Már egy hete feküdt a koszos priccsen, szinte mozdulatlanul. Félhomály és tehetetlenség. Az aprócska ablak annyira mocskos volt, hogy még nappal is alig szűrődik be rajta egy kis fény. A többiek néha hoznak neki egy kis levest, már ha annak lehet nevezni azt a zavaros löttyöt, melyben itt-ott egy darab káposzta, vagy kása úszkál. Ha ők nem lennének, talán már nem is élne.
Szóltak a barakkparancsnoknak is, az ideküldte a lágerorvost. A jelentéktelen, görnyedt hátú kis nő, aki alig élt jobban, mint maguk a rabok, csak messziről vetett rá egy lemondó pillantást. Minek vizsgálgassa, úgysincs gyógyszer!
Néha elszunyókált, vagy talán el is vesztette az eszméletét. Ilyenkor könyvek fölé görnyedő fejeket látott, fiatal fiúkat, akik alázatosan meghajolnak a tudomány nagysága előtt, a tanítványait, akik majd megváltják a világot. Hát igen, a főgimnázium. Húsz évig ez volt az élete. Tulajdonképpen, még mindig az, hiszen ez aligha nevezhető életnek.
Aztán más emlékek jönnek elő a múlt szivárványos bugyraiból. A bálok, a kaszinó. Gyönyörű, elegáns dámák és snájdig urak suhannak a Korona étterem parkettáján. Azért megtisztelő volt, hogy soha nem tartozott a felső tízezerhez, de mindig meghívták. Ő volt valaki a városban. Mint ahogy mindig meghívták Madarász főorvos urat is, aki sebész, a javából. Sokan nem szerették nyers, szókimondó modora miatt, de képes volt egész éjjel elszórakoztatni a társaságot. Igazán akkor barátkoztak össze, amikor betegként a kése alá került. Úgy műtötte meg az aranyerét is, hogy végig vicceket mesélt.
Aztán felébredt, vagy inkább feleszmélt. A barakkban nem volt senki, de kintről beszűrődött a beszélgetés moraja, talán most ért véget az esti sorakozó. Léptek dobogását hallotta, majd nyílt a rozzant deszkaajtó. Látta a félhomályban közeledő árnyakat, majd valaki leült a priccs széléra. Érezte a gőzölgő leves illatát, feltámasztották a fejét, és úgy etették, mint a csecsemőt. A leves hamar elfogyott, meg aztán bele is fáradt az evésbe, ismét befordult a fal felé, mintha szunyókálna. Legalább addig sem látják a többiek, hogy foszlik szét az ember.
Megint nyílott az ajtó, és mozgolódás támadt.
-- Hoztunk egy ismerőst! – rázta meg a vállát Jenő, aki a való életben, legalábbis míg volt való élet, főpincér volt a Kispipában és esténként azzal kínozta a többieket, hogy felmondta az étlapot. És a társaság korgó gyomorral, mégis gyönyörűséggel hallgatta.
Egy erős kéz fogta meg a vállát. Ahogy megfordította a testét, egy ismerős arc vonásait vélte felfedezni. Koszosan, szakadtan és soványan maga Madarász főorvos úr állt előtte.
-- Gyengélkedünk, tanár úr, gyengélkedünk? – kérdezte az arcán széles mosollyal, mintha komikusnak tartaná, hogy itt találkoztak.
-- Hát maga, hogy kerül ide, főorvos úr? – préselte ki magából a szavakat. – Hiszen maga az orosz tiszteket is megoperálta.
-- Az igaz. Meg is voltak velem elégedve. Csak aztán rájöttek, hogy azelőtt meg a magyar katonákat operáltam – mondta, s harsányan fölnevetett, mint annak idején a Koronában. -- Látja, tanár úr, hogy megfordult a világ, valamikor a kezünkben volt az arany és a seggünkben a szar, most meg pont fordítva.
Kacagott, és ez a kacagás úgy terjedt, mint a szökőár, betöltötte az egész barakkot, aztán az egész tábort, már mindenki együtt nevetett vele, még azok is, akik már csak a lelkükben tudtak mosolyogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése