Ha egykori vezéreink és királyaink a mai politikusoktól tanulhattak volna, egész másként látnánk a történelmünket. Elismerem, hoztak ők is okos, bátor, sőt olykor zseniális döntéseket, de kommunikálni azt nem tudtak. Pedig, be más lenne itt az élet! De más lenne a magyar néplélek, nem ilyen elcsigázott, örök pesszimizmusra hajló.
Ha például annak idején, amikor a történészek szerint a kalandozó magyarok katasztrofális vereséget szenvedtek Augsburgnál, a hét megcsonkított, de hírvivő gyanánt életben tartott magyar kicsit életvidámabban tér haza, és nem azt mondja, hogy ronggyá vertek minket, akkor a helyi krónikások nyilván azt jegyezték volna fel. Mondhatták volna például, hogy egyszerűen megadták magukat, mert nem akarták veszélyeztetni az ország majdani EU-tagságát. A levágott orrokat és füleket pedig otthagyták a kölcsönös bizalom jeléül. Ráadásul, ez még hihető is lenne, hiszen mi már annyiszor megadtuk magunkat, és sokan otthagyták a fogukat is.
Vagy mondjuk, a muhi csatát követően IV. Bélának feltétlenül ki kellett volna adnia egy sajtóközleményt, hogy nem, de nem ám a kutyafejű tatárok elől menekült az Adriai tenger egyik szigetére, igenis kézben tartja a dolgokat, csupán rendes évi szabadságát tölti ezen a kies vidéken. Mennyire másként hangzik, mintha azt mondanánk, minden elveszett.
Ha valaki ebből azt a téves következtetést vonná le, hogy én a politikusainkat hazudozással vádolom, ezt aljas rágalomnak tekintem, és kikérem magamnak. Igenis, szoktak igazat mondani. A korábbi miniszterelnökünk azt mondta: „Elkúrtuk!” És el is kúrták. Meg azt is mondta: „El lehet innen menni!” És sokan el is mennek. A jelenlegi miniszterelnök kijelentette: „ Magyarország gazdasági szabadságharcot folytat, nem kell nekünk az IMF!” És folytatott is. Most azt mondja: „Kell nekünk az IMF.” Merthogy győztünk, magasabb osztályba, lépcsőfokra léptünk, vagy valami ilyesmi.
Megvallom, ezt előbb nem értettem. Aztán elképzeltem az egész folyamatot, és teljesen megvilágosodtam. Lelki szemeim előtt látom, hogy a vezetőink lépkednek felfelé ezen a bizonyos lépcsőn, s mivel ők mennek elől, nyilván ők vannak a legmagasabban. Mi szívesen mennénk utánuk, de ahogy valaki elkezd mászni, valami a fejére esik felülről és ő lezuhan a többiek közé. Hol egy új adótörvény, hol egy reform, hol egy közoktatási törvény, esik a fejünkre a rengeteg kifizetetlen számla és felszólítás között, de akad akinek egy teljesen feleslegesen felépített völgyhíd jutott, vagy a tudomisénmilyen-ügyi államtitkár értelmezhetetlen festményei.
Szóval, lépkednek a vezetőink fölfelé, egyre merészebben, nem látnak semmit, csak a célt. Odafönn aztán meg is szédülnek, egyesek azt mondják, a hatalomtól, szerintem meg csak azért, mert ekkora magasságokban már sohasem lehet tudni, honnan fúj a szél. Mi meg itt állunk lenn, nyakig a trutymóban, és felkiáltanánk nekik, de ők ezt nem akarják meghallani.
Nem akarják, mert azt hiszik, hogy megint segítséget kérünk, pedig dehogy. Csak figyelmeztetni akarnánk őket, hogy azt a lépcsőt, melyen ők fölfelé lépkednek, már rég kilopták alóluk. Bár az is lehet, hogy azokban a szédítő magasságokban az ilyen apróságokat észre sem veszi az ember. Elvégre, győztünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése