Természetfilmesek utolsó mondatai

- A kezemben tartott növényevő lábatlan gyíkot, csak a szakemberek tudják megkülönböztetni a hasonló kinézetű szakállas viperától...
- A mindenevő vándorhangyáknak talán egyetlen hibájuk a rossz látásuk, ezért nem is sejthetik, hogy a vonulási útjuktól csupán fél méterre állok...
- Ennél a kialudt tűzhányó kráterénél...
- Szerencsére a nyársas antilop bikák a párviadal közben csak egymásra figyelnek...
- Az ember nem is gondolná, hogy ilyen közel engednek magukhoz ezek a hatalmas testű gorillák...
- A jóllakott oroszlán emberre sohasem támad...
- A hírhedt emberevő medvét éppen 3 éve lőttek ki, pont itt a barlang bejáratánál...
- Ezek a jámbornak tűnő hatalmas fókák a szárazföldön esetlenül mozognak...
- Arra keressük a választ, hogy miért hagyja ott áldozatát az anakonda, ha ember jelenik meg a környéken...
- Az uráli bagoly tojójáról sok véres történetet mesélhetnek a madarászok, de szerencsére ez itt most egy hím...

Kincs a noteszben

Régi könyveim, feljegyzéseim között keresgélve olykor ritka kincsekre bukkanok, bár ezekért valószínűleg egy ócska petákot sem adnának a piacon. Nemrég egy tenyérnyi, vékony notesz került a kezembe, mely lakodalmas verseket tartalmaz, nem mindig kifogástalan helyesírással, de szépen gömbölyített, gondosan megformált betűkkel írva. Rémlik, hogy valamikor a hetvenes évek második felében adta a kezembe valaki, amikor egyetemistaként népköltészeti gyűjtőmunkát végeztem, de arra már sehogyan sem tudok visszaemlékezni, hogy kitől kaptam.

Az első oldalon a következő bejegyzés szerepel: „Szabó Gyuláé ez a vőfénykönyv, írta 1950 március 5-én, Tiszasalamon.” Majd egy másik beírás: „Etuka megesküdött 1970 augusztus 25-én, Szabó Gyula írta.”

Íme, néhány vers a noteszből.

Kiindulás a vőlegényes házból

Most először is elmegyek próbára,

Amíg el nem jutok dolgaim czéljára,

Kész vagyok mindenkor bátran menni harcra,

Minden jót kívánok a családi házra.

Mert az isten tudja az akaratomat,

Mire fordítottam gondolataimat,

Mert ő irányítja minden szándékomat,

Áldd meg azért kérlek mostani utamat.

Legelső szavammal most hozzátok térek,

Kedves jó szüleim engedelmet kérek,

Bocsássatok immár, mivel hogy eltérek,

Föltett szándékomban míg véget nem érek.

Mert az én szándékom Isten akarata,

Ő segítségével át is esek rajta,

Bocsássatok immár engem most utamra,

Áldás, béke szálljon a ti házatokra.

A menyasszony kikérése a hütre

A menyasszony helyett emelem fel szómat,

Hagyjátok el mostan a ti nótátokat,

Ne zenézzetek, mert a szívnek érzése,

Nagyobb most, mint ama hegedű zengése.

Örömmel virradt fel reám e szép reggel,

Örömmel szemléltem ártatlan szememmel,

De most a keblemet nagy bánat fogta el,

Mert a páros élet útjára lépek fel.

Hosszú az én utam, melyre most indulok,

Azért jó istenem tehozzád fordulok,

Buzgó szívvel tőled kegyelmet esdeklek,

Mert áldást és segélyt csak tőled nyerhetek.

Kérlek, ó, ne hagyj el e nehéz sorsomban,

Szent fiaddal együtt állj mellettem nyomban,

Mert ma változik meg életemnek útja,

Vagy holtig örömre, vagy örökös búra.

Hozzátok fordulok kedves jó szüleim,

Kik itt jelen vagytok, testvérem, rokonim,

Az Istenre kérlek bocsássatok most meg,

Ha valaha bármit vétettem tinektek.

Mert voltam én néktek hűséges lányotok,

Azért utamra most engem bocsássatok,

Míg visszafordulok egy jó hitves társsal,

Áldjon meg az Isten minden javaival.

A tehetséges gyerek kimegy a vonalból

"A Családi kör forgatókönyvírója egy ízben tanácsot kért a pszichológustól. Gyereke az iskolában folyton hármasokat hozott rajzból, ami azért volt furcsa, mert az óvodában még nagyon tehetségesnek tartották. Amikor az édesapa megkérdezte a fiát, hogy miért kap mindig hármasokat, akkor a gyerek válasza az volt: azért, mert mindig kimegyek a vonalból.

– A  tehetséges gyerekek alapvető problémája, hogy átvitt és valódi értelemben is kimennek a vonalból. Az iskolában – mindenhol a világon – húznak egy vonalat lent és egyet fent. A pedagógusok arra törekednek, hogy a gyerekeket a két vonal közé tereljék. Ha valaki a vonal alatt teljesít, akkor az a feladat, hogy fel kell hozni a középszintre. Ha valaki fölötte teljesít, nos, akkor – persze nem szándékosan –  ütögetik a gyerek fejecskéjét, és nyomják vissza, hiszen kifelé megy a vonalból. Egy ír mondás szerint ha azt akarod, hogy gyönyörű pipacsmeződ legyen, akkor a kiemelkedő, kilógó pipacsok fejét le kell vágni – így lesz szép, egyenletes a látvány.

Ezzel a szemlélettel sajnos a tehetség ellen dolgozik a pedagógia, hiszen arra ösztönzik a gyereket, hogy a tehetséges tárgy rovására foglalkozzon azzal, amiben rossz. Mi lesz ennek az eredménye?

A rossz tárgyból talán kicsit jobb lesz – ám amiben tehetséges, abban nem engedik kibontakozni, és egy idő után a tehetség is eltűnhet." ( Dr. Ranschburg Jenő)

Leépítés a minisztériumban

-- Tisztelt kartársak! Ezennel megnyitom mai értekezletünket. Mint az köztudott, a kormánydöntés értelmében minisztériumunk is jelentős leépítést kénytelen végrehajtani. Biztos vagyok abban, hogy találunk valami humánus megoldást, mellyel mindenki jól jár. Fel is kérem Kovács osztályvezető urat, ismertesse javaslatait arra vonatkozóan, hogy kik lesznek azok a kollégák, akiktől hamarosan megválunk.

-- Nos, tisztelt kollégák, sok álmatlan éjszaka és tépelődés után, a következő javaslatot teszem. Én azt mondom, hogy építsük le Gizikét a könyvelésről, mert munkásőr volt az apja, a bögyös Macát a kommunikációról, mert az utóbbi időben csapnivaló kávét főz, meg a kopasz Józsit a karbantartóktól, mivel csak néhány hónapja került ide, így neki nem kell végkielégítést fizetni. Illetve, mindenképpen ki kellene már rúgni ezt az özvegy Skiglhoffer Károlynét, mivel a rendszerváltás óta nem jár be a minisztériumba, ami mégiscsak tarthatatlan.

-- Nos, kedves kartársak, kinek van ehhez hozzáfűzni valója? Elvégre, én még új vagyok itt, maguk meg évek óta ismerik ezeket az embereket. Tessék, államtitkár úr!

-- Hát, azért ne együk olyan forrón azt a kását, mert kiöntjük a fürdővízzel a gyermeket, és járt utat járatlanért el ne hagyj! Mert lehet, hogy a Gizikének munkásőr volt az apja, de ki az apósa? Na, ki? Hát Ödön bácsi, aki Csobánc megyében a vállán vitte az egész választási kampányunkat. Hol lennénk most Ödön bácsi nélkül? Ezt ezzel a családdal egyszerűen nem lehet megtenni.

A bögyös Macával is nagyon kell vigyázni. Mert igaz, hogy pocsék kávét főz, meg már a bögye sem a régi, de tudjátok, hol dolgozik a férje? Hát az ügyészségen. Most vesszünk össze az ügyészséggel, ebben a vizsgálódós világban? Szó sem lehet róla!

-- Akkor már nem maradt csak a kopasz Józsi.

-- Hát elvben, miniszter úr, elvben. Mert ugyan csak néhány hónapja került hozzánk, de mért vettük fel karbantartónak? Mert a kampány idején hónapokig ingyen ragasztotta a plakátokat. Egyébként, a kirúgása még diplomáciai bonyodalmakat is okozhatna, mert másodállásban pálinkafőzésre tanítja a gaboni nagykövetet. Már mondtam is neki, hogy szólhatna egy jó szót az érdekünkben.

-- Hát ez hallatlan! Akkor legalább ezt az özvegy Skiglhoffernét küldjük el. Húsz év alatt nem tűnt fel senkinek, hogy ez a nő be sem jár a munkahelyére, de közben kapja a fizetését? Tanácsos úr, mit tud maga erről?

-- Miniszter úr, a helyzet nem ilyen egyszerű. Igaz, hogy ez a nő húsz éve nem jár be a minisztériumba, de korábban húsz évig volt itt személyzeti vezető, és még mindig van egy szekrénye.

-- Miféle szekrénye?

-- Hát egy páncélszekrénye, és csak neki van hozzá kulcsa. Mellesleg megjegyzem, hogy az ön elődje egyszer már ki akarta rúgni ezt a nőt, be is hívatta.

-- És?

-- Skiglhofferné elővett a szekrényből egy dossziét, a miniszter úr beleolvasott, elsápadt, és azt mondta: „Sajnálatos tévedés történt, kedves asszonyom, ön egy pótolhatatlan munkaerő.”

-- Jó, akkor mi legyen a leépítéssel?

-- Már engedelmet, miniszter úr, de nekem támadt egy ötletem. Tudja, van nekünk egy háttérintézményünk, mely olyannyira titkos, hogy senki sem tudja, mivel foglalkozik.

-- Miféle háttérintézmény?

-- Hiszen tudja, ez a Nemzeti Közérzetjavító Igazgatóság. Mi lenne, ha ezeket az embereket a minisztériumból kirúgnánk, és nyomban átvenné őket a háttérintézmény. Még költözniük sem kellene, ugyanannál az íróasztalnál ülnének, csak máshonnan kapnák a fizetésüket. Nálunk meg javulna a statisztika.

-- Egészen zseniális ötlet, osztályvezető úr! De mi lesz, ha egyszer feltűnik valakinek ez az intézmény, és majd ott is létszámcsökkentést követelnek.

-- Semmi gond, miniszter úr, akkor majd valamennyien kiváltják a vállalkozói igazolványt, kiszervezzük a tevékenységüket, és ülnek tovább ugyanannál az íróasztalnál.

--Na, látják, uraim, mondtam én, hogy találunk valami humánus megoldást, amivel mindenki jól jár!



Kiből lesz az elnök?

Köztudott, hogy minden politikai karrier mögött egy asszony áll a háttérben:
Hillary és Bill Clinton sétakocsikázásra indulnak, s útközben megállnak tankolni. Hillary kiszáll a kocsiból, összecsókolózik a kutassal, és hosszan elbeszélget vele tankolás közben. Amikor visszaül, Clinton megkérdezi tőle, hogy honnan ismeri a kutast.
- Tudod, még jóval azelőtt hogy megismertelek, jártam vele egy ideig.
- Nagy szerencséd van, hogy nem alakult komolyabban a dolog, mert akkor most egy benzinkutas felesége lennél.
- Nagy tévedés! - feleli Hillary. - Mert akkor most ez a kutas lenne az Egyesült Államok elnöke.

János bácsi az orvosnál

-- Doktor Úr, segítsen rajtam! Valami nagy baj van a memóriámmal!

-- Ugyan, János bácsi, nyugodjon meg, a maga korában már teljesen természetes, hogy az ember a régi dolgokat részletesen fel tudja idézni, de az istennek sem jut eszébe, hogy mi történt tegnap.

-- Épp ellenkezőleg, doktor úr? Az én problémám épp az, hogy mindenre emlékszem.

-- Hát ez szenzációs, János bátyám!

-- Hát lehet, hogy magának szenzációs, doktor úr, de nekem rettenetesen idegesítő!

-- Már mért lenne idegesítő?

-- Hát, mert rá kell jönnöm, hogy engem folyamatosan, évtizedek óta hülyének néznek. Tudja, én szó szerint emlékszem rá, mit mondott a mostani kormánypárt, amikor ellenzékben volt. Mindig kikérte magának, hogy bármit is elvegyenek a nyugdíjasoktól, a közalkalmazottaktól, a diákoktól. És most mit csinál? Elvesz a nyugdíjasoktól, a közalkalmazottaktól, a diákoktól.

-- Hát, ha maga így látja, János bátyám, akkor toljon ki velük! Legközelebb szavazzon a mostani ellenzékre!

-- A helyzet nem olyan egyszerű, doktor úr. Én ugyanis arra is szó szerint emlékszem, hogy mit mondott és tett a mostani ellenzék, amikor kormányon volt. Azt mondta, hogy el kell venni a nyugdíjasoktól, a közalkalmazottaktól és a betegektől, aztán ezt meg is tette. És most mit mond? Hát azt, hogy el e kezekkel a nyugdíjasoktól, a közalkalmazottaktól és a betegektől. Meg azt is mondta, hogy dübörög a gazdaság, aztán fél év múlva kiderült, hogy az nem dübörgés volt, hanem hörgés.

-- Tudja mit, János bátyám? Hagyja a politikát, mert csak felmegy a vérnyomása! Magának már csak élvezni kell az életet. A múltkor azt mondta, hogy a férfiasságával még nincs semmi baj. Mért nem foglalkozik a csajokkal?

-- Hát foglalkoznék én, doktor úr, foglalkoznék, csak itt is mindig közbejön az az átkozott memória.

-- Mi köze ennek a memóriához?

-- Hát csak annyi, drága doktor úr, hogy felviszek magamhoz egy jó nőt, levetkezik, lefekszik, én meg ülök az ágy szélén és gondolkodom, hogy mit is akartam vele csinálni. Mert egyébként a férfiasságommal – lekopogom --, nincsen semmi probléma.

Az államférfi és a politikus

Az a baj a világgal, hogy rengeteg a politikus, de nagyon kevés az államférfi. A kettő ugyanis egyáltalán nem ugyanaz, még akkor sem, ha ugyanabban a parlamentben ülnek, ugyanott veszik fel a fizetésüket és időnként ugyanúgy szidják őket a választópolgárok. Sőt, még az se tévesszen meg senkit, hogy első ránézésre megszólalásig hasonlítanak egymáshoz, sőt, olyannyira rokonságban állnak egymással, hogy egy nemzetközi kutatócsoport gondos vizsgálatai alapján teljes bizonyossággal kijelenthető: az államférfi a politikusnak egy törzsfejlődési szempontból jóval magasabban álló, minőségileg más változata.

A kétségtelen hasonlóságok után lássuk a legalapvetőbb különbségeket. Az államférfi már mezei politikusként is rendelkezik olyan tulajdonságokkal, melyeket szinte az anyatejjel szívott magába. Nem az értelmi képességekről van szó, hanem az erkölcsiekről. Az államférfi először is szolgálni akar, a politikus azt, hogy szolgálják. Ezért az utóbbi hatalmat akar, az előbbi pedig tenni akar, aminek egyik legfontosabb eszköze a hatalom.

Az államférfi tehetséges emberekkel veszi körül magát, mert csak így lehet megoldani a problémákat. A politikus azokat a munkatársakat szereti, akik hülyébbek nála, mert így naponta bizonyíthatja saját pótolhatatlanságát. A politikus választási ciklusban gondolkodik, mert egyetlen célja, hogy székéből ne kelljen felemelnie a fenekét. Az államférfi nemzedékekben gondolkodik, mert legfőbb célja, hogy felemelje a nemzetet.

Az államférfi mindent megtesz, hogy a népe jobban éljen. A politikus mindent megtesz, hogy jobban éljen a családja. Az utóbbi mindent megígér, az előbbi egyszerűen csak betartja az ígéreteit.

Az államférfi téved, de tanul belőle. A politikus gyakrabban téved, de sohasem ismeri be. Ha esetleg mégis figyelmeztetik a tévedésére, akkor ezt aljas politikai támadásnak minősíti. Úgyszintén annak minősíti azt is, ha feltételezik, hogy lopott. Az államférfiről ilyet nem is feltételeznek.

Az államférfinek mindig az fáj, ami a népének, ha a politikusnak fáj valami, akkor elpanaszolja, hogy milyen stresszes életet él, és javasolja a költségtérítés felemelését. Az előbbi megoldásokat keres a fájdalom enyhítésére, az utóbbi (pártállásától függően) rasszistáknak, vagy hazaárulóknak tekinti a panaszkodókat.

Az államférfi azt mondja: „Megcsináljuk!”, a politikus az: „Megígérem!”. Ezért az előbbi szövetségesének tekinti a sajtót, melynek segítségével mozgósítani lehet a polgárokat, az utóbbi viszont vagy ellenségének, vagy pedig olyan eszköznek, mellyel eltiporhatók az ellenfelek.

És végezetül. Az államférfi tudja, hogy ő sem pótolhatatlan, de abban reménykedik, hogy egy jobb, egészségesebb nemzetet, országot hagy maga után. A politikus is tudja, hogy egyszer eltűnik a süllyesztőben, de úgy kell az országnak, ha így kibabrált vele.

Simon Menyhért: Kivándorlók

(Simon Menyhért (1897-1952) kárpátaljai költő, hírlapíró)

Nyílt szemükben nincs aggodalom,

Mint a szomszédba, világgá úgy mennek –

Rabjai máris nagy ismeretlennek.

Búcsújuk rövid, szinte katonás,

Könnye, sírása annak van csupán,

Aki rohanna a vonat után.

Így megszokta már ez a mi népünk,

Hogy eltávozzék, ha szűk kenyér

S menjen, ameddig kis pénze elér.

Így szökik innen jó ötven éve,

Ahogy feltárult nagy Amerika,

Amely a zsellért, kisembert szívta.

Aztán jöttek a vérzivatarok –

Szibéria és olasz meg más földek

S csak nem kaptak, mit vártak volna, földet.

Minden határt el hiába zártak,

Népünk tovább is új hazát keres –

Hej, nehéz sorsnak lázverése ez!

Ha összehoznák, ami kell az útra

S bővebben adnák az útlevelet,

Megindulnának tán százezerek!

Elnézem őket, a kivándorlókat,

Ahogy ott ülnek szótlan-csendesen

S tekintetüket, szavukat lesem.

Tán mégis felgyúl bennük a harag,

Hogy a föld, melyen küzdtek, szenvedtek,

Melyen reméltek, hittek és szerettek,

Kebléből őket messze kiveti –

De csak hallgattak, nem volt egy szavuk,

Néha néztek egy rohanó falut

S rétek tükröztek szemük bogarán –

Míg egyszer aztán egyik megszólalt:

Most már küldhetünk vissza egy sóhajt!

Elhagytuk, íme a Bodrog-folyót,

Ki tudja, látjuk-e még valaha,

Nem nyel el tenger-víz vagy Kanada?

A kemény fejek két kézbe hulltak,

Szemét mindegyik a földre levágta –

Szívüket gyászos bánatféreg rágta.

Eltűnt a büszke önbizalom,

Amit a lelkük otthon úgy felöltött,

Megremegett sok komorló szemöldök…

A szerelmek itt azoktak kezdődni...

"A szerelmek itt szoktak kezdődni, Uram, miért, miért nem, ki tudja. [...] Az ember leül egy padra a hölggyel, majd megfagy, csak a szíve fűti. Néha egy ápolt kiskutya felugrik kettejük közé a padra, érdeklődik, hogy meddig jutottak. Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az első csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektől (talán pofon), és a távoli következményektől (talán házasság), de mégis túl kell esni az első csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig." (Szerb Antal)

Hosszú élet

Nemrég új háziorvosom lett, akihez el is mentem egy kivizsgálásra. A doki megállapította, hogy a koromhoz képest nagyon jó egészségi állapotban vagyok. Megkérdeztem tőle:
- Mit gondol, van esélyem, hogy 80 évig éljek?
- Iszik ön alkoholt, esetleg dohányzik?
- Nem, egyiket sem.
- És gyakran eszik nehéz ételeket, disznóhúst például?
- Nem, az előző orvosom mondta, hogy a vörös húsok nagyon egészségtelenek.
- Sokat tartózkodik a tűző napon, például golfozik, szörfözik?
- Nem.
- Talán gyorsan vezet, szerencsejátékokat játszik, vagy sokat szexel?
- Nem, egyiket sem.
- Akkor meg minek érdekli, meddig fog élni?

Énekszó a Parlamentben

A tehetségkutató műsorok lázában ég az ország, s úgy tűnik, ebből nem vonhatják ki magukat a politikusok sem. Kovács Péter kormánypárti képviselő például kedvet kapott. Már februárban felvetette az ötletet, hogy minden parlamenti ülés kezdődjön a Himnusz eléneklésével. A honatyák ezt olyannyira nem fogadták kitörő lelkesedéssel, hogy még csak napirendre sem tűzték a javaslatot.

Ám Kovács Pétert nem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen feladja. Most újra benyújtotta a javaslatot, némileg módosított változatban, már nem minden ülés előtt kellene elénekelniük a képviselőknek nemzeti imádságunkat, csak hetente egyszer. Az indoklás a következő: „Nemzeti imádságunk közös éneklése kifejezi, hogy nem felejtjük el: Magyarországot, szeretett hazánkat, a magyar választókat képviseljük, párthovatartozástól függetlenül… erőt ad az aznapi munkához és kifejezi alázatunkat a munka és az általunk képviselt embertársaink iránt. Segít felszámolni az ország és az Országgyűlés sajnálatos megosztottságát".

Szeretném előre bocsájtani, hogy én is nagyon szeretem nemzeti imádságunkat, mai napig meghatottan hallgatom egy-egy válogatott mérkőzés előtt, vagy egy világverseny díjkiosztóján, s ilyenkor valóban kifejezi a nemzet összetartozását. Ám arra semmi szükség, hogy aranytorkú képviselőink hetente elénekeljék. Több okból sem. Az egyik, s ez a kisebbik baj, hogy a honatyák többsége nem tud énekelni (sem). A másik, hogy nem tudom, miként orvosolná ez az ország megosztottságát, bár elképzelhető, hogy a dicső dalárda hallatán az eddig ellenséges polgárok tömegesen borulnának egymás nyakába. Persze, mindenre van megoldás, hiszen,  ha kiderülne, hogy valamelyik képviselő nem egy második Simándy, akkor még mindig fel lehet emelni egy kicsit a költségtérítését, hadd vegyen szegény néhány énekórát a Himnuszra való tekintettel.

Egyébként, már évek óta gondolkodom, hogy miközben ezernyi valóban súlyos probléma van az országban, miként születhetnek ilyen „rendkívüli” horderejű javaslatok. Alig hiszem, hogy a választópolgárok valakit is azzal küldtek volna az Országházba, hogy „Széfet a kórházi ágyak mellé!”, „Vármegyét akarunk!”, vagy „Osztán, énekeljék el nekem a Himnuszt a képviselő urak, legalább hetente!”

Aztán rájöttem, hogy a probléma gyökere a teljesítménykényszerben keresendő. Gondoljunk bele, hogy már egy éve ott ül valaki a Tisztelt Házban, és meg nem volt egy épkézláb ötlete.A lehetőségek korlátozottak. Valami olyat kell kitalálni, ami nem kerül pénzbe, senki sem fog ellene tüntetni, és politikailag sem elítélendő. A honatya egyre nyugtalanabbá válik, éjszaka forgolódik az ágyában, már az asszonytól is elhúzódik, mert egyre töri a fejét. Amikor a parlamenti közvetítésben azt látjuk, hogy hosszan bámul maga elé, félig lehunyt szemmel, akkor nem alszik, hanem koncentrál. Hogy aztán a sok gondolkodásból csak ilyen javaslatokra futja, arról, szegény, nem tehet.

És bár rendkívüli módon méltányolom képviselő úrnak azt a szándékát, hogy éneklésével is minket kíván szolgálni, van számára egy rossz hírem: a haza szeretetét és az állampolgárok alázatos szolgálatát egy honatya nem azzal tudja kifejezni, hogy mit és hogyan énekel, hanem, hogy mit tesz és hogyan szavaz. A többi csak marketing.

A kagyló csodája



Bámulatra méltó, hogy egy olyan egyszerű élőlény, mint a kagyló, olyan csodára képes, mint az igazgyöngy. Az emberek, ha irritálja őket valami, dühöngenek, morognak, csapkodnak. A kagyló egészen mást tesz. Ha idegen testecske kerül a belsejébe és irritálni kezdi, olyan anyagot bocsát ki, amely csökkenti a kellemetlen súrlódást. Bevonja a sebesülést kiváltó testecskét, és csodák csodája, a kibocsátott anyag megszilárdul és gyönyörűséges gyönggyé változik. Azoknak a kagylóknak, melyeket idegen testecske nem irritál, nincs problémája.

Nincs probléma -- nincs igazgyöngy. (M.Dale Baughman)

Idegesítő kérdések

A 10 legidegesítőbb női kérdés a foci EB alatt:

Kik játszanak az izék ellen?

Átkapcsolnál, amíg megnézem a Lucecítát?

Te, a Figónak van felesége?

Szerinted melyik csapatnak szebb a meze?

Akinek nincs labdája, az miért fut?

A hosszabbításra is kiváncsi vagy?

Összesen hány félidő van?

A németek miért rúgnak olyan erősen?

Te, azért lassítják a képet, mert a Vitray már öreg?

Petőfi Sándor: Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon

Az alföldi szép nagy rónaságon,

Ez a város születésem helye,

Mintha dajkám dalával vón tele,

Most is hallom e dalt, elhangzott bár:

„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,

És mint meglett ember úgy jöttem meg.

Hej azóta húsz esztendő telt el

Megrakodva búval és örömmel...

Húsz esztendő... az idő hogy lejár!

„Cserebogár, sárga cserebogár.”

Hol vagytok, ti régi játszótársak?

Közületek csak egyet is lássak!

Foglaljatok helyet itt mellettem,

Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,

Hogy vállamon huszonöt év van már...

„Cserebogár, sárga cserebogár.”

Mint nyugtalan madár az ágakon,

Helyrül-helyre röpköd gondolatom,

Szedegeti a sok szép emléket,

Mint a méh a virágról a mézet;

Minden régi kedves helyet bejár...

„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,

Lovagolok fűzfasípot fújva,

Lovagolok szilaj nádparipán,

Vályuhoz mék, lovam inni kiván,

Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...

„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Megkondúl az esteli harangszó,

Kifáradt már a lovas és a ló,

Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,

Az altató nóta hangzik ajkán,

Hallgatom, s félálomban vagyok már...

„Cserebogár, sárga cserebogár”... – –

(Félegyháza, 1848. június 6–8.)

Száz éve született

Száz éve született Rodolfo, polgári nevén Gács Rezső (született: Gross Rezső, Budapest, 1911. május 16. – Budapest, 1987. január 25.) magyar bűvész.

Budapesten, a Józsefváros legmélyén, a Nagy Fuvaros utcában született, zsidó család gyermekeként. A környéken egymást érték a pálinkamérések, nyilvánosházak. Édesanyja Wolf Katalin, édesapja Gross Ignác (betűszedő), testvérei: András és Emma. Édesapja eredetileg nyomdász, majd egy helyi pálinkamérés tulajdonosa. Csendes, nagyon visszahúzódó gyermek volt. 4 elemit és 4 polgárit végzett, elsősorban anyagi okokból. Tizennégy éves korában inasnak adták a Gál úridivat-üzletbe. Családnevét (Gross) 1945 decemberében magyarosította Gács-ra.

Bűvészkedésre egy kínai gyöngyárus inspirálta, aki megtanított neki egy bűvészmutatványt a dunai kavicsokkal. Odry Zuárd karolta föl és tanította az 1920-as évek második felében. Gyakori közös bemutatkozásaik után első önálló fellépését is mestere menedzselte 1929 tavaszán, s ettől fogva Pest és Buda számtalan egylete, klubja, szakmai és baráti köre hívta fellépni az ifjú mágust. Ekkor kapta Rodolfo Grosso művésznevét mesterétől.

1930 decemberében felvételét kérte a Magyar Amateur Mágusok Egyesületébe, de sikere ellenére sem vették fel. Elhatározta, hogy leteszi a hivatásos artistavizsgát, időpontot kért, és három nap múlva a Royal Orfeumban megtartott nagysikerű vizsgabemutatót követően, 1931 januárjától lett tagja a Magyar Artista Egyesületnek. A fiatal, fekete angolbajszos bűvész könnyebb érvényesülése érdekében néhány reklámtrükkel próbált magának nagyobb publicitást szerezni. Az ujjelvágás, a zsilett-evés, valamint a nadrágtartó, nyakkendő és mindenféle személyes tárgy ellopása, majd többszöri visszaadása mára már legendává váltak. Ettől kezdve a – korabeli plakátok, reklámok szerint – profi bűvészt és zsebtolvajt a főváros számos ismert és kedvelt mulatóhelyén (Arizona, Clarusse, Alpesi Falu, Moulin Rouge) szerződtették hosszabb-rövidebb időre. 1935 őszén feleségül vette Nádor Olgát, akivel félévszázados házasságban töltött színes, változatos és – a művészvilág számára példamutató – harmonikus életet.

A két Latabár (Árpád és Kálmán), Feleki Kamill, Halmai Imre, Fokker Géza, valamint Alfonzó és Rodolfo alkotta, s Vogel Eric jelmeztervezővel megerősített nagyszerű csapat a Moulin Rouge hazai és külföldi közönségét rendszeresen szórakoztatta az 1930-as évek közepén.

Rodolfo 1939 elejétől kilépett a társulatból, s önálló revücsoportot hívott életre. Először Bulgáriában töltöttek két hónapot, majd Athén és Szaloniki a következő állomás. Isztambulban a Turán Varieté szerződtette őket, majd 1940 augusztusáig Egyiptomban turnéztak. Ezt követően a pesti Royal Orfeum adott lehetőséget a rendszeres fellépésekre. Egy kényszerű monori tartózkodás után 1941–43 között Kassa, Kolozsvár, Ungvár, Szabadka, Kecskemét, Újvidék közönsége többször is tapsolt Rodolfóéknak.

A háborús szolgálat után 1945-ben az Országos Artista Egyesület elnökségi tagjává választották. Vidéki turnéira igen gyakran elkísérte – a később hazáját elhagyni kényszerült – Karády Katalint.

1948-tól művésztársával, Alfonzóval lépett föl állandóan, majd 1950-től a Latabár brigád tagjaként haknizott országszerte. 1956-ig nyolc éven át volt az Artista Akadémia, ill. az Állami Artista Iskola tanára. Az 1960-as évektől tagja az Artistaképző Intézet állami vizsgabizottságának. 1956 után a volt Szovjetunió nagyobb városai (Moszkva, Leningrád, Rīga) mellett viszonylag hosszabb ideig tartó fellépési lehetőséget és meghívást kapott Párizsba, Londonba, Brüsszelbe, Luxemburgba, valamint jó két évtized alatt 50 alkalommal Zürichbe. 1967-től állandó meghívottként vett részt a bűvészek világkongresszusain (például Baden-Baden, Amszterdam és Bécs).

Ötvenedik születésnapja alkalmával az Érdemes Művész (1960), 1971-ben pedig (nyugdíjba vonulásakor) a Kiváló Művész kitüntető címet kapta meg. 1962-től a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatnál (MACIVA) állt alkalmazásban, s jelentős érdemeket szerzett az új Fővárosi Nagycirkusz helyreállításában (1971). SZOT-díjjal tüntették ki 1980-ban.

Utolsó nyilvános fellépése 1986. január 13-án volt a Mikroszkóp Színpadon. (Rodolfo: Vigyázat! Csalok!) 1987. január 25-én hunyt el Budapesten.

Fejfájás ellen

Egy idős néni bemegy a patikába, és fogamzásgátlót kér.
- Minek az magának, drága néni?
- Azért, fiam, hogy ne fájjon a fejem.
- Hát fejfájásra nem az kell, hanem fájdalomcsillapító.
- Tudom én azt, fiam, de most jön a leány unokám nyaralni, és azért kell a fogamzásgátló, hogy ne fájjon a fejem.

Az élet értelmezése

Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta, a boldogság a kulcs egy szép élethez. Amikor iskolába mentem, és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet. (John Lennon)