2011. december 7., szerda

Postás néni, hol az olló?

Állok a postán a sorban. Nem vagyunk sokan, talán öten-hatan próbáljuk jól beosztani a türelmünket. Az egyetlen nyitva lévő ablaknál, mert a másik kettő, bizony, zárva tart. Az egyiket még le is függönyözték, a másik mögött ugyan üldögél egy hölgy, de roppant figyelemmel szuggerál egy papirost, melyre olykor-olykor följegyez valamit.
A sor nem halad gyorsan, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell állapítanom, hogy roppant lassan halad. Az egy szem ügyintézőnek, aki még tartja a frontot, szóval, aki nekünk jutott, minduntalan elvonja valaki, vagy valami a figyelmét. Előbb a telefon csörög.
--Vedd már fel, Mancika! – kiált oda neki a másik, aki épp a papírt böngészi. – Látod, hogy nem érek rá!
Mancika komótosan feláll, odaballag a telefonhoz. Épp őt keresik.
– Igen, hát persze, hogy felköszöntöttük! Nagyon jól sikerült, sütöttem neki egy hatalmas tortát – lelkendezik valakinek, majd tövirül hegyire lediktálja a torta receptjét.
Miután visszaül a helyére, megérkezik az egyik kézbesítő, akinek halaszthatatlan megbeszélni valója van a mi egyetlen ügyintézőnkkel. Tehát várunk. Az élet egyébként is egy nagy várakozás.
Ám a java csak most következik. A hölgy, aki eddig a papirost olvasgatta, most megfontoltan feláll a helyéről, és egy csomagot kezd vizsgálgatni, behatóan.
– Hová lett az ollóm? – kiált fel egy idő után számonkérően. Majd, miután nem kap választ: Hová lett a piros ollóm? A héten ez már a harmadik ollóm, ami eltűnik!
A mi egyetlen ügyintézőnknek az arcába szökik a vér.
– Azt akarod mondani, hogy én vettem el az ollódat! – csattan fel hirtelen. – Hát vedd tudomásul, hogy leszarom a te mocskod ollódat, van nekem sajátom!
Erre aztán kitör a haddelhad. Mi csak ott álldogálunk, előbb csak végtelen türelemmel, mint az ENSZ-megfigyelők Koszovóban, aztán azon kapjuk magunkat, hogy most már egy kicsit szurkolunk is a harcoló feleknek. Persze, ki ennek, ki annak, ízlése szerint.
A nagy zajra elő is jön hátulról valami főnök-féle ember, ettől megkönnyebbülünk, hátha most már velünk is foglalkozik majd valaki. Érdeklődésére a két hölgy előadja neki a tényállást, mindketten a saját verziója szerint. Nyilvánvaló patthelyzet alakul ki az eltűnt olló ügyében. Ám a főnöknek helyén van az esze, az egyetlen megoldást választja, amit egy ilyen esetben egy igazi vezető választhat, értekezletet hív össze.
Csak minket önt el a rémület, amikor azt látjuk, hogy Mancika a mi egyetlen ablakunkat is le akarja függönyözni.
– Főnök úr – fogja könyörgőre az előttem álldogáló bácsika. – Esküszöm, még ma veszek maguknak egy ollót, csak hadd fizessük már be a csekjeinket!
A főnök úr ránéz. Azzal a rendreutasító, kissé sértődött nézéssel, amivel csak egy igazi vezető tud nézni. Azt hiszem, ezt nézést hetekig tanítják a menedzseriskolákban.
Hová gondol, jó ember? – szól rá az öregre szigorúan. – Nem a piacon vagyunk! És különben is: ne zavarja a kiszolglást, látja, hányan állnak még a sorban!