Az a baj a világgal, hogy rengeteg a politikus, de nagyon kevés az államférfi. A kettő ugyanis egyáltalán nem ugyanaz, még akkor sem, ha ugyanabban a parlamentben ülnek, ugyanott veszik fel a fizetésüket és időnként ugyanúgy szidják őket a választópolgárok. Sőt, még az se tévesszen meg senkit, hogy első ránézésre megszólalásig hasonlítanak egymáshoz, sőt, olyannyira rokonságban állnak egymással, hogy egy nemzetközi kutatócsoport gondos vizsgálatai alapján teljes bizonyossággal kijelenthető: az államférfi a politikusnak egy törzsfejlődési szempontból jóval magasabban álló, minőségileg más változata.
A kétségtelen hasonlóságok után lássuk a legalapvetőbb különbségeket. Az államférfi már mezei politikusként is rendelkezik olyan tulajdonságokkal, melyeket szinte az anyatejjel szívott magába. Nem az értelmi képességekről van szó, hanem az erkölcsiekről. Az államférfi először is szolgálni akar, a politikus azt, hogy szolgálják. Ezért az utóbbi hatalmat akar, az előbbi pedig tenni akar, aminek egyik legfontosabb eszköze a hatalom.
Az államférfi tehetséges emberekkel veszi körül magát, mert csak így lehet megoldani a problémákat. A politikus azokat a munkatársakat szereti, akik hülyébbek nála, mert így naponta bizonyíthatja saját pótolhatatlanságát. A politikus választási ciklusban gondolkodik, mert egyetlen célja, hogy székéből ne kelljen felemelnie a fenekét. Az államférfi nemzedékekben gondolkodik, mert legfőbb célja, hogy felemelje a nemzetet.
Az államférfi mindent megtesz, hogy a népe jobban éljen. A politikus mindent megtesz, hogy jobban éljen a családja. Az utóbbi mindent megígér, az előbbi egyszerűen csak betartja az ígéreteit.
Az államférfi téved, de tanul belőle. A politikus gyakrabban téved, de sohasem ismeri be. Ha esetleg mégis figyelmeztetik a tévedésére, akkor ezt aljas politikai támadásnak minősíti. Úgyszintén annak minősíti azt is, ha feltételezik, hogy lopott. Az államférfiről ilyet nem is feltételeznek.
Az államférfinek mindig az fáj, ami a népének, ha a politikusnak fáj valami, akkor elpanaszolja, hogy milyen stresszes életet él, és javasolja a költségtérítés felemelését. Az előbbi megoldásokat keres a fájdalom enyhítésére, az utóbbi (pártállásától függően) rasszistáknak, vagy hazaárulóknak tekinti a panaszkodókat.
Az államférfi azt mondja: „Megcsináljuk!”, a politikus az: „Megígérem!”. Ezért az előbbi szövetségesének tekinti a sajtót, melynek segítségével mozgósítani lehet a polgárokat, az utóbbi viszont vagy ellenségének, vagy pedig olyan eszköznek, mellyel eltiporhatók az ellenfelek.
És végezetül. Az államférfi tudja, hogy ő sem pótolhatatlan, de abban reménykedik, hogy egy jobb, egészségesebb nemzetet, országot hagy maga után. A politikus is tudja, hogy egyszer eltűnik a süllyesztőben, de úgy kell az országnak, ha így kibabrált vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése