A tehetségkutató műsorok lázában ég az ország, s úgy tűnik, ebből nem vonhatják ki magukat a politikusok sem. Kovács Péter kormánypárti képviselő például kedvet kapott. Már februárban felvetette az ötletet, hogy minden parlamenti ülés kezdődjön a Himnusz eléneklésével. A honatyák ezt olyannyira nem fogadták kitörő lelkesedéssel, hogy még csak napirendre sem tűzték a javaslatot.
Ám Kovács Pétert nem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen feladja. Most újra benyújtotta a javaslatot, némileg módosított változatban, már nem minden ülés előtt kellene elénekelniük a képviselőknek nemzeti imádságunkat, csak hetente egyszer. Az indoklás a következő: „Nemzeti imádságunk közös éneklése kifejezi, hogy nem felejtjük el: Magyarországot, szeretett hazánkat, a magyar választókat képviseljük, párthovatartozástól függetlenül… erőt ad az aznapi munkához és kifejezi alázatunkat a munka és az általunk képviselt embertársaink iránt. Segít felszámolni az ország és az Országgyűlés sajnálatos megosztottságát".
Szeretném előre bocsájtani, hogy én is nagyon szeretem nemzeti imádságunkat, mai napig meghatottan hallgatom egy-egy válogatott mérkőzés előtt, vagy egy világverseny díjkiosztóján, s ilyenkor valóban kifejezi a nemzet összetartozását. Ám arra semmi szükség, hogy aranytorkú képviselőink hetente elénekeljék. Több okból sem. Az egyik, s ez a kisebbik baj, hogy a honatyák többsége nem tud énekelni (sem). A másik, hogy nem tudom, miként orvosolná ez az ország megosztottságát, bár elképzelhető, hogy a dicső dalárda hallatán az eddig ellenséges polgárok tömegesen borulnának egymás nyakába. Persze, mindenre van megoldás, hiszen, ha kiderülne, hogy valamelyik képviselő nem egy második Simándy, akkor még mindig fel lehet emelni egy kicsit a költségtérítését, hadd vegyen szegény néhány énekórát a Himnuszra való tekintettel.
Egyébként, már évek óta gondolkodom, hogy miközben ezernyi valóban súlyos probléma van az országban, miként születhetnek ilyen „rendkívüli” horderejű javaslatok. Alig hiszem, hogy a választópolgárok valakit is azzal küldtek volna az Országházba, hogy „Széfet a kórházi ágyak mellé!”, „Vármegyét akarunk!”, vagy „Osztán, énekeljék el nekem a Himnuszt a képviselő urak, legalább hetente!”
Aztán rájöttem, hogy a probléma gyökere a teljesítménykényszerben keresendő. Gondoljunk bele, hogy már egy éve ott ül valaki a Tisztelt Házban, és meg nem volt egy épkézláb ötlete.A lehetőségek korlátozottak. Valami olyat kell kitalálni, ami nem kerül pénzbe, senki sem fog ellene tüntetni, és politikailag sem elítélendő. A honatya egyre nyugtalanabbá válik, éjszaka forgolódik az ágyában, már az asszonytól is elhúzódik, mert egyre töri a fejét. Amikor a parlamenti közvetítésben azt látjuk, hogy hosszan bámul maga elé, félig lehunyt szemmel, akkor nem alszik, hanem koncentrál. Hogy aztán a sok gondolkodásból csak ilyen javaslatokra futja, arról, szegény, nem tehet.
És bár rendkívüli módon méltányolom képviselő úrnak azt a szándékát, hogy éneklésével is minket kíván szolgálni, van számára egy rossz hírem: a haza szeretetét és az állampolgárok alázatos szolgálatát egy honatya nem azzal tudja kifejezni, hogy mit és hogyan énekel, hanem, hogy mit tesz és hogyan szavaz. A többi csak marketing.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése