommunista pártok világkonferenciája, melyre száz országból
érkeztek delegációk, Európa meg hirtelen elkezdi bírálni Marx és Lenin
örökségét? Megemlékezni valami éhen halt „orosz muzsikokról”, valahol agyonlőtt
„reakciós” lengyel tisztekről, a haladás nevében keresztre feszített papokról?
Na, ez az igazi fasizmus!
A
kommunizmust nem választották demokratikusan
A kommunizmus egy régi
ideológia, melynek elmélete már Platón Állam című művében is leírásra került 24
évszázaddal ezelőtt. Érett formáját azonban csak a XIX. század közepén Marx
Károlynak köszönhetően nyerte el. A kommunizmus és a régi világ halálának
prófétája azt remélte, hogy sikerül megteremteni az új embert, tökéletesíteni
az emberi természetet, és ez a nagy reménység képezte az erőszak igazolásának
alapját.
Az első tapasztalatokat a
Párizsi Kommün szolgáltatta, mely, mielőtt még vérbe fojtották volna, érkezett
kivégezni az ellenfeleit. Az új embert még nem sikerült megteremteni, de sok
„régit” öltek meg, köztük papokat (köztük Párizs püspökét). Az emlékezetben
azonban nem ezek a kivégzések maradtak meg, hanem a kommün ellen irányuló,
kétségkívül több áldozatot követelő cselekmények. És megszületett egy gyönyörű
legenda.
A kommunista utópia
megvalósításának következő kísérlete sokkal hatalmasabb méretekben folyt. Ennek
helyszíne Oroszország. Mint kivétel nélkül a későbbiekben is mindig a
kommunizmus itt sem demokratikus választások útján győzött, hanem ideológia
kisebbségben lévő, de jól szervezett és határozott híveinek erőszakos
térnyerése révén.
Szimbolikus
emlékmű Káinnak
Ne felejtsük el: a
kommunizmust és a demokráciát, a kommunizmust és a szabadságot csupán egyetlen
kérdés kapcsolja össze, melyet lenin a forradalom vezére így fogalmazott meg:
ki kit? És ez a kommunizmus lényege: harc nem valakinek az életéért, hanem valakinek
a haláláért. Főként a haláláért. Kommunizmus vagy demokrácia. Kommunizmus vagy
szabadság.
A forradalom győzelme
érdekében Lenin Oroszországban létrehozta az első totális politikai rendőrséget
(VCSK), melynek az élére egy hónappal a petrográdi fordulat után Feliksz
Dzserzdinszkijt nevezte ki. Ha valaki meg szeretné tudni, hogyan működött ez az
intézmény, akkor azt javaslom, hogy nézze meg Alekszandr Rogozskin A csekista
című filmjét (1992). Ez a film nagyon szemléletesen mutatja be a halálnak eme
futószalagját. A szervezet (ekkor már
NKDV elnevezéssel) munkatársai csupán 1937-ben és 38-ban 670 ezer „ellenséget”
lőttek agyon. Ám az agyonlövetés még nem volt elég. A kommunizmusnak egy újabb lépésre volt
szüksége: 1918-ban Lev Trockij, forradalmi ügyekben Lenin jobbkeze, utasítást
adott a koncentrációs lágerek létrehozására. Az első ilyen tábort Kazany
közelében Szvijazsszkban nyitották meg. Trockij parancsba adta, hogy a tábor
közepén állítsák fel Káin emlékművét – mint olyan emberét, aki fellázadt isten
ellen.
És valóban, a GULAG – ez a
legérzékletesebb emlékműve az ember isten ellen, pontosabban annak ötödik
parancsolata elleni lázadásnak: ne ölj. A kommunizmus védelmező mindig azt
emlegetik, hogy az első koncentrációs táborok már korábban megjelentek, az
angolok hozták ezeket létre a búrok elleni háború idején Dél-Afrikában. Ez
valóban így van, de ne hallgassuk el a tényeket, a brit táborok arra
szolgáltak, hogy a háború idejére izolálják a polgári lakosságot a
partizánoktól, a harcok befejezése után ezeket felszámolták. A betegségek és az
éhezés miatt mintegy 27 ezren vesztették itt életüket. Ez bűncselekmény volt,
de nem előre megfontolt szándékkal.
A Tanácsok Országában a
táborok hetven éven keresztül működtek. Ezekben, amint azt Robert Conquest történész
kimutatta legalább 42 millió ember vesztette életét. Ha az angol táborokban
történteket bűnténynek neveztük, akkor hogyan minősíthetjük azokat a táborokat,
melyeket a kommunizmus építésének nevében hoztak létre?
Emellett ezek a módszerek
”továbbterjedtek” Kínában (több tízmillió áldozat), Vietnámban, Kubában,
Koreában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban… Valamennyi
áldozatnak volt kereszt- és vezetékneve, valamennyien voltak valakik. Példaként
említhetnénk a XX. század nagy orosz költőjét, Oszip Mandelstamot (1938-ban
pusztították el a GULAG-on), vagy az egyik legnagyobb ukrán költőt Vaszil
Sztuszt (1985-ben hunyt el a GULAG-on, amikor a Szovjetuniót már Gorbacsov
vezette).
A
puskatus és a kommunizmusban való kételkedés
Voltak még más nagyszabású
„kísérletek” is annak érdekében, hogy az egész társadalom modernizálása
érdekében megteremtsék az új embert: az egyház likvidálása, a falvak
„kuláktalanítása” és kollektivizálása, az ukrán nacionalista („Holodomor”
hadművelet) és a lengyel nacionalisták (az NKDV lengyel hadművelete 1937-ben,
111091 áldozat). Minden egyes ilyen „kísérlet” következtében százezrek vagy
éppen milliók vesztették életüket.
Később, annak következtében,
hogy a világ proletárjainak hazája szilárdíthassa pozícióit szövetséget kötöttek
Hitlerrel. A vörös csillag a horogkereszttel, a III. Internacionálé vörös
zászlaja a Harmadik Birodalom barna szimbólumával. A Ribbentrop- Molotov paktum
Lengyelország felosztásáról, Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország
megtámadásáról szólt. Megint következtek a tömeges száműzetések, kivégzések, és
végül, mint egy szimbólumaként a szovjethatalomnak – a katyni mészárlás.
Aztán véget ért a barátság
Hitlerrel, elkezdődött a háború, mely fél Európát kiirtotta. Varsóban,
Prágában, Budapesten, Szófiában és
Bukarestben győzedelmeskedett a kommunizmus. Ám nem azért, mert
Európának ez a része erre vágyott, hanem mert erőszakkal kényszerítették rájuk
a szovjet rendszert. Nekik nem kellett
ez a „gyönyörű eszme”. Amint azt a költő Czesław Miłosz írta, szovjet
puskatusokkal kellett kiverni az emberek fejéből az „elidegenedést” ( azaz,
hogy nem hittek a kommunizmus
felsőbbrendűségében a szabadság és korábbi identitásukkal szemben).
Éhező
csőcselék Kelet- Európából
A fent említett elnyomó
szovjet erőszak által támogatást nyertek, hatalomra kerülhettek a meghódított országok jelentéktelen
kommunista pártjai. A Vörös Moszkvára, a Vörös Hadseregre, valamint az NKVD
hadosztályaira támaszkodva (Lengyelországban például 1947-ig két ilyen is volt)
megerősödtek olyan képződmények, mint a Lengyel Munkáspárt (PPR), majd a
Lengyel Egyesült Munkáspárt (PZPR). Saját elnyomó apparátusuk védelmezte őket, saját
„csekistáik” voltak, koncentrációs táborokat létesítettek a saját „ellenségeik”
számára, kivégezték, vagy az utcán megölték őket -- 1956-ban, 1970-ben, 1982-ben és 83-ban. Ezek a pártok erősek
lettek és megnőtt a taglétszámuk.
Emberek milliói, akik
valamilyen kulcspozíciót töltöttek be ebben a hatalmi struktúrában, abban
voltak érdekeltek, hogy a kommunizmust ne ítéljék el, hiszen ez nem csupán
csodálatos közérzetükre mért volna csapást, hanem az NKVD-ben, a Szovjetunió
Kommunista Pártjában, az apparátusban különféle szerepeket vállaló
nagypapáikhoz és nagymamáikhoz fűződő kapcsolatukra is. A leigázott országokban
túlságosan erős hatalommal rendelkeztek ahhoz, hogy ezt megengedhessék
maguknak.
Következésképpen, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunizmus elvesztette a Nyugattal vívott globális
versenyt, a nyugati országok olyan politikai vezetői, mint George Bush vagy François
Mitterand meg akartak előzni mindenfajta, „az éhenkórász kelet európai
csőcselékkel” kapcsolatos problémát és felelősségre vonást.
A
kommunizmus és az elit reményei
Inkább ne essen szét ilyen
gyorsan a Szovjet Szövetség, jelentette ki Bush kijevi látogatása során
1991-ben. A „vörös” Moszkva legalább egy megbízható partner a nemzetközi
kapcsolatokban és az üzleti életben (mint ahogy ez teljesen nyilvánvaló volt Brezsnyev és a német szociáldemokrata
kancellár Helmut Schmidt gázipari együttműködésének ismeretében).
A legcinikusabb „reálpolitika”
és az üzleti haszon reményében szemet hunytak a kommunizmus bűnei fölött.
Nyugat-Európa és Amerika intellektuális elitjét csupán saját ideológiai
unszimpátiája vezérelte, és abban reménykedett, hogy a kommunizmus igen is
alternatívája lehet annak a világnak, melyet ez az elit le akart rombolni.
Az a tény, hogy ez az
alternatíva a gyakorlatban már megvalósult, csak fokozta büszkeségüket. A
kommunizmus azért gyönyörű, magyarázza Hobsbawm,
mert már rég nem csupán teória, megvalósult a gyakorlatban is. Az hogy ez a gyakorlat milliók életébe került –
annál rosszabb a „gyönyörű kísérlet” áldozatai számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése