A folyosón valamilyen kocsit toltak, az ajtón keresztül is bántotta a fülét a csörömpölés. Már jó ideje ült az ágyon, próbálta az agyával belakni a kis szobát, meg ezt a házat. Délután, amikor beköltözött körbevezették, megmutatták az egész épületet. Tulajdonképpen, szép volt minden és tiszta, a gondozó is kedvesen mosolygott, mégis volt az egészben valami nyomasztó.
Aztán rájött, hogy hiába festették ki szépen a falakat, rakták tele az egészet cserepes virágokkal és egzotikus pálmákkal, ha a ház tele van roskatag öregekkel. És bár integettek neki, látszott rajtuk, hogy örülnek az új arcnak, ő ebben is a magány és az elmúlás mosolyát látta.
-- Ó, de bolond vagyok! – gondolta magában. – Hiszen ez mégiscsak az öregek otthona! Mi mást várhattam volna.
Lassan felállt, kilépett a hosszú folyosóra, mely a végén társalgóvá öblösödött, ahonnan egy hatalmas üvegajtón át ki lehetett lépni a teraszra. Legalábbis nyáron, mert az ajtót lezárták, és még elé is húztak egy hosszú padot, meg egy dézsába ültetett pálmát. Úgy látszik, a lakók egy része, itt szokott üldögélni. Talán a tájban gyönyörködnek, talán az ajtót szuggerálják, hátha kinyílik, de az is lehet, hogy csak azon gondolkodnak, hogy megérik-e a következő nyarat.
De a társalgóban most nem volt senki. Leült a padra, s az üvegen keresztül, az egyre sűrűsödő félhomályban megpróbálta kivenni a táj vonalait. Aztán, mint valami szélesvásznú, de fekete-fehér filmen elvonult előtte az élete. A két házasság és a két válás, a sikerek és a kudarcok, a kitüntetések és a kirúgások, melyek valaha annyira fontosak voltak, és most már nem jelentenek semmit.
-- Milyen furcsa – gondolta magában. – Most meg mindent odaadnék, ha rendesen tudnék pisilni. Lehet, hogy fölösleges és hiábavaló volt az egész?
Ebben a pillanatban odakinn elkezdett havazni. Előbb csak úgy, tessék-lássék, aztán egyre sűrűbben hullottak az óriáspelyhek. És ekkor, az emlékek és a kavargó hópelyhek legsötétebb mélyéről megint előbukkant a kékszemű lány. Mint ahogy hatvan éve mindig, amikor leesett az első hó.
Annak idején, ki tudja már, miért a szomszéd városban járt, melynek közepén egy folyócska csordogált. Neki ez újdonság volt, náluk csak a kútban láttak vizet, s leereszkedett a magas partról, egészen a vízig. Eleredt a hó, de csak ment, még élvezte is, hogy lába meg-megcsúszik a jeges köveken. Ekkor fönt, a parton kidugta fejét egy tacskó, s meglepetten vakkantott. Aztán, a kutya mögött fölbukkant a gazdája is: szép szőke, kékszemű kamaszlány bámult a fiúra, s közben szorosabbra fogta a kezében lévő pórázt. Ebben a pillanatban a kutya megcsúszott a havas lejtőn, átbukott a fején. A lány utána kapott, maga is megcsúszott és menthetetlenül gurultak lefelé.
Ez a félig kutya, félig ember hógolyó a következő pillanatban kirúgta a lábát, s egy szemvillanás erejéig ott hevertek egymás hegyén-hátán a hóban, centiméterekre a jeges víztől.
A lány ijedten nézett rá hatalmas, gyönyörű tágra nyílt szemmel. Ő meg csak bámulta ezt a szemet, teljesen belefeledkezett, hirtelen minden kék lett, és forró zsibbadás járta át a testét, mintha nem is a hóban ülnének, hanem valami jó meleg paplanban.
-- Az istenfáját! – szólt a lány mérgesen, és ez teljesen valószerűtlenül hangzott, mert nem lehet, hogy egy angyal, ezekkel a szemekkel ilyet tud mondani.
Aztán a kutya felugrott, s kihasználva, hogy a lány ijedtében elengedte a pórázt, futni kezdett a folyóparton, az meg utána, ő meg csak állt, egy szót sem tudott kinyögni, tehetetlenül nézte, ahogy eltűnnek a hóesésben.
Később még nagyon sokszor visszament, de soha többé nem látta a lányt. Ám minden évben, amikor esni kezdett a hó, azok a gyönyörű, ijedt és mérges szemek jutottak az eszébe: Sőt, egy idő után azon kapta magát, hogy amikor, mérges azt mondja: „Az istenfáját!”
Most meg itt ül az öregek otthonában. Kifelé bámul a csukott üvegajtón, mely mögött már teljesen sűrű lett a sötétség. Egyedül csak ő látja a sötétség mögött a másik partot, ahol egy szőke lány kutyát sétáltat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése