2011. június 17., péntek

Nekünk már mindent megígértek

A mi nemzedékünknek már mindent megígértek. Mi még jól emlékszünk azokra az időkre, amikor a hatalom azt mondta: már csak egy ötéves tervet kell végigdolgozni, aztán minden lesz, mi szem s szájnak ingere. Amikor pedig nem jött össze a Kánaán, akkor azt hallottuk: „ A rothadó kapitalizmus aknamunkája romba döntötte dolgozóink évszázados álmát, de sebaj, ez a büdös kapitalizmus a úgyis szakadék felé rohan.” Amiből nyilvánvalóan következik, hogy már csak néhány évet kell kivárni, aztán már nem kell attól tartanunk, hogy e szörnyű rendszer keze beteszi hozzánk a lábát.
Szóval, a kapitalizmus csak állt a szakadék szélén, csak állt, állt, s már éppen elszánta magát a végzetes lépésre, amikor kitört a rendszerváltás. Ő meg úgy gondolta, ha nincsen szocializmus, akkor mégsem teheti meg a világgal, hogy így megöngyilkolja magát, hiszen már csak ő maradt nekünk. Elvégre, mégsem maradhat itt az ember csak úgy, rendszer nélkül.
Itt aztán megint megígértek nekünk mindent. Azt mondták, vége az egyenlősdinek, most már mindenki annyit kereshet, amennyit dolgozik. Azt elfelejtették elmondani, hogy nem lesz munka, pedig még a gyógyszerekre is kötelező ráírni, hogy ennek bizony olyan mellékhatásai vannak, hogy arról kódulunk, vagy egyszerűen csak összecsináljuk magunkat.
Már éppen neki akartunk veselkedni a munkának, mert más az, amikor az ember azt hiszi, hogy érdemes, amikor eladták alólunk a gyárat. Az új, külföldi tulajdonost mi soha nem láttuk, de biztosan valami lakatos, mert a gyárból az összes gépet elvitte, viszont kaptunk értük roppant dizájnos lakatokat, azokkal zárták be az összes gyárkaput, így többé be sem tehettük a lábunkat.
Hasonlóképpen jártunk az utazással is. Megnyíltak a határok, mindenki kaphatott útlevelet, amint megígérték. Csak elfelejtették mondani, hogy nem lesz nekünk pénzünk az utazásra, és a ballonkabát is kimegy a divatból, amiből annak idején olyan jó pénzt lehetett csinálni, ha sikerült átcsempészni a határon.
Persze, tagadhatatlan, hogy sok minden megváltozott. Azelőtt például nem mertük elmondani a véleményünket. Ha esetleg mégis, mindig volt valaki, aki meghallgatta, feljegyezte, sőt, továbbította az illetékes szervekhez. Manapság mindenki elmondhatja, hogyan vélekedik a dolgokról, csak épp a kutyát sem érdekli. Én annak idején megpróbáltam kézbe venni a dolgot, írásban nyújtottam be véleményemet az egyik hivatalhoz. Aztán vártam. Később bementem. Az ügyintéző azt mondta, legyek türelemmel, harminc napon belül válaszolnak. Megint vártam, megint bementem. Kiderült, hogy már nem létezik az ügyintéző. Vártam és vártam. Bementem. Kiderült, hogy már nem létezik a hivatal.
De sebaj, a mi nemzedékünket már megedzette az élet, nem adjuk fel olyan könnyen. Szentül hittük, hogy a rendszerváltás után már csak azt a néhány évet kell kibekkelnünk, míg kifizetjük a rengeteg adósságot, aztán minden másképp lesz. Mondták is a politikusok: „ Ej, ha egyszer belépünk az unióba, de másképp lesz minden!” Mi meg álltunk nyugati határnál, bámultuk a gyönyörű osztrák tájat, s így sóhajtoztunk: „Ej, ha én is, én is köztetek lehetnék!”
Ennél a belépésnél már többször is majdnem jó lett nekünk. Előbb örültünk, hogy megígérték, aztán, amikor kitűzték, és végül, amikor megesett az aktus. Hajnalig táncoltunk, volt, aki azonnal csinált egy gyereket, hadd legyen a családban egy született európai. Dagasztotta a büszkeség szép magyar keblünket, úgy éreztük, bár ezt eddig nem mutatta ki, mégiscsak szeret minket a vén Európa.
Két-három évig tartottak a mézeshetek, aztán úgy jártunk, mint az egyszeri lány a mézeshetek után: kiderült, hogy faros-bögyös ugyan a fiatalasszony, tán még takarosnak is nevezhető, de túl sokat zabál, és a hozomány is elég szegényes. Meg aztán, a takaros menyecskével még tán nem is lenne baj, de az a sok szegény rokon, az már nem kell senkinek.
Az ígérgetés azóta is folytatódik, főleg választások előtt. „Felépítjük, lebontjuk, megoldjuk, felszámoljuk, visszaszorítjuk!” Mondták már nekünk, hogy dübörögni fog, bíztattak, hogy merjünk nagyok lenni, meg, hogy mindenki hozzon egyet magával, de mi már oda sem figyeltünk.
Így múlik el a mi kis életünk. Aztán egy reggel arra ébredünk, hogy valami szorít a mi szép magyar mellkasunkban. Elmegyünk az orvoshoz, befektetnek a kórházba. A gyerekek ijedt arccal lépnek be a kórterembe, és mi mindent megteszünk, hogy megnyugtassuk őket. Már rohannak is, hiába, elfoglaltak a mai fiatalok. Féltő tekintettel szólunk utánuk, kérleljük a fiút, hogy ne vezessen gyorsan, mert annyi baleset történik, és a lányt, hogy sötétedés után ne mászkáljon egyedül, mert rengeteg a gonosz ember. Ők persze futtában megígérik, s mi úgy teszünk, mintha elhinnénk. Megszoktuk már, hogy mást nem tehetünk.
Aztán bejön a főorvos úr, kezében a leletekkel.
-- Ezt a pár évet kellene még valahogy kibírni – mondjuk neki. – Főorvos úr, mit tud nekünk ígérni?