2011. június 10., péntek

Ufók a pincében

Béla bácsi régi borosgazda volt, még apjától örökölte a királyi nedű előállításának tudományát. Ha jobban meggondoljuk, két dologhoz ragaszkodott igazán életében, az egyik a felesége, Erzsi néni, a másik meg a szőlő.
Ahogy múltak az évek, ez a két kötelék lassú, fokozatos átalakuláson ment át. Miközben Erzsi nénihez fűződő szenvedélye egyre halványabban pislákolt, ezzel fordított arányban erősödtek a szőlő, pontosabban annak leve iránti érzelmei. Olyannyira, hogy a bort már el sem akarta adni, pedig korábban ez jelentette a család legjelentősebb bevételi forrását. Azzal az indokkal, hogy ő nem hajlandó fillérekért elkótyavetyélni a mennyei italt, szóba sem állt többé a vásárlókkal.
Igen ám, de jövőre is lesz szőlő, meg bor, annak meg hely kell, hordó kell. Okos ember nem csak a mának él, távlatokban gondolkodik! Ezzel a jelszóval aztán egyre gyakrabban ment le a pincébe, úgymond, helyet csinálni. S ilyenkor Károly koma, meg Józsi szomszéd rendre a segítségére sietett. Elvégre, mire valók a barátok! Nem is kímélték magukat, a sűrű emelgetéstől délre általában már kidőltek, az asszonyok úgy cibálták fel őket a pincelépcsőn.
Erzsi néni egy ideig egy kis korholással elintézte a dolgot, elvégre hébe-hóba korábban is előfordult, hogy élete párja felöntött a garatra. Egy szép napon aztán elfogyott a türelme, becsukta a pinceajtót és zsebre vágta a kulcsot.
A gazdát szinte sokkolta a tragikus, váratlan fordulat. Két napig nem lelte helyét, a harmadikon pedig olyasmire vetemedett, amire eddig még sosem: átment a szomszédba, és kért egy pohár bort. Kapott is valami cukrozott lőrét, amitől egész reggelig szorgalmasan látogatta az illemhelyet.
Egyre inkább úgy érezte, hogy tennie kell valamit, mert ez nem mehet így tovább. Éjszaka elcsente Erzsi néni zsebéből a kulcsot, belopakodott a pincébe és jól meghúzta a korsót. Ám Erzsi néni olyan éberen aludt, mint a nyúl, nem szólt ugyan semmit, de a kulcsot többé nem hordta a zsebében, hanem jól eldugta.
Belekerült vagy két hétbe, míg Béla bácsi rájött, hogy a kamrában van, a sózóteknő alatt. Aztán már nem volt nehéz dolga. Ahogy élete párja átment a szomszédba egy kis tereferére, már szaladt is a pincébe. Persze, a kulcsot mindig akkurátusan visszatette a helyére.
-- Hová lett a bor a kisebbik hordóból? – szegezte neki váratlanul a kérdést Erzsi néni egy este, tévénézés közben.
A televízióban éppen valami fantasztikus filmet adtak, melyben földönkívüliek ragadták magukkal a békés földi halandókat.
-- Hát… az ufók…, biztosan azok vitték el, hisz látja, milyenek – dadogta zavartan az öreg.
Ugyancsak megrémült, mert Erzsi néni nem válaszolt semmit, és tapasztalatból tudta, hogy ez nála sosem jelent jót. Olyannyira, hogy másnap, bár újra egyedül maradt, le sem mert menni a pincébe, de még harmadnap sem.
Aztán lassan újra helyreállt a rend, mert az asszony egy szóval sem firtatta tovább, hogy hová lett a bor. Ezért a negyedik napon nekibátorodott. Csak meg kellene nézni, vajon nem ecetesedett-e meg az a bor – gondolta magában. Ahogy Erzsi néni kilépett a kiskapun, azonnal leosont a pincébe. Épphogy az első kortyok lecsordultak a torkán, zajt hallott a háta mögött.
Az asszony állt ott, söprűvel a kezében, melynek nyele egy szempillantás múlva már az öreg hátán táncolt.
-- Mit csinálsz, Erzsi! – kiáltott fel rémülten.
-- Én ugyan semmit – vigyorgott amaz, de közben szaporán járt a keze. – Talán az ufók lázadtak fel. Nem csodálom, hiszen ennyi bortól az ember is megbolondul.