2012. augusztus 14., kedd

Magyarul közmondva


Gyerekkoromban mindig azt hallottam: addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér. A takaróm meg évről évre rövidebb lett. Persze, ha rövid a karod, toldd meg egy lépéssel! De hát egy takarót, mivel tudsz megtoldani.
Meg azt is mondták, hogy jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint. Csak azt felejtették el megemlíteni, hogy a sűrű fillér olyan ritka, mint a fehér holló. Meg a ritka forint is.
Tudomásul vettem, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Mert a veréb is madár. Csak a bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű. Ez már önmagában is azt bizonyítja, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. A tévedés ebben a kérdésben végzetes lehet, hiszen dobbal nem lehet verebet fogni, viszont sok lúd disznót győz.
Persze, tudtam én, hogy egyszer hopp, máskor kopp, mert ki tudja, mit hoz a holnap.
Aki a béka feneke alatt van, annak könnyen kinyílik a bicska a zsebében. Acél szentesíti az eszközt. Aki meg bottal köszön, annak doronggal felelnek. Legalább isten nem ver bottal.
Akkor még azt hittem, hogy a bátraké a szerencse, hogy kicsi a bors, de erős, mert éhes disznó makkal álmodik. És aki álmodik, az nem látja a fától az erdőt. Hiába mondják, hogy ki korán kell aranyat lel, mert szerintem csak álmos. Aki pedig álmos, az jobban teszi, ha alszik, de előtte körültekintően előkészíti fekhelyét, mivel ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.
Nekivágtam a világnak, mert az idő pénz, olcsó húsnak híg a leve, a tiltott gyümölcs meg mindig édesebb. Útközben rengeteget tanultam: rájöttem, hogy nem mind arany, ami fénylik, hogy, aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni, aki viszont nem dolgozik, az ne is egyék. Meg azt is megtanultam, hogy aki bírja marja és minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ezek a felismerések, persze, nem úgy következtek be, mint derült égből a villámcsapás. A báránybőrbe bújt farkasokkal még csak megbirkóztam volna, de az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor rájöttem, hogy senki sem jobb a Deákné vásznánál. Kérem, semmilyen tudományos kísérlettel nem igazolható azon állítás, mely szerint, aki másnak vermet ás, maga esik bele. Legfeljebb, ha az illető sírásó.
Tudom, tudom, hogy fordulhat a szerencse, hiszen egyszer volt Budán kutyavásár és jön még a kutyára dér. Meg aztán, a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát, bár nem tudom elképzelni, hogy mi a fenének kergetnék én egy sánta kutyát. Magam is megpróbáltam meggyőződni ezen állítás igazáról. Épp az ebet kötöttem a karóhoz, amikor fölbukkant a hazug ember. Tudod, az, aki lehazudná a csillagot az égről.
-- Hé, hazug ember, fussék már versenyt a sánta kutyával! – kiáltottam rá, és azonnal inába szállt a bátorsága.
El is futott, egyenesen a bíróságra, és feljelentett, hogy megsértettem a jó hírnévhez való jogát. Aztán az állatvédők is feljelentettek, mivel egy sánta kutya versenyfuttatása kimeríti az állatkínzás tényálladékát. Hiába, bolond lyukból bolond szél fúj. Persze, megkérdeztem a bíróságon, hogy hol az igazság, de azt mondták: sok bába között elvész a gyerek.
Írtam az ombudsmannak is, mert valami olyasmit hallottam, hogy néma gyermeknek anyja sem érti a szavát. vagy inkább anyja sem érzi a szagát? Mindegy. Azt válaszolta, hogy mindenkinek megvan a maga baja és mindenkit érhet baleset.
Mégsem adom fel. A remény hal meg utoljára. Vagy a regény. De lehet, hogy a szegény. Különben is, már látom a fényt az alagút végén. És minden jó, ha a vége jó. Magyarul közmondva.
.