Népies álmok

 Kovács Krisztina nyírteleki népművész munkái

Földrajzóra a szocializmusban

Földrajzóra van az iskolában. A tanár a világ térképe előtt magyaráz:
- Látjátok, gyerekek? Ez a nagy piros folt a Szovjetunió. A halványabb piros foltok a vele szövetséges népi demokráciák. Ezek balra az imperialista kapitalista országok. Minden ország más-más színű. Ez a tőlük legtávolabbi fehér folt, hol még vademberek élnek. Van valakinek kérdése?
Pistike jelentkezik:
- Tanító bácsi kérem, ahol vademberek élnek, ott van párt?
- Ott még nincs párt.
Józsika is jelentkezik:
- Ahol a vademberek élnek, ott van szakszervezet?
- Ott még ősemberek laknak. Nincs elnyomó réteg.
Móricka is kérdez:
- Ha a vadembereknél nincs szakszervezet és nincs párt, mitől vadultak meg az emberek?

Csak semmi tökéletesség!

Amikor a férfiember szerelmes, mindig a legszebb oldalát fordítja a nő felé, még akkor is, ha ez az oldal igazából nem létezik. Mint valami pöffeszkedő hímpáva, amelyik széttárja színpompás, delejező hatású tollkoronáját, egyrészt, hogy a kiválasztott nőstény figyelmét magára vonja, másrészt, hogy ugyanezt a figyelmet elvonja a pucér fenekéről.

Na, szóval, itt rontunk el mindent. Itt, a kezdet kezdetén torpedózzuk meg a párkapcsolatunkat, itt adjuk be nőnknek csalódás keserű, fékezett habzású piruláját, melyről a vékony cukormáz szép lassan leolvad a szerelem tomboló tüzében. Mert kérem nyilvánvaló, hogy semmit sem szabad a csúcson kezdeni. Ugyanis a csúcs után mi következik, na mi? Hát a lejtő. Ahogy az idők szele fellebbenti egyéniségünkről a szerelem lila ködét, szép lassan szemet szúrnak a hiányosságaink. És akkor még a majdani öregedés káros mellékhatásairól és szövődményeiről nem is beszéltünk!

Mindenképpen azt ajánlanám hát mélyen tisztelt férfitársainknak, hogy egy kapcsolat elején mutatkozzunk még a valóságosnál is bugyutábbak, elesettebbek, hiszen a hölgyek amúgy is imádnak minket felkarolni, megváltoztatni, fixa ideájuk, hogy ők fognak új embert faragni belőlünk. Adjuk meg nekik ezt a lehetőséget, hagyjuk őket kibontakozni, és a sorozatos sikerélmények hatására ragaszkodásuk, szerelmük napról napra erősödik majd.

Hogy ez a sikerélmény-kúrafolyamatossá válhasson, nagyon lent kell elkezdenünk. Mutassuk magunkat kicsit bugyutának, kétbalkezesnek. Ha még így is kellünk neki, akkor nyert ügyünk van. Tapasztalatból tudom, kipróbáltam, bevált.

Annak idején, fiatal, lelkes férjként felajánlottam a nejemnek, hogy nyugodtan pihengessen, én majd elmosogatok, amit ő lelkesen fogadott. Öröme addig tartott, amíg kézbe nem vette az egyik, általam elmosottnak tekintett tányért, mert azonnal nyilvánvaló lett számára, hogy háztartási tevékenységem minősége messze elmarad az általa elvárható esztétikai minőségtől. Mivel megbántani nem akart, újra elmosta az edényeket és közölte, hogy a továbbiakban inkább ő fog mosogatni.

Ezt követően a vasalással próbálkoztam. Nejem felfedezte, hogy áldozatos tevékenységem eredményeként a textíliák esztétikai állapota inkább romlott, pontosabban újabb élek és redők meghatározhatatlan ornamentikája keletkezett rajtuk. Közölte, hogy a továbbiakban a vasalást is saját hatáskörébe utalja.

Az abszolút mélypontot a mosásnál értem el.  Azt ugyanis senki nem mondta nekem, hogy a ruhákat előtte szét is kell válogatni, így aztán mindent egyszerre beraktam a mosógépbe.   Nem akarom részletezni, de tény, hogy az addig hófehér lepedők tökéletes rózsaszín árnyalatot kaptak.  Mondjuk, nekem tetszett. A nejemnek kevésbé. Ezt onnan gondolom, hogy közölte, többé ne menjek a mosógép közelébe. Ha nem, hát nem.

Azóta is folyik az okításom.  Valamit már megtanultam, de sok még a pótolni való.  Ha valamit sikerül jól megcsinálnom, a nejem nagyon örül, a háztartási munkák többségét azonban még mindig ő végzi. Így aztán mindketten elégedettek vagyunk. Több mint negyedszázada megy ez már így.  Nem sietem el a fejlődést, kell valami kis öröm a következő huszonöt évre is.

És megszületik a türelem...

"A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár." (Pilinszky János)

Az elmúlás kertje

Megtörő fájdalom

Az utolsó út

Székely koldusok

Két koldust enged be házába a székely menyecske.
– Van itt egy tányér leves – szól –, ki enné meg?
– Hát én! – mondja az egyik koldus, s már kanalazza is a levest.
Amikor üres a tányér, megkérdezi az asszony:
– Van még egy kis sült hús is, melyikük vállalná?
– Hát én! – mondja ismét az előbbi koldus, és be is falja hamar.
– Tegnapról maradt egy kis málém is. Melyikük kéri?
– Hát én, mondja megint az első.
Mikor befejezi az evést, azt kérdi a menyecske:
– Van itt egy fatuskó, melyikük hasogatná fel?
Mire az első a társához fordul:
– Szólj már egyszer te is valamit!

Egy nehéz nap

Szar volt ez a nap. Kurva szar. Ilyenkor nem is lenne érdemes felkelni, de hát előre nem tudhatja az ember.

Már az indulás is szar volt. Az asszony nyafogott egy csomót a reggelinél. Pontosabban, én reggeliztem, ő meg a tornázás közben nyafogott. Merthogy mostanában reggelente tornázik. Csak tudnám, hogy minek! Úgyis egy tehén! El is ment az étvágyam.

Aztán meg a forgalom. Hogy milyen embereket engednek az utakra! Képzeld, megelőzött egy vén trotty egy ócska tragaccsal.. Volt vagy harmincéves. Nem, nem a vénember volt harmincéves, hanem a kocsi. És megelőzött! Engem! Na, de én sem hagytam magam. Nehogy már a nyúl vigye a puskát! Rögtön leszorítottam az útról és bemutattam neki. Kinek képzeli ez magát?

Ahogy beléptem az irodába, azonnal láttam, hogy valahogy kevesen vagyunk.Mit gondolsz, ki hiányzott? Hát a bögyös Kovácsné a bérszámfejtésről! A büszke Kovácsné, aki még a seggét sem hagyja megfogni! Állítólag, orvoshoz vitte a beteg gyerekét. Kit érdekel? Leszarom! Döntse el, hogy munkát akar vagy gyereket!

Alig dühöngtem ki magam, amikor szóltak, hogy ez a hülye Jedenyák még mindig nem fizetett. Mondják, a csőd szélén áll. Mintha ez engem érdekelne. Szóltam a fiúknak, hogy este látogassák meg. Ha eltörik két-három úját, akkor majd talál valami megoldást.

Délben aztán telefonált a képviselő úr. Csak hebegett-habogott a telefonba kerülgette a forró kását. Végül aztán kibökte, hogy nem az én pályázatom lesz a nyertes. Mert a közbeszerzés így, a bizottság úgy, persze, ő nem tehet semmiről.Megmondtam neki, hogy lenyomom a torkán az egész pályázati dokumentációt, mert belőlem nem lehet hülyét csinálni. Bezzeg, amikor az egész családja az én pénzemen nyaralt a tengerparton, akkor egyáltalán nem hebegett!

De még nem volt vége. Délután felhívtak a rendőrségtől, hogy azonnal menjek be, a gyerekről van szó. Mondtam, hogy hívják a feleségemet, mert én erre nem érek rá. Azt felelték, hogy hívták, de nem tudják elérni. No, majd én elérem! És ha elérem, azt megemlegeti!

Végül, csak bementem a rendőrségre. Ott ült Józsika.Azzal fogadott, hogy azonnal állítsam le ezeket a fakabátokat, mert őt zaklatják. A rendőrök elmesélték, hogy az iskolából hívták ki őket, mert a fiam bántalmazza a többieket, elveszi a telefonjukat és a zsebpénzüket. Azért a pár ócska telefonért és fillérért ilyen cirkuszt csinálni! Még szerencse, hogy Józsika gyermekkorú, így nem tehettek semmit, el kellett engedniük.

Most pedig hazamegyünk és szétrúgom az asszony seggét. Még ezt a kölyköt sem lehet rábízni. Biztosan a sok tévézéstől, meg a számítógépezéstől ilyen agresszív. No, nem baj, most majd kézbe veszem a nevelését! Kézbe veszem, ha belegebed is!

Ha répát akarunk...

Ha répát akarunk, répát kell ültetnünk.
Ha retket akarunk, retket kell ültetnünk.
Ha szeretetet akarunk, szeretetet kell ültetnünk.
Ha megértést akarunk, megértőnek kell lennünk.
Ha megbecsülést akarunk, meg kell becsülnünk másokat.
Ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket, szeretnünk kell másokat.
(Dan Millman)

Kellemetlen helyzet

Sajtóhír: „Közleményben tagadta vasárnap Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter, hogy a fia is a felmondással fenyegetőző orvosok közé állt volna. A Magyar Rezidens Szövetség elnöke pénteken azt mondta, hogy Réthelyi orvosként dolgozó fia is felmondásra készül az egészségügy helyzete miatt, a miniszter szerint azonban egy családtagja sem helyezett letétbe felmondási nyilatkozatot.”

Nekem erről egy régi vicc jut eszembe. Gina Lollobrigida, a múlt század 60-as, 70-es éveinek szexbálványa ellátogat a Szovjetunióba, ahol fogadja Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár is, aki első látásra belészeret.

-- Nyilván tudja, hogy én a világ leghatalmasabb ember vagyok – mondja a művésznőnek rövid beszélgetés után. – Kérhet tőlem bármit, ha hajlandó velem tölteni egy éjszakát.

 -- Nos, nekem csak egy kérésem van, nyissa meg Nyugat felé a határokat, hogy aki külföldön szeretne élni, az szabadon elmehessen – válaszolja Lollobrigida.

Brezsnyev meglepődik, egy darabig tanácstalanul méregeti a gyönyörű nőt, majd elégedett vigyor ül ki az arcára és felkiált:

-- Kis huncut, úgy látom kettesben akar velem maradni!

Szegénységre és tudatlanságra épül

Elképzelni kétségtelenül lehetséges egy olyan társadalmat, amelyben a jólétnek személyes tulajdonok és kényelmi cikkek formájában mindenki egyenlően részese s a hatalom ugyanakkor egy kis kiváltságos kaszt kezében marad. A gyakorlatban azonban egy ilyen társadalom nem lehet sokáig stabil. Ha mindenki egyforma kényelemnek és biztonságnak örvend, az emberek nagy tömegei, amelyeket a szegénység rendszerint elbutít, kiművelődnek, és megtanulnak önállóan gondolkodni; s ha egyszer ez megtörtént, előbb-utóbb rájönnek, hogy a kiváltságos kisebbségnek nincs semmi funkciója, s el fogják söpörni. Végeredményben hierarchikus társadalom csak a szegénységre és tudatlanságra épülhet.(George Orwell)

Majdcsak lelövi valaki!

Tatabánya egyik általános iskolájában egy tizennégy éves fiú pisztollyal fenyegette meg tanárnőjét, mivel az dolgozatot akart íratni, s megrótta az elkéső nebulót.( Bár, nem tudom, nevezhetek-e így egy általános iskolai tanulónak látszó fenyegetőt, nem gázoltam-é bele érzékeny lelkivilágába, nem tapostam-e sárba emberi jogait a jogvédők szerint?)

A hírre -- ez már önmagában is szörnyű – , fel sem kapjuk a fejünket, hiszen szinte hetente hallunk egy-egy tanárverésről. Egy hónap múlva talán nem is emlékszünk majd az egészre. Ám a hab a tortán, akarom mondani, ama bokréta, mely a pedagógia és vezetői tudományok esszenciájából kikristályosodott és összeállt, még csak ezután következett. A tévések ugyanis, mivelhogy ez a dolguk, meg akarták szólítani az ügyben az iskola igazgatóját, mint olyan felelős vezetőt, aki egy személyben felelős az intézményben folyó munkáért.

Ő ugyan nyilatkozni nem kívánt, ám a tévések beszámolója szerint telefonon azt közölte, hogy a szóban forgó tanárnő túlérzékeny és sohasem tudott fegyelmet tartani. Tehát, nem azt mondta, hogy nagyon sajnálja a történteket, illetve ezt a hölgyet, a kolléganőt, akinek a fejéhez pisztolyt tartottak. Akivel ő, ha nem vette volna észre, egy csapatban játszik. És aki, lehet, hogy alapvetően is érzékeny, de ha az ember fejéhez pisztolyt szegeznek, arra egyébként is érzékenyen szokott reagálni. Olyannyira, hogy finoman összecsinálja magát. Persze, nem ismerem az igazgatót, de ebből a rövid nyilatkozatból annyi kollegialitás, sőt, emberi együttérzés sugárzik, hogy az legalábbis elgondolkoztató.

Ám tegyük fel, hogy az igazgatónak igaza van. Tegyük fel, hogy a tanárnő sohasem tudott fegyelmet tartani. Mert nekem roppant módon furdalja az oldalamat a kíváncsiság, vajon mit tett ez ellen az igazgató. Ugyanis, lehet, hogy eddig ezt nem vette észre, de valószínűleg ő a tanárnő munkáltatója. Ha időnként beleolvasna a saját munkaköri leírásába, észrevenné, hogy neki kell számon kérnie a pedagógus munkáját. Nem csupán a gyermekek, hanem a többi pedagógus érdekében is.

Így aztán a kijelentésével nem annyira a tanárnőt, inkább saját magát minősíti. Arra már nem is merek gondolni, hogy így akart megszabadulni a szerinte alkalmatlan tanerőtől, mondván: „Majd csak lelövi valaki!”

Az informatikus gyereke

A kisgyerek kérdi az apját, aki informatikus: 

-- Apu, én hogy jöttem a világra? 

Az apa belekezd: 

-- Az úgy volt, hogy anyád és én egy chat szobában ismerkedtünk meg. Ezután találkoztunk egy internetkávézó mosdójában, ahol feltöltést kezdeményeztem anyád szerverére. Utána vettük észre, hogy anyád nem használt tűzfalat, így megtörtént a baj: kilenc hónap múlva letöltődött a vírus. Hát, ez vagy Te.

Szeretettel kérem a gazdagokat...

"Szeretettel, jósággal, kicsinységem tudatában kérem a gazdagokat,ésszerű, teljesíthető feltételekkel adjanak kölcsönöket a népeknek, országoknak. Hagyják fellélegezni, anyagilag talpra állni a nemzeteket, hogy szépen, lépésről-lépésre törleszteni tudják adósságaikat. Isten teremtette szép világunkat ne kényszerítsék bele újabb szenvedésekbe, véres, nyomorú lázadásokba, hatalmas utcai összecsapásokba. Olyan döbbenetes volt látni egy görög fiatal tiltakozó lányt, ahogy a hajától fogva húzták a földön űrlényeknek beöltözött zsoldosok. A bankárok most még dönthetnek a szeretet, a jóság mellett.  A pénzük kamata lehet a hála és a köszönet, de lehet a vér és a könny, a parttalan gyűlölet. Az emberiség eddig mindig legyőzte és önmagából kivette a létére törő önző zsarnokokat, kik mind egy rákos daganat mindent magukba szívnak, de a közösség szolgálatára nem vállalkoznak. Most is így lesz, ha nem tud diadalmaskodni a szeretet és a nagylelkűség a gazdagok és a pénzügyi körök vezetőinek a szívében, akkor 10-20-70 év vergődés után, de mindenképpen a zsarnokok sorsára jutnak a bankárok!" (Böjte Csaba: Karácsony előtti fohász)

Egy kis nyári hangulat

Néhány nyáridéző felvétel ebben a nyomott, mocskos időben.

Néhány nyáridéző felvétel ebben a nyomott, mocskos időben.

A boldogságot csak az bírja el...

"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni, amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg. Hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik.
Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied." (Hamvas Béla)

Nagy emberek meglepetései

Közeledik a karácsony, amikor általában igyekszünk meglepni szeretteinket valamilyen meglepetéssel. Elgondolkodtam, vajon nagyjaink és celebjeink min lepődnének meg a legjobban.

Gyurcsány Ferenc: Ha Orbán Viktor belépne a Demokratikus Koalícióba.

Kóka János: Ha megtudná, milyen az, amikor dübörög a gazdaság.

Orbán Viktor: Ha hosszas levéltári kutatás során kiderülne, hogy egyszer ő is tévedett.

Vona Gábor: Ha a száztagú cigányzenekar szerenáddal ébresztené.

Kelemen Anna: Ha kiderülne az ártatlansága.

Fluor: Ha megtudná, mi a szitu.

Sp: Ha egyszer lefodítanák neki a kottát.

Matolcsy György: Ha megtalálnák az általános iskolai bizonyítványát, amiből kiderülne, hogy számtanból megbukott.

Schiffer András: Ha az LMP legközelebb is bejutna a Parlamentbe.

Mesterházy Attila: Ha győztesnek hirdetnék az Első Magyar Szónoklati Olimpiászon.

Schober Norbi: Ha Karácsonyra egy nagy darab müzlis-paprikás füstölt oldalszalonnát kapna ajándékba.

Csernus Imre: Ha szerepet kapna a szilveszteri kabaréban, mint nagy nevettető.

Szíjártó Péter: Ha egy sajtótájékoztatón a mikrofonokat véletlenül egy hazugságvizsgáló berendezéssel is összekapcsolnák.

Smitt Pál: Ha felkérnék a Magyar helyesírási kéziszótár legújabb kiadásának megszerkesztésére.

Ha változtatni akarsz az életeden...

"Ha változtatni akarsz az életeden, akkor százezer lépés fájdalmával kell megküzdened. Elindulsz, egy lépés fájdalom. Továbblépsz, még egy lépés fájdalom, de ebben az egy lépésben hogyan lenne benne a százezer lépés fájdalma? A gyáva ember ettől az egy lépés fájdalmától fél. És racionális hazugságokkal próbálja megmagyarázni, hogy miért is nem teszi meg. Mert aki fél, az elkezd kifogásokat gyártani, hogy megmagyarázza a saját szegényes lelki bizonyítványát. Ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, mit tettünk magunkkal, elkezdjük sajnálni magunkat. Ami jajveszékelésbe fordul, majd marjuk magunkat, hogy lehettünk ilyen hülyék. De még mindig nem változtatunk." (Csernus Imre)

"Ősz húrja zsong.."

Holtbiztos módszer

Egy nő az 50 éves születésnapján elkölt egy csomó pénzt ránctalanításra, kozmetikára, frizurára, ruhára és amikor úgy érzi, hogy a lehető legjobbat kihozta magából, nagyon fel van dobva, elindul a városban. Először az újságosnál vásárol, majd fizetéskor megkérdezi:
- Mit gondol, hány éves vagyok?
- 34.
- 50! - mondja, és önelégülten távozik.
A McDonalds-ban is fizetéskor megkérdezi:
- Mit gondol, hány éves vagyok?
- 31.
- Pontosan 50 vagyok!
Szinte a fellegekben jár, amikor a buszmegállóban meglát egy öregurat.
- Mit gondol uram, hány éves vagyok?
- Nézze asszonyom, én már 80 éves is elmúltam, nem túl jó a látásom, de van egy biztos módszerem, amivel pontosan meg tudom határozni a korát. Ha megengedi, hogy benyúljak a melltartója alá, egész pontosan meg tudom mondani a korát.
Erre nem számított a nő, de nagyon furdalta a kíváncsiság, ezért beleegyezett. Félrevonultak a bokrok mögé, az öregúr szép finoman becsúsztatta mindkét kezét, körbejártatta, megemelgette, megtapogatta, a nő már kezdett türelmetlen lenni:
- Na?
- Asszonyom, maga pontosan 50 éves.
A nő nem hitt a fülének.
- Honnan a fenéből tudja ilyen pontosan?
- A McDonalds-ban ott álltam maga mögött a sorban.

Postás néni, hol az olló?

Állok a postán a sorban. Nem vagyunk sokan, talán öten-hatan próbáljuk jól beosztani a türelmünket. Az egyetlen nyitva lévő ablaknál, mert a másik kettő, bizony, zárva tart. Az egyiket még le is függönyözték, a másik mögött ugyan üldögél egy hölgy, de roppant figyelemmel szuggerál egy papirost, melyre olykor-olykor följegyez valamit.

A sor nem halad gyorsan, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell állapítanom, hogy roppant lassan halad. Az egy szem ügyintézőnek, aki még tartja a frontot, szóval, aki nekünk jutott, minduntalan elvonja valaki, vagy valami a figyelmét. Előbb a telefon csörög.

--Vedd már fel, Mancika! – kiált oda neki a másik, aki épp a papírt böngészi. – Látod, hogy nem érek rá!

Mancika komótosan feláll, odaballag a telefonhoz. Épp őt keresik.

– Igen, hát persze, hogy felköszöntöttük! Nagyon jól sikerült, sütöttem neki egy hatalmas tortát – lelkendezik valakinek, majd tövirül hegyire lediktálja a torta receptjét.

Miután visszaül a helyére, megérkezik az egyik kézbesítő, akinek halaszthatatlan megbeszélni valója van a mi egyetlen ügyintézőnkkel. Tehát várunk. Az élet egyébként is egy nagy várakozás.

Ám a java csak most következik. A hölgy, aki eddig a papirost olvasgatta, most megfontoltan feláll a helyéről, és egy csomagot kezd vizsgálgatni, behatóan.

– Hová lett az ollóm? – kiált fel egy idő után számonkérően. Majd, miután nem kap választ: Hová lett a piros ollóm? A héten ez már a harmadik ollóm, ami eltűnik!

A mi egyetlen ügyintézőnknek az arcába szökik a vér.

– Azt akarod mondani, hogy én vettem el az ollódat! – csattan fel hirtelen. – Hát vedd tudomásul, hogy leszarom a te mocskod ollódat, van nekem sajátom!

Erre aztán kitör a haddelhad. Mi csak ott álldogálunk, előbb csak végtelen türelemmel, mint az ENSZ-megfigyelők Koszovóban, aztán azon kapjuk magunkat, hogy most már egy kicsit szurkolunk is a harcoló feleknek. Persze, ki ennek, ki annak, ízlése szerint.

A nagy zajra elő is jön hátulról valami főnök-féle ember, ettől megkönnyebbülünk, hátha most már velünk is foglalkozik majd valaki. Érdeklődésére a két hölgy előadja neki a tényállást, mindketten a saját verziója szerint. Nyilvánvaló patthelyzet alakul ki az eltűnt olló ügyében. Ám a főnöknek helyén van az esze, az egyetlen megoldást választja, amit egy ilyen esetben egy igazi vezető választhat, értekezletet hív össze.

Csak minket önt el a rémület, amikor azt látjuk, hogy Mancika a mi egyetlen ablakunkat is le akarja függönyözni.

– Főnök úr – fogja könyörgőre az előttem álldogáló bácsika. – Esküszöm, még ma veszek maguknak egy ollót, csak hadd fizessük már be a csekjeinket!

A főnök úr ránéz. Azzal a rendreutasító, kissé sértődött nézéssel, amivel csak egy igazi vezető tud nézni. Azt hiszem, ezt nézést hetekig tanítják a menedzseriskolákban.

Hová gondol, jó ember? – szól rá az öregre szigorúan. – Nem a piacon vagyunk! És különben is: ne zavarja a kiszolglást, látja, hányan állnak még a sorban!

Az anyák olyanok...

"Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből." (Esterházy Péter)

Egy elfelejtett székely ezermester

Bodor Péter székely ezermester, mechanikus (Erdőszentgyörgy, 1988. június 22. – Kolozsvár, 1849. augusztus 6.). Anyja Koronka Lídia, apja – a hivatalos iratok szerint – a lécfalvi Bodor József, de a korabeli pletyka szerint a Zeyk család sarja volt.

Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol kitűnt kiváló rajztehetségével és azzal, hogy egy különleges faliórát szerkesztett. Toldalagi József grófnál kertészként dolgozott, majd a főúri Zeyk család támogatásával tíz évig állítólag gépészmérnöknek tanult a bécsi műszaki egyetemen, illetve a kor szokásaihoz híven, inasként járta Európát, és rengeteg gyakorlati ismeretet szerzett az órás és lakatos mesterségben.

1815-ben visszatért Erdélybe. A Jósika család magyarfenesi (ma: románul Vlaha, Kolozs megye) birtokán egy domb ormára gloriettet ( kerti pavilont) épített. Bethlen Lajos gróf birtokán építészként és műszerészként tevékenykedett, és a kerlési udvarház köré díszkertet alakított ki szélhárfákkal, barlanggal.

Házának udvarán, Marosvásárhelyen 1816-ban a mai vidámparkokhoz hasonlító szórakozóhelyet rendezett be hajó- és körhintával, csúszdával és más, saját kezűleg gyártott, elmés szerkezetekkel.

Városi földmérőként, 1818ban felépítette a régi marosvásárhelyi Maros-hidat (az úgynevezett Bodor-hidat). Ez a 8 méter széles, 63 méter hosszú híd teljesen fából készült, vasszög nélkül. A híd 1900-ig volt használatban, amikor vasszerkezettel cserélték fel.

Életének legfőbb alkotása az 1816-ban, mások szerint 1820-22 között épített marosvásárhelyi zenélő kút volt.

Bodor a régi kőkút medencéjére egy kör alaprajzú fa felépítményt készített, és arra karcsú faoszlopokon nyugvó pavilonszerű építményt emelt, amelyet félgömbkupolával fedett be. Az emelvényre két íves lépcső vezetett fel. A vízhajtotta szerkezet reggel 6 órakor, délben, este 6-kor, és éjfélkor népszerű dallamokat (Himnusz, Kossuth Lajos azt üzente és a Rákóczi-induló) játszott, amelyek a korabeli leírások szerint leírása szerint csendes estéken még a környező falvakban is hallhatók voltak. A kupola csúcsán egy nap (24 óra) alatt körbeforgott az aranyozott Neptunusz (mások szerint Apollón) szobor. A kút a vizét favezetéken a várdombról kapta. A zenélőkút falából a négy égtáj felé, egy-egy csövön folyt ki a víz. A kút órája és zenélőszerkezete 1936 decemberéig működött, amikor egy hóvihar ledöntötte a szobrot. Valószínűleg ekkor ment tönkre a zenegép is, amelyet még sokáig őriztek a régi városháza padlásán. A mendemondák szerint, a bankjegyhamisításért kétszer is elítélt (ez tény) Bodor Péter kivett egy csavart, és így működésképtelenné tette a szerkezetet.

1819-ben pénzhamisításért halálra ítélték. A legenda szerint egy Habsburg-ellenes összeesküvés anyagi fedezetét próbálta így előteremteni. A pénznyomó szerkezetet állítólag a küszöb alá rejtette, amelyre ahányszor ráléptek, annyiszor nyomott egy-egy hamis bankót. Elítéltként végzett közhasznú munkáért a halálos ítéletet hét év fogságra változtatták.

1836-ban tíz év börtönbüntetésra ítélték, minden vagyonát elkobozták, a jegyzőkönyv tanúsága szerint egy „magától menő szekeret” is leltárba vettek, amelyet árverésre bocsátottak, de nem akadt rá vevő. Valószínűleg gőzgépről volt szó, amelyet Bolyai Farkas segítségével épített meg.

Szabadulása után orgonát épített a kibédi református templomnak, később Vámosgálfalván épített orgonát.

Épített templomokat (bicskával szárnyas oltárt faragott, festett freskókat), udvarházakat, szerkesztett gazdasági gépeket. Ő építette a marosvásárhelyi vártemplom toronylépcsőjét.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején gyutacsgyárat alapított, majd sokcsövű orgonaágyút szerkesztett láncos golyókkal. 1849-ben érte utol a halál, amikor egy új típusú gyutacsot kívánt bemutatni Bem Józsefnek

A házsongárdi temetőben nyugszik, jeltelen sírban.

Lebontották a Bodor-kutat”, írja Székely Lajos a Marosvásárhely című hetilap 1911 november 15-i számában:

„Ilyen kopott, de nem stílszerűtlen, főleg pedig országos hírességű nevezetessége volt Marosvásárhelynek valaha a főtéren álló zenélő kút. A kúttest egyszerű, rövid henger alakú alsó részéből a világ négy tája felé ömlött a város legjobb ivóvize s a kúttest fölött elterülő nyílt oszlopcsarnokot eredetileg rézzel borított kupola koronázta. A fénylő kupola alatt állott eredetileg Apolló szobra, melyről Borosnyai Lukács János azt írta 1836-ban, hogy: »A Nap után megtette minden 24 óra alatt a maga fordulásait és felette a réz fedél alá rejtett muzsika reggel hat, délben 12, este 6 és éjféli tizenkét órakor is hallattatta magára zengedezését. (…) Arról nem maradt fenn tudósítás, hogy milyen melódiát játszott az a bizonyos »magára zengedező« és »réz fedél alá rejtett muzsika«. Kétségtelen azonban, hogy egy vízerő-hajtásra berendezett zenélő automata mestermű volt Marosvásárhelyen 1816 után, s ennek híre külföldre is eljutott. Tény az is, hogy e mestermű vagy önmagától romlott el, vagy – a monda szerint – a bankóhamisítási pörbe kevert Bodor mester saját kezűleg állította meg a gépezetet, melynek zenéje valóban keserű érzelmeket kelthetett a bebörtönzött alkotóművész lelkében. A szerkezet elrombolása után jó ideig – Orbán Balázs szerint 1870-ben is még – a város »barna művészei« játszottak időnként a kút oszlopcsarnokában. Azután végképp elnémult a kút zenéje, külseje is megkopott, omladozni, porladozni kezdett és most, az ősz kezdetén, Marosvásárhely leghíresebb emlékének romjait is lebontották, elhordották.”

A kút helyén az első világháború után román ortodox templomot kezdtek el építeni, amelyet 61 év után fejeztek be teljesen. A kút pontos mása Budapesten, a Margitszigeten ma is látható, bár ezt nem víz, hanem elektromos áram működteti.

Opera tudnivalók

8 fontos tudnivaló azoknak, akik először mennek operába

1. Az operában végig énekelnek, ha valaki abbahagyja akár egy pillanatra is, hálából rögtön meg kell tapsolni.
2. Az operák alaptörténete a következő : két kövér ember szerelmes egymásba és a végén egyikük vagy mindkettő meghal. Őket kell a leghangosabban megtapsolni. Ha egyikük sem hal meg, vígoperáról beszélünk. Ez esetben a nézők halnak bele az unalomba és a hangzavar okozta stresszbe.
3. Az operák általában idegen nyelveken hallhatók, nem szinkronizáltak, de a szereplők gesztusaiból is kitalálható a történet. Ha mellükre szorítják a kezüket, mint Lakodalom Lajcsi, akkor szerelmesek, ha a plafonra néznek: boldogok, ha a padlóra: szomorúak. Ha pedig a kardjukat csapkodják: kardozni akarnak valakivel. A gonosz általában gonoszan néz, vagy ki van vastagítva a szemöldöke.
4. Aki a legmagasabb hangon énekel, az keresi a legtöbbet, mind a férfiaknál mind a nőknél.
5. Mivel az operákat régen írták, a szövegírók többsége szerencsére már nem kap pénzt az idióta dalszövegekért és nem jön ki meghajolni a tapsrend szerint.
6. A jó és a gonosz kövér nőket a ruhájukról lehet megkülönböztetni, a jó kövér nőnek ugyanis általában jobban kivan a melle.
7. A zenészek nem azért vannak egy árokban, mert szar számokat fognak játszani, hanem azért, hogy látsszanak az énekesek.
8. Ne aggódjunk, senkit sem ölnek meg annyira, hogy a halála előtt ne tudjon még tíz percet énekelni.

Nyírbátori tópart

Két nappal később:

Egy tragikus sorsú ruszin miniszterelnök

Bródy András (csehül: Andrej Bródy, ukránul: Андрій Бродій; Beregkövesd 1989. – Ungvár, 1946.) ruszin politikus, 1938. október 11–26. között Ruszinföld (Podkarpatská Rus) első miniszterelnöke volt.

Középiskoláit Ungváron végezte, majd Nagybocskón lett tanító. Az első világháborúban besorozták, a 12. honvéd gyalogezred kötelékében harcolt a fronton, hadnagyi rendfokozattal szerelt le. A fronton tanúsított magatartása miatt több kitüntetést is kapott.

A háború után Budapesten elvégezte a jogot, ekkortól elkezdett újságírással is foglalkozni. Később Munkácsra költözve a Kárpáti Futár c. magyar nyelvű politikai napilap szerkesztője lett. 1924-től a Ruszkij Visztnik (Русскій BЂстникъ) c. ruszin hetilapot, az Autonóm Földműves Szövetség lapját kezdte el szerkeszteni. Ivan Kurtyak elnöksége alatt a párt főtitkára lett. 1933-ban a prágai nemzetgyűlés képviselője lett. Mandátuma idején harcot indított Kárpátalja függetlenségének kivívásáért, támogatta a Németországgal, Lengyelországgal és Magyarországgal való viszony rendezését.

1938-ban a Müncheni Konferencia után megválasztották Kárpátalja első miniszterelnökévé. A terület ekkor még autonóm tartományként működött Csehszlovák kormányon belül, a Sirovy-kormányban pedig kinevezték a ruszin-ügyek miniszterévé. Részt vett a komáromi tárgyalásokon, majd miután ez megfeneklett, támogatta a magyar–szlovák viszony népszavazás útján történő rendezését. Ezért még aznap letartóztatták és Pankrácon tartották fogva, amíg a nemzetközi nyomás hatására 1939. február 11-én kénytelenek voltak szabadlábra helyezni. Márciusban hazatért az ekkor már újra magyar uralom alatt álló Ungvárra, majd képviselő lett a magyar országgyűlésben.

A háború után, 1945. november 25-én a szovjet NKVD letartóztatta, majd az Ungváron működő népbíróság 1946 májusában „kollaboráció” (a Horthy-rendszerrel való együttműködés) vádjával halálra ítélte és két egykori miniszterével, Mihai Demkóval és Sztepán Fenczikkel együtt 1946. június 11-én, egyes források szerint december 7-én kivégezték.

(Forrás: Wikipédia)

Mi a fontos?

"Ha nagyon megszorítanának, be tudnám tenni egyetlen táskába mindazt, ami az életemben a legfontosabb. Ha az ember felteszi magának a kérdést, hogy mi az, amire valóban szüksége van, rájön, hogy nem az, amire először gondolna. Könnyedén félredobnám a befejezetlen munkát, a számlákat, a határidőnaplót, hogy legyen helye a flanelpizsamának, ami jól jön esős időben, a szív alakú kavicsnak, a gyerek egyik ajándékának. Aztán fontos a rongyosra olvasott könyv, ami minden áprilisban előkerül, mert azt olvastam akkor, amikor szerelmes lettem... Kiderül, hogy nem az a sok minden a fontos, amit az ember évek során felhalmoz maga körül, hanem az a kevés, amit el tud vinni magával." (Jodi Lynn Picoult)

Mi kerüljön a sírkőre?

- Asszonyom, mit írjak a férje sírkövére foglalkozásként?

- Írja azt, hogy egy kuplerájban volt zongorista.

- Na de, asszonyom!

- Hát mit csináljak, politikus volt szegénykém, de azt úgy szégyellem ráíratni.

Deres már a határ...

Nyelvlecke

A székely bácsi a Balaton partján nyaral.
A reggelinél egy francia férfi az asztaltársa. Alig ül le a székely bácsi, a francia így szól hozzá:
- Bon appetit!
A székely bácsi gondolja, az illető bemutatkozott, hát így válaszol:
- Bece Feri.
Délben ismét egymás mellé kerülnek s a francia ismét:
- Bon appetit!
Biztos elfelejtette, hogy már ismerik egymást, gondolja a székely bácsi, s így szól:
- Bece Feri!
Este találkozik egyik barátjával, akinek elmeséli az esetet.
- Te bunkó, - így a haver - hát te nem tudod, hogy "Bon appetit" azt jelenti franciául, hogy "Jó étvágyat".
Másnap igyekszik a székely bácsi elsőnek ott lenni, s mihelyt megérkezik a francia, így szól hozzá:
- Bon appetit.
A francia udvarias mosollyal válaszol:
- Bece feri.

Kérdések a nőkről

Míg az ember fiatal, sohasem tudhatja, mi a helyzet ezekkel a nőkkel. Meg azokkal sem. Hogy mit is akarnak. Hogy akarnak-e egyáltalán valamit. Szóval, hogy hányadán is állunk.

Csak nézünk, de nem úgy, mint a moziban. Ott legalább pereg a film, történik valami. Itt semmi, csak bámulunk, mint borjú az új kapura. A szemét, a mellét, a csípőjét, ahogy elring mellettünk és kileng, jobbra, balra, jobbra, balra. Mint az Eötvös-inga. Egyáltalán, mit emlegetik folyton azt az Eötvös-ingát? Még, hogy hatalmas fizikai felfedezés! A női csípő, az igen, hiszen mozgása sokszor a fizika összes törvényét megkérdőjelezi! Hát el tudja valaki képzelni, hogy azt a bizonyos ingát ilyen kiguvadt szemekkel bámulja valaki. Arról nem is beszélve, hogy ezt sokkal hamarabb feltalálták.

Egyébként, ez a dolog teljesen érthetetlen. Ez a csípő, ez a mell, ez a szem már tegnap is ugyanilyen volt, meg tegnapelőtt is. Már akkor is megbámultuk. Csak tudnám, mi a francot nézünk rajta mindennap.

És egyáltalán. Mért teszik úgy ki, ha egyszer nem akarják, hogy megbámuljuk? Mert, állítólag, ők nem akarják. Sőt, kikérik maguknak. Azt mondják, csak a divat, meg a meleg miatt van. Szóval, ha megbámulom, akkor szemtelen vagyok, ha meg ügyet sem vetek rá, akkor buzi. Ha az első randin le akarom fektetni, akkor rámenős vagyok, sőt szexőrült. Ha erre kísérletet sem teszek, akkor mamlasz és lúzer. Vagy, amit még kevésbé tudnak megbocsájtani, egyszerűen nem tetszik nekem. Ki tud ezen eligazodni?

Ha a hölgy számottevően fiatalabb, akkor az apja lehetnék. Ha idősebb, akkor anyakomplexusom van. Ha még tanul, akkor a szülei szerint a tanulás rovására megyek. Pedig ez a legnagyobb hülyeség, mert engem nem a tanulás rovása érdekel.

Később aztán az ember megérti, hogy nem kell mindent megérteni. Mégy az utcán a szeretett nővel. Ha megbámulsz egy szőke bombázót, akkor azt mondja, szemtelen vagy, majd fél napra kitör a mosolyszünet, amely nagyjából olyan, mintha a Vezúv törne ki, csak sokkal gyakoribb, ezért nincs hírértéke. Ámde, ha szíved választottját bámulják meg az elvonuló hímivarú egyedek, akkor elégedetten elmosolyodik, és nem szól semmit, legfeljebb annyit jegyez meg: mennyire megérte az árát ez a kis kardigán, melyet tavaly vett magának, akciósan.

Ha egyszer azt mondanád, persze nem mondod, mert már van annyi eszed, hogy milyen jól áll a szomszédasszonynak az új kabátja, akkor azonnal számon kérné, ugyan mi célból bámulgatod te a szomszédasszonyt. Ha mindezen megjegyzés az ő csókos ajkait hagyná el, ez azt jelentené, hogy szeretne egy legalább ugyanilyen, de inkább jobb kabátot. Ha szomszéd ordítozva kérdezi fel a kisfiától a leckét, nőd azt mondja, legalább foglalkozik a gyerekkel. Ha te határozottan felszólítod a saját csemetédet elítélendő cselekedetének felfüggesztésére, akkor viszont kérdőre von. Mért teszed tönkre idegileg az „Ő” gyerekét.

Ám nem kell aggódni, ahogy öregszünk, szép lassan megoldódnak ezek a problémák. A kérdéseinkre ugyan nem kapunk választ, de már fel sem tesszük őket. Például nem kérdezzük meg, hogy mit akarnak tőlünk a nők, mert nem akarnak már semmit. Meg aztán a korral kicsit bölcsebbek is leszünk. Rájövünk, hogy a nők pont azért tesznek és mondanak értelmetlen és logikátlan dolgokat, hogy ezekről, pontosabban rólunk gondolkodjunk. Ők ugyanis tudják, hogy mi, férfiak mindent meg akarunk érteni és fejteni. Nem az eszükkel tudják, ez az évezredes tapasztalat beleivódott a lelkükbe.

Persze, csak úgy kíváncsiságból, felmerül egynéhány korosodó hímtársamban, hogy milyen lehet az, amikor az embert már csak a pénzéért szeretik. De minket ez a veszély nem fenyeget.

Az igazi optimizmus

Thomas Edison laboratóriuma 1914 decemberében csaknem teljesen a lángok martalékává vált. Jóllehet a kár meghaladta a kétmillió dollárt, az épület csak 238000 dollárra volt biztosítva, mivel betonból készült, s így tűzállónak hitték. Edison életművének nagy része odaveszett azon a decemberi éjszakán. A tűzvész tetőpontján a feltaláló huszonnégy esztendős fia, Charles az aggodalomtól félőrülten rohangászott a füst és törmelék között, míg végre megtalálta az apját a tűz közelében, arcát vörösre festette a lángok visszfénye, ősz haja lobogott a szélben.
— A szívem sajgott érte — számol be az esetről Charles Edison. — Már nem volt fiatal, s most mindene elpusztult. Észrevett. „Hol van anyád?” kiabálta. Azt feleltem, nem tudom. „Eredj, keresd meg, hozd ide, soha az életben nem láthat még egyszer ehhez hasonlót.” Másnap reggel, reményeinek és álmainak üszkös romjai között kószálva, a hatvanhét esztendős Edison kijelentette: — A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek tiszta lappal indulhatunk újra.
Három héttel a tűz után sikerült megszerkesztenie az első fonográfját.
(The Sower’s Seeds)

Válasszatok meg engemet...

(Kampánydal)

Válasszatok meg engemet,

hisz nekem is van feleségem,

kinézte ő a helyemet

a padsorokban nagyon régen.

Kinézte ő a helyemet

a padsorokban nagyon régen.

Válasszatok meg engemet,

megoldok minden galibát,

hozok vasutat, repteret,

Mari néninek patikát.

Hozok vasutat, repteret,

Mari néninek patikát.

Válasszatok meg engemet,

hisz ellenfelem nagy hamis,

ellopná mind a kék eget,

és még alkoholista is.

Ellopná mind a kék eget,

és még alkoholista is.

Válasszatok meg engemet,

nyomok majd gombot cefetül,

s e bősz munkában meglehet,

az ember csak elszenderül.

S e bősz munkában meglehet,

az ember csak elszenderül.

Válasszatok meg engemet,

nem bánom meg ezt megígérem,

rozoga, öreg gépemet,

egy új verdára lecserélem.

Rozoga, öreg gépemet,

egy új verdára lecserélem.

Hát válasszatok engemet,

valósuljon meg az álom,

a köz kezébe helyezem

punnyadó potenciálom.

A köz kezébe helyezem

punnyadó potenciálom.

Drága bunda

A Váci utcában bemegy egy elegáns ruhaüzletbe egy idősebb férfi egy csinos, fiatal nővel. Azt mondja az eladónak:
- Mutassa meg a hölgynek a legszebb nercbundát, amijük van!
Az eladó levesz a fogasról egy gyönyörű, hosszú bundát, felpróbáltatja a lánnyal, és diszkréten közli az árat a férfival:
- Uram, ez a bunda egymillió-kétszázezer forintba kerül.
- Nem probléma - feleli a férfi. - Máris kitöltök egy csekket.
- Rendben - mondja az eladó. - Ma péntek van. Kérem, hogy hétfőn jöjjön be a kabátért, addigra leemeljük az összeget a számlájáról.
A pár megköszöni és távoznak.
Hétfőn visszatér a férfi az üzletbe, az eladó dühösen fogadja:
- Hogy mer ide visszajönni, kérem? Micsoda szélhámos maga! Egy fillér nem volt a számláján!
Mire a férfi:
- Tudom. Csak azért jöttem, hogy megköszönjem magának életem legcsodálatosabb hétvégéjét.

Legyen minden egyszínű!

Újsághír: "Egyszínű taxikat akar Tarlós.Tarlós István főpolgármester a taxisok képviselőivel folytatott megbeszélése után azt is közölte, hogy szigorúbban fogják ellenőrizni a taxisokat."
Szerintem ez csak a kezdet. Jönnek az egyszínű színházigazgatók, iskolák, aztán pedig az egyszínű választókerületek is. Arról még nincs hír, hogy mi lesz a kétszínű politikusokkal.

Szédítő magasságban

Ha egykori vezéreink és királyaink a mai politikusoktól tanulhattak volna, egész másként látnánk a történelmünket. Elismerem, hoztak ők is okos, bátor, sőt olykor zseniális döntéseket, de kommunikálni azt nem tudtak. Pedig, be más lenne itt az élet! De más lenne a magyar néplélek, nem ilyen elcsigázott, örök pesszimizmusra hajló.

Ha például annak idején, amikor a történészek szerint a kalandozó magyarok katasztrofális vereséget szenvedtek Augsburgnál, a hét megcsonkított, de hírvivő gyanánt életben tartott magyar kicsit életvidámabban tér haza, és nem azt mondja, hogy ronggyá vertek minket, akkor a helyi krónikások nyilván azt jegyezték volna fel. Mondhatták volna például, hogy egyszerűen megadták magukat, mert nem akarták veszélyeztetni az ország majdani EU-tagságát. A levágott orrokat és füleket pedig otthagyták a kölcsönös bizalom jeléül. Ráadásul, ez még hihető is lenne, hiszen mi már annyiszor megadtuk magunkat, és sokan otthagyták a fogukat is.

Vagy mondjuk, a muhi csatát követően IV. Bélának feltétlenül ki kellett volna adnia egy sajtóközleményt, hogy nem, de nem ám a kutyafejű tatárok elől menekült az Adriai tenger egyik szigetére, igenis kézben tartja a dolgokat, csupán rendes évi szabadságát tölti ezen a kies vidéken. Mennyire másként hangzik, mintha azt mondanánk, minden elveszett.

Ha valaki ebből azt a téves következtetést vonná le, hogy én a politikusainkat hazudozással vádolom, ezt aljas rágalomnak tekintem, és kikérem magamnak. Igenis, szoktak igazat mondani. A korábbi miniszterelnökünk azt mondta: „Elkúrtuk!” És el is kúrták. Meg azt is mondta: „El lehet innen menni!” És sokan el is mennek. A jelenlegi miniszterelnök kijelentette: „ Magyarország gazdasági szabadságharcot folytat, nem kell nekünk az IMF!” És folytatott is. Most azt mondja: „Kell nekünk az IMF.” Merthogy győztünk, magasabb osztályba, lépcsőfokra léptünk, vagy valami ilyesmi.

Megvallom, ezt előbb nem értettem. Aztán elképzeltem az egész folyamatot, és teljesen megvilágosodtam. Lelki szemeim előtt látom, hogy a vezetőink lépkednek felfelé ezen a bizonyos lépcsőn, s mivel ők mennek elől, nyilván ők vannak a legmagasabban. Mi szívesen mennénk utánuk, de ahogy valaki elkezd mászni, valami a fejére esik felülről és ő lezuhan a többiek közé. Hol egy új adótörvény, hol egy reform, hol egy közoktatási törvény, esik a fejünkre a rengeteg kifizetetlen számla és felszólítás között, de akad akinek egy teljesen feleslegesen felépített völgyhíd jutott, vagy a tudomisénmilyen-ügyi államtitkár értelmezhetetlen festményei.

Szóval, lépkednek a vezetőink fölfelé, egyre merészebben, nem látnak semmit, csak a célt. Odafönn aztán meg is szédülnek, egyesek azt mondják, a hatalomtól, szerintem meg csak azért, mert ekkora magasságokban már sohasem lehet tudni, honnan fúj a szél. Mi meg itt állunk lenn, nyakig a trutymóban, és felkiáltanánk nekik, de ők ezt nem akarják meghallani.

Nem akarják, mert azt hiszik, hogy megint segítséget kérünk, pedig dehogy. Csak figyelmeztetni akarnánk őket, hogy azt a lépcsőt, melyen ők fölfelé lépkednek, már rég kilopták alóluk. Bár az is lehet, hogy azokban a szédítő magasságokban az ilyen apróságokat észre sem veszi az ember. Elvégre, győztünk!

Bűnök és árulások

A köd sejtelmesen gomolyog a roppant éjszakában. A vasútállomás fénykörén kívül egy másik világ kezdődik. Csak a szemközti, lepusztult kocsmából szűrődik ki a bambán kurjantgató élet. Itt ül, már egy fél órája a sínek mellett, a restinek hazudott vendéglátó-ipari egység zajait hallgatja, no meg, a saját szívverését. Nem tudja eldönteni, hogy a hidegtől vacok, vagy ez a szív akar kiugrani a helyéről.

Jöhetne már a vonat. Pontosabban, egy vonat, egy bármilyen, hogy alá lehetne feküdni, és vége lenne ennek az egésznek. Furcsa, hogy most, pont ebben a ködben és sötétben látja először tisztán az életét, az apró örömökkel, a bűnökkel és árulásokkal együtt. Csak most látja, hogy semmi sem olyan egyszerű, hogy mindig felelni kell, ha nem máshol, hát magunk előtt. Valakinek előbb, valakinek később, de felelni kell.

Annak idején, amikor meglátogatta az a télisapkás ember, nem ezt ígérte.

-- Kovács elvtárs, maga egy tehetséges, feltörekvő, fiatal pedagógus. Egy-két éven belül igazgatót csinálunk magából, de felkerülhet akár a minisztériumba is. Csak egy kis segítséget kérünk, együttműködést. Meglátja, milyen egyszerű!

Előbb, persze, hallani sem akart az egészről, aztán belement. Hiszen, mi baj lehet belőle! Írta szorgalmasan a jelentéseket, általában bugyuta, semmitmondó dolgokról, de aztán már konkrétumokat vártak. És itt volt ez a Faragó. Szidta a rendszert. Szűk körben, de szidta, még csak hazudnia sem kellett róla. Meg aztán, állandóan Verának csapta a szelet. Valahogy el kellett takarítani.

Egy nap aztán Faragó tanár úr eltűnt, állítólag a lakásásról vitték el. Azt mondják, hét évet kapott. Hamarosan meglett az igazgatói kinevezés. Csak Vera vált teljesen elutasítóvá, kemény lett, hideg, mint a kő.

Istenem, de régen volt! Azt hitte, ezt már mindenki elfelejtette. Aztán tegnap csörgött a telefon.

-- Te disznó! – szólt bele egy fáradt férfihang. – Tudom, hogy te tetted tönkre az életem, elmentem a levéltárba!

Akkor ő megsemmisült. Faragó mondott még valamit, de  ezt már nem értette. Látta magát az újságok címlapján, majd az utcán, ahogy jönnek szembe a volt tanítványai és sorban leköpdösik. Melléről, mint olvadt vasdarabok hullottak a kitüntetései.

És most itt ül, várja a vonatot, nincs tovább. Ebben a pillanatban nyílik a kocsma ajtaja, fény és zajszilánkok hullik az utcára, majd egy vékony nőalak lép ki, egy pillanatra megáll, otromba férfikezet ver le a fenekéről. Ácsorog egy kicsit a ködben, szemét szoktatja a sötétséghez. Autó közeledik, s ő a lopkodó fényben megpillantja a sínek mellett gubbasztó alakot.

-- Szervusz, szépfiú! Nincs kedved feljönni hozzám? Olcsó megszámítom, és jó meleg van – szólal meg rekedtre cigarettázott hangon.

Az autó megfordul, betolat a kocsma elé. Ő a nő arcát fürkészi, mert a smink és az elhasználódás ráncai alatt ismerős, bájos, már-már romlatlan vonások derengenek fel.

-- Julcsi, te vagy az? – kérdezi döbbenten. – Julcsi, a második padból, az ablak mellett?

A lány visszahőköl. Csak most ismeri fel.

-- Ne haragudjon, tanár úr!... Mindenki árul valamit. … És vannak nálam rosszabbak is – szólal meg szégyenkezve.

-- Igen, vannak nálad rosszabbak is – helyesel önkéntelenül, s hangjában annyi a kétségbeesés, hogy a lány kinyújtja a kezét, s vigasztalóan megsimogatja a fejét, mint egy szerencsétlen remegő állatot. Aztán, szinte ugyanezzel a mozdulattal búcsút int, és eltűnik a sötétben.

Ő meg csak most veszi észre, hogy itt dübörög mellette a vonat. Meg sem mozdul, összegömbölyödik, mint egy nyüszítő kutya. Már tudja, hogy nem csak élni, meghalni sincs bátorsága. Hogy ez már így lesz, örökké. Imbolygó léptekkel indul el. Körülötte reszket a sötétség.

Csak szeretem

"Azt kérdeztem magamtól, tudom-e egyáltalán, mi az, amit keresek, mit jelent a szó, hogy "szerelem" a maga tiszta és érintetlen tartalmában? És akkor, amikor ezen gondolkodtam, különös módon a Balatonra gondoltam. Mindig is nagyon szerettem a Balatont. Csak úgy, elvárások nélkül, önmagáért. A tónak sosem mondtam, hogy barna legyen, vagy szép kezű, mert akkor fogom csak igazán szeretni. Nekem a Balaton mindig csak a Balaton volt, szürkéskék és zöld, nyugodt és dühös, lágy és izgalmas. Gyönyörű. Nem akartam én tőle semmit, csak szeretni. Hűséges voltam a Balatonhoz, mert sosem ígértem neki semmit. Nem használtam nagy szavakat, nem esküdöztem, nem is kötöttem hozzá magam. Csak szerettem." (Tisch Ferenc)