Bűnök és árulások

A köd sejtelmesen gomolyog a roppant éjszakában. A vasútállomás fénykörén kívül egy másik világ kezdődik. Csak a szemközti, lepusztult kocsmából szűrődik ki a bambán kurjantgató élet. Itt ül, már egy fél órája a sínek mellett, a restinek hazudott vendéglátó-ipari egység zajait hallgatja, no meg, a saját szívverését. Nem tudja eldönteni, hogy a hidegtől vacok, vagy ez a szív akar kiugrani a helyéről.

Jöhetne már a vonat. Pontosabban, egy vonat, egy bármilyen, hogy alá lehetne feküdni, és vége lenne ennek az egésznek. Furcsa, hogy most, pont ebben a ködben és sötétben látja először tisztán az életét, az apró örömökkel, a bűnökkel és árulásokkal együtt. Csak most látja, hogy semmi sem olyan egyszerű, hogy mindig felelni kell, ha nem máshol, hát magunk előtt. Valakinek előbb, valakinek később, de felelni kell.

Annak idején, amikor meglátogatta az a télisapkás ember, nem ezt ígérte.

-- Kovács elvtárs, maga egy tehetséges, feltörekvő, fiatal pedagógus. Egy-két éven belül igazgatót csinálunk magából, de felkerülhet akár a minisztériumba is. Csak egy kis segítséget kérünk, együttműködést. Meglátja, milyen egyszerű!

Előbb, persze, hallani sem akart az egészről, aztán belement. Hiszen, mi baj lehet belőle! Írta szorgalmasan a jelentéseket, általában bugyuta, semmitmondó dolgokról, de aztán már konkrétumokat vártak. És itt volt ez a Faragó. Szidta a rendszert. Szűk körben, de szidta, még csak hazudnia sem kellett róla. Meg aztán, állandóan Verának csapta a szelet. Valahogy el kellett takarítani.

Egy nap aztán Faragó tanár úr eltűnt, állítólag a lakásásról vitték el. Azt mondják, hét évet kapott. Hamarosan meglett az igazgatói kinevezés. Csak Vera vált teljesen elutasítóvá, kemény lett, hideg, mint a kő.

Istenem, de régen volt! Azt hitte, ezt már mindenki elfelejtette. Aztán tegnap csörgött a telefon.

-- Te disznó! – szólt bele egy fáradt férfihang. – Tudom, hogy te tetted tönkre az életem, elmentem a levéltárba!

Akkor ő megsemmisült. Faragó mondott még valamit, de  ezt már nem értette. Látta magát az újságok címlapján, majd az utcán, ahogy jönnek szembe a volt tanítványai és sorban leköpdösik. Melléről, mint olvadt vasdarabok hullottak a kitüntetései.

És most itt ül, várja a vonatot, nincs tovább. Ebben a pillanatban nyílik a kocsma ajtaja, fény és zajszilánkok hullik az utcára, majd egy vékony nőalak lép ki, egy pillanatra megáll, otromba férfikezet ver le a fenekéről. Ácsorog egy kicsit a ködben, szemét szoktatja a sötétséghez. Autó közeledik, s ő a lopkodó fényben megpillantja a sínek mellett gubbasztó alakot.

-- Szervusz, szépfiú! Nincs kedved feljönni hozzám? Olcsó megszámítom, és jó meleg van – szólal meg rekedtre cigarettázott hangon.

Az autó megfordul, betolat a kocsma elé. Ő a nő arcát fürkészi, mert a smink és az elhasználódás ráncai alatt ismerős, bájos, már-már romlatlan vonások derengenek fel.

-- Julcsi, te vagy az? – kérdezi döbbenten. – Julcsi, a második padból, az ablak mellett?

A lány visszahőköl. Csak most ismeri fel.

-- Ne haragudjon, tanár úr!... Mindenki árul valamit. … És vannak nálam rosszabbak is – szólal meg szégyenkezve.

-- Igen, vannak nálad rosszabbak is – helyesel önkéntelenül, s hangjában annyi a kétségbeesés, hogy a lány kinyújtja a kezét, s vigasztalóan megsimogatja a fejét, mint egy szerencsétlen remegő állatot. Aztán, szinte ugyanezzel a mozdulattal búcsút int, és eltűnik a sötétben.

Ő meg csak most veszi észre, hogy itt dübörög mellette a vonat. Meg sem mozdul, összegömbölyödik, mint egy nyüszítő kutya. Már tudja, hogy nem csak élni, meghalni sincs bátorsága. Hogy ez már így lesz, örökké. Imbolygó léptekkel indul el. Körülötte reszket a sötétség.