Megígértük az uniónak

Van annak már vagy tíz éve, hogy az egyik falu általános iskolájának igazgatójával beszélgetve szóba került a felsőoktatás színvonala. Az igazgató, aki történetesen magyar szakos, elmesélte, hogy jelentkezett náluk pedagógiai gyakorlatra egy majdnem végzős szintén magyar szakon tanuló diáklány. Nagy örömmel fogadták. Az első gyakorló tanítás alkalmával az intézményvezető és az illetékes főiskolai tanár nagy várakozással ült be a hátsó padba, ám a várakozás izgalmát hamar felváltotta a zavart döbbenet, ugyanis a jövendőbeli kollegina már a címet is öt helyesírási hibával írta fel a táblára.

Mint mondta, ennek ellenére a hölgy „természetesen” megkapta a diplomáját, és bár azt sikerült megakadályozni, hogy szülőfalujának általános iskolában helyezkedjen el, a szomszéd faluban munkát kapott. Néhány nappal később, mikor mindezt elmeséltem egy köztiszteletben álló főiskolai tanárnak, azzal a megjegyzéssel, hogy talán az ilyen diákoknak mégsem kellene diplomát adni, tehetetlenül tárta szét a karját.

-- Ezeket a diákokat már nem is lenne szabad felvenni a főiskolára – mondta. – De hát, mit tehetünk, hiszen a pénz, pontosabban a fejkvóta beszél, és senkitől sem lehet elvárni, hogy a saját állását veszélyeztesse.

Így aztán gombamód szaporodtak a felsőoktatási intézmények, s még ennél is gyorsabban a lehető legkülönbözőbb képzések, hiszen minél több a hallgató, annál több a pénz. Ezért eshetett meg, hogy akkor is tömegével képeztük a könyvtárosokat és pedagógusokat, amikor folyamatosan csökkent a könyvtárak és a tanulók (s ezzel együtt az iskolák) száma.

Ez jutott eszembe, amikor a kormány nyilvánosságra hozta, hogy át akarja alakítani a felsőoktatást, és számottevően csökkenteni kívánja az egyetemek és főiskolák számát. Na meg az is, hogy hány olyan fiatal diplomással találkoztam, aki pénztáros egy bevásárlóközpontban, vagy pultos egy bárban.

 Természetesen, mivel ez számos szereplő, köztük igencsak befolyásos intézményvezető és tanár érdekeit sérti, az elgondolást a szokásosnál is nagyobb felhördülés fogadta. Az egyik rektor ki is jelentette, hogy Magyarországon nem sok a felsőoktatási intézmény. Ez azonban egyszerűen nem igaz. A Magyarországnál alig kisebb Ausztriában például alig ötödannyi egyetem és főiskola van, sőt egyes, nálunk jóval gazdagabb országokban teljesen megszüntettek bizonyos képzéseket. Hogy egy szélsőséges példával szolgáljak, Norvégiában felszámolták az orvosképzést (megjegyzem, nagy szamárság volt), mert sokkal olcsóbb, ha búsás ösztöndíjakat fizetnek azoknak a hallgatóknak, akik külföldi egyetemen szerzik meg a diplomájukat.

A másik ellenérv az szokott lenni, hogy megígértük az uniónak, a jelenlegi huszonvalahány százalék helyet néhány éven belül a fiatalok negyven százaléka szerez majd diplomát. Megvallom, előbb nem értettem, hogy az EU-nak mi a jó abban, ha nálunk annyi diplomás munkanélküli lézeng, aztán rájöttem, hogy ennek is nagyon jó oka van. Hiszen az agyelszívás jelenlegi is folyik, és micsoda aranybánya lesz ez a Nyugat számára, ha a magyar adófizetők pénzén szépen kiképezzük a szakembereket, aztán majd náluk dolgoznak, ott fizetik az adót.

Talán még akkor is jól járnak, ha, miként ez most is gyakori, a magyar értelmiségi Londonban pizzát süt, vagy Párizsban mosogat. Lehet, hogy még a pizza íze is egészen más, ha egy diplomás népművelő vagy könyvtáros öntötte rá a kechupot.