A nap könnyei

A háztetőket még nyaldosta a fény. A sugarak, melyek napközben minden élőt fölperzseltek, nehezen  nyugodtak bele az elmúlásba. Ám a fák alatt és a házak között most mindenki feléledt, aki élő.

A két öreg, mint ahogyan az elmúlt években minden nyári napon, most is letelepedett a kapu elé, az eperfa árnyékába. Megérkezett a szomszédasszony is. Nagy út volt ez már nekik, ahogy kínlódva vonszolták el magukat, botra támaszkodva a kiskapuig.

Mégis ragaszkodtak ehhez a keserves sétához. Valamifajta bizonyságot jelentett, azt mutatta, hogy ők még élnek. Pedig nem sok mindent láthattak az utcán. Már a csordát sem hajtották, mint régen, szerteszaladt a gyermekzsivaj is. Elköltöztek a fiatalok.

Ültek hát, s csak ritkán szóltak. A jövőben már nem láttak semmit, a múltat pedig megbeszélték százszor. Meg a betegséget is. A vérnyomást, az ízületeket, a szédülést, az orvosokat, a gyógyszereket. Az egész nyomorúságot.

Ültek hát, s nézték a semmit.

-- Azt mondta a doktor úr… -- kezdte, de aztán nem fejezte be. Minek?  Mindig ugyanazt mondja.

Ebben pillanatban csilingelő kacagás csendült az utca felől, szinte ijesztően hatott dermesztő csöndben. Fiatal kamaszlány tűnt fel a sarkon, s mellette egy fiú. Lassan lépkedtek, a fiú valamit magyarázott, a lány meg nevetgélt, hol a válluk, hol a kezük ért össze. Elhaladtak az öregek előtt, de talán észre sem vették őket, mint ahogy nem látták az árokparton bóklászó kacsákat sem.  Az egész nagy otromba, felperzselt világból csak ők léteztek egymásnak.

-- Szerelmesek – suttogta cinkos mosollyal a szomszédasszony. —Istenem, de szépek is így, együtt.

-- Ugyan! – csattant fel az öreg. – Tudják is a mai fiatalok, hogy mi a szerelem! – Csak nyalják-falják egymást, nincs bennük tisztesség!

-- Maga inkább hallgasson! – torkolta le a felesége, de a szeme kacagott. – Hiszen maga sem volt jobb a Deákné vásznánál! Futtában…, a nyulat is!

Az öreg visszanézett a messzeségbe. Érintéseket érzett, mohó csókokat, és tűzforró öleléseket, kacagásokat és sírást. Igen, sírást is, mert az vele jár. Újra érezte, igaz csak egy pillanatra a fájdalmakat és örömöket, újra futott a vér az elmeszesedett erekben.

Valami friss, ráncsimító szellő futott végig a fák között. Valahol, a házak mögött a lány még belecsókolt egy kacagást a szélbe. A ház falán keskeny csíkokban csordogált a fény, de a nap könnyeit mohón itta fel a szürkület.