2011. július 6., szerda

Drága lányom, Elizabet!

Látod kislányom, mégiscsak megtanultam az amerikai nevedet, nem volt könnyű, mert úgy megszoktam a régit, hiszen vagy negyven éve Erzsikémnek neveztelek, vagy éppen Zsókámnak, amíg itthon voltál, meg azután is, álmomban.
Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, talán nem is lesz időd válaszolni, most mégis írok neked. Múlt héten temettük szegény keresztanyádat, gyönyörű szertartás volt, a tiszteletes úr még tőled is elbúcsúztatta. Amikor a végén megköszöntem neki, azt mondta, ez így természetes, hiszen te közénk tartozol, még ott, messze a nagyvilágban is, mert a gyermekkorát senkitől nem lehet elvenni, azt cipeli magával egész életében. A tiszteletes úr nagyon okos ember, ebben is igaza lehet, mert mi itt úgy élünk, mintha mindig velünk lennél. Mindenszentekkor a te nevedben is mindig viszek egy koszorút az apád sírjára, tudom, te is megtennéd, neki meg biztosan jólesik.
Azon a temetés utáni éjszakán szörnyű álmom volt. Egy darabig csak forgolódtam az ágyban, tudod, az én koromban már keveset alszik az ember. Azon gondolkodtam, hogy talán nekem sincs sok már hátra, mert szegény keresztanyáddal egyidősek voltunk, meg aztán a doktor úr is azt mondta, hogy most már jobban kellene vigyázni magamra. Érzem is, minden nap érzem, ahogy kiszáll belőlem az erő.
Aztán csak elaludtam, és azt álmodtam, hogy ott vagyok abban a rettenetes nagyvárosban, a járdán egymást érik az emberek, az úton meg az autók. Ijesztő volt az a kavargó tömeg, már attól féltem, hogy eltaposnak. És akkor megláttalak téged. Fáradtan, meggörnyedve közeledtél felém, valami nagy-nagy sötét terhet cipeltél a hátadon. A tömeg szétnyílt, csodálkozva bámultak rád, de nem segített senki. Közelebb léptem, láttam az arcodat, melyről patakokban ömlött a veríték, már nem is léptél, inkább csak támolyogtál. Ekkor jöttem rá, hogy mi van a hátadon. Előbb csak a templomot ismertem fel, aztán a házunkat. Igen, ezt a falut, a mi falunkat cipelted a hátadon, élőkkel és holtakkal, kicsikkel és nagyokkal.
-- Segítsen, édesanyám, segítsen! Nem tudom letenni! -- súgtad elhaló hangon.
Akkor megfogtam a templom tornyát, megemeltem az egész falut, és valami megkönnyebbült mosoly suhant át az arcodon. Így vittük, ketten a terhet, a te terhedet végig a nagyvárosi főutcán.
Akkor reggel döntöttem el, hogy levelet írok neked. Kérlek, nagyon kérlek, hogy még egyszer, utoljára gyertek haza. Mindenképpen jöjjön Jánoska is, mert látnom kell, mielőtt meghalok. Tudom, jól tudom, hogy három éve, amikor itthon jártatok, azt mondtad, soha többé nem hozod ide a gyereket, mert te jó amcsit akarsz belőle nevelni. Utána azt írtad, hogy a gyerek teljesen megzavarodott. Még otthon is, így írtad „otthon”, mintha ez nem lenne az, magyarul válaszolt olykor a kérdésekre. Az iskolában meg elújságolta, hogy ő magyar, és tőled is mindenfélét kérdezgetett. És Henrit, a férjedet ez teljesen felháborította.
Megértelek, hiszen isten őrizz, hogy rosszat akarjak neki. Legyen csak jó amcsi, ha te így gondolod. Mégis, nagyon kérlek, hogy most az egyszer, utoljára, gyertek haza. Azt is megígérem, hogy nem fogom Jánoskának szólítani. Dzsoni, látod, már ezt is megtanultam, az a neve, hogy Dzsoni.
Ma is előttem van, hogy tömte magába a túrós rétest, már azt hittük, rosszul lesz tőle. Karácsonyra azóta is mindig megsütöm, elképzelem, milyen jóízűen enné Jánoska. Aztán odaadom a szomszéd gyerekeknek.
Emlékszel, tavalyelőtt küldtél nekem ajándékba egy egyszer használatos fényképezőgépet. Furcsa egy világ lehet nálatok.  Én még a menyasszonyi ruhámat is eltettem annak idején, hátha jó lesz neked. Megvan, mind a mai napig. Ott meg egyszer használatos dolgokat gyártanak. Micsoda pazarlás! Bár, én csak egy falusi öregasszony vagyok.
Sokat gondolkodtam, hogy mire használhatnék én egy fényképezőgépet. A múlt éjszaka kitaláltam. Sütök egy tepsi túrós rétest, lefényképezem, és elküldöm Jánoskának. Erről majd mindig eszébe jutok, addig is, míg el tudtok jönni.
Bár, most meg azon gondolkodom, vajon lehet-e jó amcsi, aki szereti a rétest?
A mielőbbi viszontlátás reményében, soha el nem múló szeretettel:
Anyád

2 megjegyzés:

  1. Véletlenül tévedtem ide, de, ha már itt jártam elolvastam.
    Káprázatosan szép!
    És ezek a sorok:
    "Akkor megfogtam a templom tornyát, megemeltem az egész falut, és valami megkönnyebbült mosoly suhant át az arcodon. Így vittük, ketten a terhet, a te terhedet végig a nagyvárosi főutcán."...
    Gratulálok!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Judit!
    Nagyon szépen köszönöm az elismerést! Szívesen látom rendszeres olvasóim között!

    VálaszTörlés