2011. május 21., szombat

Simon Menyhért: Kivándorlók

(Simon Menyhért (1897-1952) kárpátaljai költő, hírlapíró)

Nyílt szemükben nincs aggodalom,
Mint a szomszédba, világgá úgy mennek –
Rabjai máris nagy ismeretlennek.
Búcsújuk rövid, szinte katonás,
Könnye, sírása annak van csupán,
Aki rohanna a vonat után.

Így megszokta már ez a mi népünk,
Hogy eltávozzék, ha szűk kenyér
S menjen, ameddig kis pénze elér.
Így szökik innen jó ötven éve,
Ahogy feltárult nagy Amerika,
Amely a zsellért, kisembert szívta.
Aztán jöttek a vérzivatarok –
Szibéria és olasz meg más földek
S csak nem kaptak, mit vártak volna, földet.
Minden határt el hiába zártak,
Népünk tovább is új hazát keres –
Hej, nehéz sorsnak lázverése ez!
Ha összehoznák, ami kell az útra
S bővebben adnák az útlevelet,
Megindulnának tán százezerek!

Elnézem őket, a kivándorlókat,
Ahogy ott ülnek szótlan-csendesen
S tekintetüket, szavukat lesem.
Tán mégis felgyúl bennük a harag,
Hogy a föld, melyen küzdtek, szenvedtek,
Melyen reméltek, hittek és szerettek,
Kebléből őket messze kiveti –
De csak hallgattak, nem volt egy szavuk,
Néha néztek egy rohanó falut
S rétek tükröztek szemük bogarán –
Míg egyszer aztán egyik megszólalt:
Most már küldhetünk vissza egy sóhajt!
Elhagytuk, íme a Bodrog-folyót,
Ki tudja, látjuk-e még valaha,
Nem nyel el tenger-víz vagy Kanada?
A kemény fejek két kézbe hulltak,
Szemét mindegyik a földre levágta –
Szívüket gyászos bánatféreg rágta.
Eltűnt a büszke önbizalom,
Amit a lelkük otthon úgy felöltött,
Megremegett sok komorló szemöldök…