Tisztelt Legfelsőbb Bíróság!

Nagy örömmel, sőt elégedettséggel olvastam legutóbbi, nagy érdeklődést kiváltó ítéletükről. Ebben, minden bizonnyal maximális szakmai körültekintéssel és alapossággal eljárva kinyilvánították, hogy egy pénzintézetnek jogában áll a hitelszerződések egyoldalú módosítása, amennyiben be tudják bizonyítani, hogy ők maguk is drágábban jutnak forrásokhoz, illetve tételesen igazolják, hogy erre a lépésre nem a gátlástalan harácsolási vágy, hanem a gazdasági válsághelyzet miatt kényszerülnek.

Ez engem rendkívüli módon megnyugtatott, legalább két okból. Egyfelől feltételezem, hogy nehéz gazdasági helyzetüket a bankok nem számadatok és mérlegfőösszegek tömegével kívánják majd bizonyítani, hiszen ezek nem csupán a hitelfelvevőknek, hanem maguknak a bíróságoknak sem mondanak semmit. Én, a magam részéről nem sok olyan bíróról hallottam, aki bankárként kezdte pályafutását.

El tudok ellenben képzelni egy ennél jóval élvezetesebb, sőt, drámaibb megoldást. Mondjuk, a bíróság előtt levetítenének egy kisfilmet a bakvezérek válság előtt életéről, osztályvezetőtől fölfelé. Mindenki szájtátva, mi több, irigykedve bámulná a luxusautókat, a tenger hullámain ringatózó jachtokat, no meg, a hegyoldalba simuló villákat. Aztán a bíróság, úgy, ahogy van felkerekedne, elsétálna a bankszékház elé, hogy szörnyülködve konstatálja, ezek az emberek most szolgálati Suzukival járnak, a villát meg a jachtot pedig eladták, hogy megmentsék vergődő bankjukat. Gyermekeik halasztást kértek az egyetemen, mert nem tudták kifizetni a következő évi tandíjat, és most izgatottan várják, vajon kapnak-e diákhitelt.

Azt hiszem, egy ilyen bizonyítási eljárás hatékonyabb lenne bármilyen számszaki kimutatásnál, s nem csodálkoznék, ha magukat a banki adósokat is meghatná egy kicsit.

Ám van egy másik oka is, ami miatt örülök ennek a döntésnek. Laikusként is tudom, hogy a magyar jogrend egyik sarkköve a szerződő felek törvény előtti egyenlősége és egyenjogúsága. Azaz, ha a bank bizonyos feltételek esetén emelheti a kamatot és a hiteldíjakat, akkor az adósnak, ugyanezen nehézségek esetén jogában állna azokat csökkenteni.

Én ugyanis pillanatok alatt be tudnám bizonyítani, hogy sokkal nehezebben jutok forrásokhoz, illetve nem azért akadozik a törlesztésem, mert fösvény vagyok, hanem mert a gazdasági válsághelyzet erre kényszerít. Elég lenne mellékelnem néhány régi és új számlát, illetve az adótörvények fénymásolatát, különös tekintettel az ÁFA-törvényre.

Sőt, ha ezt a logikát követjük, azoknak, akik bizonyíthatóan elvesztették az állásukat, nem is kellene törleszteniük. Elvégre, ők nem nehezen jutnak forráshoz, hanem sehogy.

A Bandura-dosszié igaz története

-- Kezét csókolom, Bandura Ignác vagyok – hajolt a kéttenyérnyi ügyfélszolgálati ablakhoz a bajszos öregember. – Tessék mondani, megvannak még azok a papírok, melyeket három héttel ezelőtt adtunk be?

-- Hát már hogyne lennének! – nézett rá megütközve az üveglap túloldaláról az ügyintéző. – Ez egy hivatal, itt rend van! Minden bizonnyal lenn vannak az alagsori irattárban.

-- Hála a Jóistennek! – sóhajtott fel az öreg. – Tetszik tudni, nekem lenne egy nagy kérésem. A sok régi papírral összefogva véletlenül beadtuk azt a szerelmes levelet is, melyet az apám írt az anyámnak a frontról. Azt szeretném visszakérni.

A hölgy tanácstalanul nézett rá, kis türelmet kért, aztán bekopogott útmutatásért a csoportvezetőhöz. Az egy darabig vakargatta a fejét, elmagyarázta a hölgynek, hogy minden kérést írásban kell benyújtani az erre rendszeresített űrlapon, amire harminc napon belül válaszolnak. Igen ám, de ekkor merült fel a fogas kérdés, hogy miként is minősíthető Bandura Ignác hatósághoz való fordulása. Mert reklamációnak aligha, panasznak, sőt észrevételnek sem, legfeljebb kérésnek. Ilyen űrlap viszont a hivatalnál nem létezett.

Az ügy bonyolultságára való tekintettel, felvették hát Bandura Ignác adatait, s megkérték, fáradjon haza, majd értesítik. A következő vezetői értekezletre a csoportvezető írásbeli előterjesztést készített a probléma megoldása végett, melyet elhelyeztek egy szép mappában, és ráírták: „Bandura-dosszié”.

Az értekezleten megfogalmaztak egy olyan határozatot, melyben kezdeményezték kezdeményezik az országos központnál egy „Személyes kérelem” űrlap rendszeresítését. Egyben levelet írtak Ignác bácsinak, legyen csak türelemmel, az ügy folyamatban van. A levél egy példányát az ülés jegyzőkönyvének vonatkozó kivonatával együtt szintén elhelyezték a dossziéban.

A központban a határozatot iktatták, és néhány hét múlva legfelsőbb szinten úgy döntöttek, hogy valóban szükség van egy ilyen űrlapra. Erről, természetesen, tájékoztatták a helyi irodát, ahol a levelet szintén iktatták, majd elhelyezték a dossziéban.

Az országos központ versenytárgyaláson kívánta kiválasztani a nyomtatvány kivitelezőjét, meg is hirdették a versenyfelhívást, amiről szintén tájékoztatták a helyi irodát. A levelet iktatták, majd bekerült a dossziéba. Rendben beérkeztek az árajánlatok, és néhány hónap múlva győztest hirdettek. Közben, persze, rendszeresen levelet írtak Ignác bácsinak, melyekben értesítették az ügy állásáról.

Csaknem egy év telt el, mire megérkeztek a hivatalba az első űrlapok. Ekkor ismét támad egy kis gond. Kiderült ugyanis, hogy senkinek sem szerepel a munkaköri leírásában a „Személyes kérelem” ügyek intézése. Azonnal összehívták a vezetői értekezletet, kijelölték az illetékes személyeket, módosították a munkaköri leírásokat, sőt, még a szervezeti és működési szabályzatot is. Persze, a jegyzőkönyv kivonatának, illetve a szabályzatnak egy-egy példánya bekerül a dossziéba.

Ezt követően nagy örömmel írták meg a levelet Ignác bácsinak, hogy most már benyújthatja a kérelmét. Igaz, a kérelmet előbb iktatták, de ez nem került többe két napnál.

Néhány nap múlva megjelent Ignác bácsi fia. A csoportvezető személyesen fogadta, de az nem tudott örülni, sőt, igencsak szomorú volt. Ugyanis Ignác bácsi időközben elhalálozott.

-- Azért én ragaszkodnék ahhoz a szerelmes levélhez – mondta a fiú. – Elvégre, mégiscsak családi ereklye.

-- Hát az nem lesz egyszerű, mert először is be kell nyújtania az édesapja halotti bizonyítványát, aztán pedig meg kell várnunk a hagyatéki eljárás végét, hátha nem is maga az örökös – mondta némi dühvel hangjában a csoportvezető. – Hiába, magukkal, Bandurákkal mindig baj van!

Kis magyar szakmahatározó

-- A bankár az, aki kölcsönadja az esernyőjét, ha süt a nap és visszaveszi, ha elered az eső.

-- A közgazdász az, aki holnap megmondja, ma miért nem jöttek be azok a dolgok, amiket tegnap megjósolt.

-- A biztosítási kárszakértő az, aki képes egy bombát vinni a repülőgépre, mert tudja, hogy szinte lehetetlen, hogy egy gépen egyszerre két bomba legyen.

-- A statisztikus az, aki jól számol, de unalmasabb, mint egy könyvelő.

-- A matematikus olyan, mint egy vak, aki egy sötét szobában keres egy macskát, ami sose volt ott.

-- A programozó az, aki zseniálisan megold egy problémát, ami addig nem volt probléma.

-- Az ügyvéd az, aki ír egy 100 oldalas dokumentumot azzal a címmel, hogy: Kivonat.

-- A konzultáns az, aki megnézi az órát a csuklódon, majd megmondja, mennyi a poontos idő.

-- A pszichológus az, aki a többi férfi reakcióit figyeli a szobában, ha bejön egy bombanő.

-- A professzor az, aki mások alvása közben beszél. A dékán az, aki maga is elalszik.

-- A bizottság olyan szervezet, ami órák munkájával perceket spórol meg.

A világ első sikeres iskolareformja

Több mint 2500 évvel ezelőtt Kung-Fu-Ce, a nagy mester, látva az akkori Kína szétesett állapotát, azt kérdezte, mire volna szükség a birodalom újjáépítéséhez. S azt válaszolta: nagy államférfiakra volna szükség. Hogyan lehetne nagy államférfiakhoz jutni? Olyan iskolákat kellene csinálni, melyek felnevelik őket. És megcsinálták ezeket az iskolákat. Vajon mit tanítottak elsősorban a leendő államférfiaknak? Éneket, táncot, zenét! Hogy össze tudják hangolni belső harmóniájukat a világegyetem harmóniáival. ...Művészeteket tanítottak. Érzelmi nevelést folytattak. Talán ez volt a világ első sikeres iskolareformja... /Az itt neveltek két és félezer éven át egészen jól elvezették a kínai birodalmat./

(Vekerdy Tamás pszichológus nyomán)

Esti séták, hóesésben

Ma már tudom, füllentett a nagyapám. Ma már tudom, de akkor, öt-hatévesen, persze, nem vettem észre. Ez még az a boldog korszaka az embernek, amikor mindent elhisz, és őszintén tud sírni, örülni.

Hosszú, téli estéken mindennap beültetett a szánkóba, jól bebugyolált, vette a görbebotját, melyet maga faragott egy vadkörte görcsös ágából, és elindultunk sétálni, végig a falun. Azt mondta, hogy erre neki van szüksége, mert az orvos ajánlotta. Így hát ez igazából egészségügyi séta, engem csak azért visz magával, mert egyedül unatkozik. Hát ez volt az ő kedves kis füllentése.

Sokszor szakadó hóesésben húzta a szánkót, és szinte teljes sötétségben, mert közvilágítás még nem létezett, csak a házak ablakából, vagy a tornácokról szűrődött ki egy kis fény. Húzta a szánkót, talpa alatt ropogott a hó, és közben be nem állt a szája.

-- Tudod-e, ki lakik itt? – kérdezte egy hosszú, tornácos parasztház előtt, melynek a sötétben csak a körvonalai látszottak. – Hajdú Pista bácsi, akinek az apja vitézségi érmet kapott az első világháborúban. Így, tulajdonképpen, ő is vitéz, mert ő örökölte a címet.

Aztán mesélt, mesélt az első világháborúról, a vitézekről, meg azokról, akik sohasem tértek vissza. Ő is tudta, hogy a felét sem értem, de nem az volt a fontos, amit elfelejtek, hanem az, ami megmarad.

Egy másik, módosabb ház előtt szintén megállt, talán, hogy kifújja magát.

-- Ebben meg az öreg Kocsis lakott – mondta, mintha teljesen természetes lenne, hogy én tudom, ki volt az öreg Kocsis. – Micsoda a lovai voltak!

Így, amikor tovább indultunk már a lovakról mesélt, meg egy grófról, aki nagyon szerette a lovakat és hidat építtetett Pesten.

A falu végén mindig megálltunk. Ő megpihent, én meg leszálltam a szánkóról, és megmozgattam egy kicsit az elgémberedett lábaimat. Ha tiszta volt az ég, akkor következett egy kis csillagászati kutakodás. Megvizsgáltuk a Holdat, meg kellett mutatnom, merre van a Göncölszekér, fantáziánk kétmotoros gépe ide-oda röpködött a csillagok között.

Hazafelé mindig megálltunk egy háznál. A teteje félrebillent, mint a részeg ember kalapja, a ház rég meghalt már, nem élt benne se fény, se ember. Itt nem szólt semmit, csak nagyokat hallgatott, s néha elnyomott a szemében egy könnyet. Később megtudtam, valamikor a legjobb barátja lakott a házban, aki sohasem jött vissza a lágerből. A szülei elhaltak, a ház meg itt maradt, üresen.

Sokáig nem értettem, mért áll meg nagyapa annál a háznál, ha egyszer nem szól semmit. Később rájöttem, azért állt meg, hogy emlékezzek rá, és ha nagyobb leszek, akkor megkérdezzem. Hátha eljön egyszer az idő, amikor erről is lehet beszélni. Kár, hogy ő ezt már nem érhette meg. Ő, aki legfeljebb füllenteni tudott, de hazudni nem.

A legjobb üzlet

Három embert hív magához az Isten, hogy jutalmat adjon: egy oroszt, egy afgánt és egy erdélyi magyart. Az orosz egy sportkocsit, az afgán egy kismotort, az erdélyi magyar egy Ceausescu képet szeretne. Meg is kapják, majd elmennek, hogy egy év elteltével a tapasztalatokkal térjenek vissza.

Hozzák az oroszt, lélegeztető gép:

- Veled mi történt? - kérdi az Isten.

- Hát, tudod, nem tudtam a gyorsaságot megszokni, és ütköztem a moszkvai úton.

Jön az afgán, súlyos sebekkel az arcán:

- Téged meg mi lelt? - kérdi az Isten.

- Tudod, Kabulban el akarták rabolni a kismoort, én nem hagytam, ezért megvertek.

Pár perc múlva begördül egy metálfekete limuzin. Kiszáll a sofőr, kinyitja az ajtót, majd kisvártatva megjelenik az erdélyi magyar. Az Isten kifakad:

- Jézus látja lelkem. De mégsem értem: tulajdonképpen mit tettél a képpel, hogy így megtollasodtál?

Erre az erdélyi magyar:

- Tulajdonképpen semmit. Hanem hazamentem Székelyudvarhelyre, leültem a Polgármesteri Hivatal elé, a képet magam mellé tettem, és aláírtam:

"Egy köpés 1000000 lej!"

Nincs is gyermeknevelés

"…azt hiszem, nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint.
Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek.
Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is." (Vekerdy Tamás)

Kaland a határon

A kilencvenes évek legelején települtem át Kárpátaljáról Magyarországra. Ez így egyszerűnek hangzik, de valójában hónapokig, sőt a készülődéssel – amit inkább vívódásnak lehetne nevezni --, talán évekig tartott. Sikerült munkát találnom egy magyarországi iskolában, viszont a családom, azaz a feleségem a két pici gyerekkel otthon maradt.

Így hát én minden pénteken elbuszoztam a faluból Kisvárdáig, onnan vonattal mentem Záhonyig, ahol kisétáltam a határra, ott aztán sokszor hóesésben, recsegő mínuszokban stoppoltam, hogy valaki átvigyen Csapig, aztán már csak Ungvárig kellett elvonatoznom. Visszafelé ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy általában valamelyik rokonom kocsival kivitt a határra.

Egy ilyen alkalommal hatalmas, több kilométeres kocsisor fogadott a határ ukrán (akkor még szovjet) oldalán, ami akkoriban teljesen megszokott jelenség volt. Épp ezért lehetett stoppal sokkal hamarabb átkelni, mint személyautóval. 

Szokásomhoz híven, előresétáltam a sorompóig. Az első kocsi egy viharvert Trabant volt, a kormánynál egy vékony fiatalemberrel. Egykedvűen fütyörészett, látszott, hogy hozzáedződött már a várakozáshoz. A kérdésre, hogy át tudna-e vinni a határon csak némi töprengés után válaszolt.

-- Hát…, ha nem fordítanak minket vissza, éppen átvihetlek – mondta.

-- Már mért küldenének vissza? – kérdeztem csodálkozva. – Nincs nálam semmi.

-- Hát, nálad lehet, hogy nincs – szólt sejtelmes mosollyal.

Némi araszolás és várakozás után átestünk az ellenőrzésen, majd szerencsésen áttértünk a határon. A kocsi bekanyarodott az első mellékutcába, a fiatalember kiugrott a kocsiból és felnyitotta a motorháztetőt. Kíváncsian szálltam ki én is, szentül hittem, hogy lerobbantunk. Ám, mikor benéztem a felnyitott tető alá, kivert a hideg veríték: a tűzforró motor mellett és fölött mocskos kólásflakonokban benzin lapult, nem is kevés. A mai napig nem értem, miként történhetett, hogy a benzin nem lobbant be, s nem égtünk porrá, ott a Tisza hídon. Talán a benzincsempészek védőszentje óvta az életünket.

Komótosan kiszedte a motorházból a flakonokat és berakta a csomagtartóba.

-- Hát te, most merre indulsz? – kérdezte tőlem.

-- Én…, azt hiszem, kimegyek a vasútállomásra, és felülök egy vonatra – mondtam, de egy kicsit még mindig remegett a hangom.

-- Elvinnélek, esküszöm, elvinnélek, de, sajnos, nem tehetem – szabadkozott alkalmi fuvarosom. – Tudod, nekem már több mint egy éve elvették a jogosítványomat, nem is járok sehová a kocsival, csak át a határon. Még szerencse, hogy itt lakom, a szomszédban.

Elindultam az állomás felé. Magabiztosan, felszabadultan lépkedtem. Éreztem, hogy gyalogolni jó.

Az eltűnt takarító esete

Kannibál törzset alkalmaz egy cég az afrikai leányvállalat őrző-védőinek. Tartanak tőle, hogy el-eltűnnek majd alkalmazottak, de a törzsfőnök Aghwopakitru-ra esküdött hogy nem fognak megenni senkit, legfeljebb csak a konkurenciától.

Fél évvel később eltűnik az egyik takarító.

Miután a körzete piszkos marad, keresni kezdik, nem találják. Összedobolják a kannibálokat, a törzsfőnök a rendőrök szeme láttára mindenkit megesket az összes szellemre, hogy ők ilyet nem (t)esznek.

A nyomozók elmennek, a törzsfőnök rákérdez: Ki volt az?

Hátulról egy ifjú kannibál szól, hogy ő volt.

Vazze, nem megmondtam hogy a takarítókat ne bántsátok ! Itt olyan jó helyünk van ! Hat hónap alatt megettük a managementet, a kontrolling osztályt, a financial monitoringosokat, a strategic finance departmentet, a marketingeseket, az asset optimalisation expertise workgroupot és a corporate customers relations officert, a kutya se vette észre !

Erre te megzabálsz egy dolgozót !

Egyperces az illemhelyről

A magára sokat adó kórház gyermekosztályának toalettjébe belépve, a belső ajtón a következő felirat fogad: "Papír nincs! Használja a WC-kefét!"
Előkeresek egy filctollat, és aláírom: " Mert az orrunkat is tisztíccsa!"
A főbejárat mellett hatalmas tábla tudatja, az intézményt az Európai Unió támogatásával korszerűsítették. Már tudom, mért félnek a kórháztól a gyerekek.

Az ideális diplomás

Nem győzzük kapkodni a fejünket, szinte naponta felröppen valamilyen pénzbehajtó ötlet a kormánytagok szájából. Alapjában véve nincs ezzel semmi gond, hiszen azért fizetjük őket, --nem is olyan rosszul --, hogy gondolkodjanak. Ám a jelek szerint ők az ötletelést gondolkodás nélkül is meg tudják oldani.

Itt van például a legújabb logikai szörnyszülemény, mely Réthelyi miniszter úr szájából hangzott el, nevezetesen, hogy a diplomások a jövedelmükből fizessenek be egy bizonyos összeget az államkasszába, amiből majd az elkövetkező nemzedékek képzését finanszíroznák.

Az ötlet nem csupán azért tekinthető eszementnek, mert épp azokat a diplomásokat büntetné, akik itthon maradnak és törvénytisztelő módon dolgoznak, hiszen a külföldre távozóktól, illetve azoktól, akiket feketén foglalkoztatnak, vajmi nehéz lenne ezt beszedni. A legnagyobb baj, hogy a legtöbb diplomásnak már így is napi kenyérgondjai vannak.

Sohasem értettem egyet azokkal, akik a magyar béreket a külföldi jövedelmekkel hasonlították össze, hiszen ez sem a megélhetés költségeit, sem pedig az ország gazdasági teherbíró képességét nem veszi figyelembe. Egy szakma megbecsüléséről sokkal többet mond el, ha azt vizsgáljuk, hogy képviselője mennyit kereshet meg honfitársaihoz képest.

A szomszédos Ausztriában egy tanár átlagosan havi 4500 eurót (kb. 1 millió 260 ezer forint), egy orvos 6200 eurót ( kb. 1 millió 700 ezer forintot), egy bolti eladó vagy egy fodrász 1000 eurót (kb. 280 ezer forintot keres). Ebből is látszik, hogy ha Magyarországon ilyen értéken kezelnénk a diplomát, és a bolti eladó, valamint a fodrász csak minimálbért keresne, akkor a tanárnak mintegy 330 ezer, az orvosnak pedig 470 000 forint járna. De hol vagyunk ettől?

Az utóbbi hónapok kormányzati megnyilvánulásai után megpróbáltam kitalálni, hogy a vezetőink számára milyen is lenne az ideális diplomás. Az alábbi következtetésre jutottam.

1. Legyen szerény, érje be a diplomás minimálbérrel, mert többet nem bír el az ország gazdasága!

2. Beszéljen két-három nyelvet!

3. Tegyen le a lakásszerzésről, éljen albérletben! Nem csupán azért, mert úgysem lenne rá esélye, hanem mert az albérletben élők sokkal mobilabbak, ami a mai világban nagyon fontos.

4. Vállaljon legalább három gyermeket, hiszen a demográfiai helyzet ezt kívánja!

5. Utazzon sokat, ismerje meg a világot!

6. Járjon színházba, operába, koncertre, kiállításra, vásároljon könyvet, elvégre mégiscsak ő a középosztály!

És most dobjuk össze ennek a költségeit. Tegyük fel, hogy egy fiatal, diplomás pár elhatározza, hogy összeházasodik, és mindkettőjüknek van állásuk, illetve a nyelvvizsgájukat már kifizették a szülők. Úgyszintén tegyük fel, hogy kicsivel többet keresnek, mint a diplomás minimálbér, így ketten együtt akár havi 180 ezer forintot is hazavisznek.

Lássuk a költségeket: az albérlet nagyvárosban havi szinten legalább 80 ezer, a rezsi 50 ezer (télen több, nyáron kevesebb), a villamosbérlet 20 ezer, az étkezés 60 ezer, a ruházat (nagyon-nagyon szerényen) 10 ezer, havi kultúra (nagyon szerényen) 10 ezer, könyv 10 ezer, a diákhitel törlesztése legalább tízezer. Ha évente csak egy külföldi utat terveznek, ide, a közelbe,  arra minimum havi 20 ezer forintot kell félretenni. Ez összesen 270 ezer forint, azaz a család már havi 90 ezer forint mínuszban van, és akkor az egyéb költségekről még nem is beszéltünk. És persze, a gyermekekről, akik még nincsenek sehol! No, ebből a mínuszból kellene azt a bizonyos diplomás adót kifizetni.

Amire egyébként volt már példa. Hiszen tudunk olyan esetről, amikor valaki két hallal és öt kenyérrel ötezer embert lakatott jól. Úgy hívták, Názáreti Jézus. Ezt hívják csodának.

Katolikus iskolában

A kissrác rosszul tanul az iskolában, ezért az apja megfenyegeti, hogy ha továbbra is rosszul tanul, átíratja egy keresztény iskolába. A srác nem veszi komolyan a fenyegetést, az apja viszont beváltja az ígéretét.

Csodák csodájára a srác az év végén színötös bizonyítvánnyal jön haza a katolikus iskolából. Kérdezi is tőle az apja, hogy ez hogyan lehetséges. Mire a srác:

- Tudod apu, ketten vagyunk zsidók az osztályban, a másik a tábla fölött keresztre van feszítve. Itt nem babra megy a játék!

Akinek gyermeke van, halhatatlan

"Végső érvként hadd mondjam el egy illúziómat, amely azt hiszem, általános. Félünk a haláltól. S a halállal szemben a halhatatlanság lehetőségével áltatjuk magunkat. A fáraók piramisokat építettek, a költők ódákat írtak, a mérnökök Eiffel-tornyokat szerkesztettek. A társadalmi halhatatlanság azonban sajnos, csak kevés embernek adatik meg. Van viszont a halhatatlanságnak egy hétköznapibb, de sokkal emberibb megnyilvánulása: a gyermek, a gyermekek. Hiszen gyermekeinknek átadjuk kromoszómáinkat és génjeinket, személyes nézeteinket, elveinket, tudásunkat. S gyermekeinktől remélhetjük megvalósított terveink és tetteink folytatását, elvetélt reményeink megvalósítását-s így, akinek gyermeke van, az tulajdonképpen halhatatlan.."(Czeizel Endre)

Az amorális toalett

János bácsi már akkor is benne volta korban, amikor, a diploma megszerzése után életem első munkahelyére, a kis falusi iskolába kerültem. Nagyon segítőkész, és egyben egyenes ember volt, bár nyelvész létére, meglehetősen nagyvonalúan kezelte tanítványai helyesírását.

-- Ugyan, nem mindegy, hogy az ollót két „l”-lel írja az a gyerek, vagy eggyel! Attól még kiváló traktoros lehet belőle, márpedig valakinek a földet is kell túrnia, különben éhen halunk – mondogatta gyakran dolgozatjavítás közben, mintegy mentegetve a gyerkőcöket.

János bácsi régi, meggyőződéses kommunista volt, igazi paraszti származék, aki ennek a rendszernek köszönhette, hogy továbbtanulhatott. Mint megtudtam, ki is nevezték igazgatónak, ám megbízatása nem tartott sokáig.

Az iskolát ugyanis, jobb híján, a régi düledező, fatornácos paplakban, illetve a mellette lévő kántortanítói lakásban rendezték be. Az iskola dolgozóinak, az igazgatótól a takarítónőig, minden hónapban politikai oktatáson kellett részt venniük, mely általában abból állt, hogy egy messziről jött, bőrkabátos ember torkaszakadtából szidta a papokat, meg az egyházat.

Az akkor még fiatal igazgató, akinek idős szülei rendkívül vallásosak voltak, egy darabig szó nélkül végighallgatta a politikai felvilágosítást, ám a harmadik vagy negyedik alkalommal szólásra jelentkezett.

-- Én amondó lennék, elvtársak, hogy ne szidjuk mi a papokat. Vagy ha már szidni akarjuk, előbb menjünk ki az udvarra, mert ha a papok nem lettek volna, akkor most iskolánk sem lenne, és ülhetnénk az Isten szent ege alatt!

Egy pillanatra halálos csönd lett, aztán itt is, ott is felcsattant egy tétova taps.

Odafönn azonban már nem örültek ennyire eme véleménynek. Alig néhány nap telt el, az igazgató pénzügyi ellenőrzést kapott. Átnyálazták az összes kimutatást, de nem találtak semmit. Aztán egy tanfelügyelőségi ellenőrzés érkezett, három okos, tanult ember nézegette át a szemléltető-eszközöket, látogatta végig az órákat, eredménytelenül.

Már-már mindenki azt hitte, sikerült megúsznia a dolgot, amikor megjöttek az ellenőrök a közegészségügytől. Előbb ők sem találtak semmit. Aztán a toalett felé vették az irányt. Ma már talán hihetetlen, vagy rémisztő, de az iskolában akkor még (a hatvanas évek végén járunk) nem volt folyóvíz, csak egy kerekes kút az udvaron, melynek végében igazi, békebeli pottyantós illemhely díszelgett, amolyan gugolda. A női-, illetve a férfiszakasz két ajtaja közzé, biztos ami biztos, a kíváncsi szemek bekandikálását megakadályozandó még egy deszkakerítés is ácsoltak.

Az ellenőrök előbb belülről tekintették meg az illemhelyet, és már-már különösebb tényálladék nélkül távoztak, amikor, az épületből kilépve az egyikük ránézett a kerítésre.

-- Nono! – horkant fel. – Hiszen ez a kerítés amorális!

Mindenki tanácstalanul nézett rá, mert ezek az emberek már sokat megéltek, de erkölcsi posványban fetrengő kerítéssel még nem találkoztak. A főellenőr közelebb lépett a palánkhoz, és egy lyukra mutatott. És valóban, az ócska fenyődeszkából valahogy kiesett egy görcs. Ha valaki rátapasztotta a szemét, akkor igenis látott valamit. No, nem a toalettet, mert az abból a szögből egyáltalán nem látszott, hanem a templomtornyot. Így is került be a jegyzőkönyvbe: „A WC közegészségügyi szempontból amorális!”

A lélek a legfontosabb testrész

„Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer - aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.”

„Aki szeret egy embert, az megeszi a főztjét akkor is, ha odakozmált. S ez teljesen racionális, hiszen úgy gondolja, hogy a másik ember lelke fontosabb az ő gyomránál. Különben is, a lélek a legfontosabb testrész.” (Ancsel Éva)

Sándor bácsi és az alaptörvény

Kedves nézőink! Szeretettel köszöntök mindenkit! Itt állunk az Alkotmány Asztalánál Sándor bácsival, mondhatnám, a mi szeretett Sándor bácsinkkal, akinek régi vágya teljesült az Alkotmány Asztalának felállításával, ezért nagyon messziről is eljött hozzánk, hogy személyesen is megnézhesse, megtapinthassa a jelenkor eme rendkívüli vívmányát.

-- Kedves Sándor bácsi! Mért ilyen fontos az Ön számára ez asz asztal?

-- Ez az asztal nagyon fontos, kérem. Én már 1847-ben megírtam: ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Több mint százhatvan évet vártam erre a pillanatra.

-- És mit szól hozzá? Sikerült megnéznie alaposan?

-- Hát, nem ment könnyen, ugyanis én már nagyon nehezen járok, ezért sötét este volt, amikor ideértem a hivatalhoz. A polgármester úr, nagyon szívélyes volt, külön csak nekem kinyitotta a az ajtót, de nem láttam semmit, mert már egy hete kikötötték az áramot a hivatalban a számlatartozások miatt. Így másnap reggel mentem vissza, és akkor megnéztem.

-- És mi róla a véleménye, Sándor bácsi?

-- Hát, tényleg nagyon szép, meg jó, bár én valahogy nem ilyennek képzeltem…

-- Mért, mi a gond vele, Sándor bácsi?

-- Előbb az tűnt fel nekem, hogy nagyon kicsi. Hát hogy jut emellett hely mindenkinek? Aztán rájöttem, hogy azért csökkentették a minisztériumok számát, hogy a legszűkebb vezetés elférjen. Meg az üveglap sem tetszett nekem a tetején.

-- Mért, azzal mi a gond?

-- Előbb arra gondoltam, mi van, ha valamelyik ügyfél véletlenül rendszeresen ráejti a kifizetetlen számláit és összetörik. Megnyugtattak, hogy semmi gond, a kormány így akarja burkoltan támogatni a magyar ipart, ezen belül a Salgótarjáni Síküveggyárat. Aztán az is feltűnt nekem, hogy olyan nedves az üveg. Valamelyik rosszindulatú ember meg is jegyezte ott, hogy talán leköpték, mire a polgármester úr közölte: ez aljas rágalom, az állampolgároknak egyszerűen csorog a nyáluk a gyönyörűségtől.

-- Gondolom, Sándor bácsi is élt a lehetőséggel, és igényelt egy névre szóló Alkotmányt Kövér Lászlónak az Országgyűlés elnökének aláírásával.

-- Hát nagyon azon voltam, de előbb szerettem volna beszélni magával Kövér Lászlóval.

-- És sikerült?

-- Hát persze, hogy sikerült. Fogadott engem. Egy bűbájos ember! Annyit kérdezgetett…

-- És mit kérdezett öntől az elnök úr?

-- Hát azt, hogy hoztam-e magammal még egy embert, meg hogy már beléptem-e FIDESZ-be. Nagyon elszomorodott, mert mondtam neki, hogy odafönn, nálunk még alapszervezet sincs.

-- Attól még a névre szóló Alkotmányt megigényelhette volna…

-- Hát, én akartam. Már rá is írtam az igénylőlapra: Petőfi Sándor, Mennyország, Költők útja 1., de aztán arra gondoltam, hogy nekem talán mégsem jár a névre szóló példány.

-- Már mért ne járna?

-- Hát, mert azt is én írtam, hogy Akasszátok fel a királyokat!

Gazdasági stratégiák röviden

Hagyományos (konzervatív) gazdaság:

Van két tehened. Az egyiket eladod, és az árából veszel egy bikát. Az állatállományod gyarapodik, a jövedelméből nyugdíjba mész.

Indiai gazdaság:

Van két tehened. Szentként tiszteled őket.

Pakisztáni gazdaság:

Egyetlen tehened sincs. Bejelented, hogy igényt tartasz az indiai tehenekre. Felszólítod a világot, hogy nyújtson segítséget: az USA adjon pénzt, Kína katonailag segítsen, Nagy-Britannia adjon harci gépeket, Olaszország ipari berendezéseket, Németország technológiát, Franciaország tengeralattjárókat, Svájc nyújtson kedvezményes hiteleket, Oroszország szállítson gyógyszert, Japán pedig gyártósorokat - mindezt ingyen. A kapott támogatásokból megveszed az indiai teheneket, majd deklarálod, hogy a világ kizsákmányol téged.

Amerikai gazdaság:

Van két tehened. Az egyiket eladod, a másikat pedig arra kényszeríted, hogy 4 tehén helyett tejeljen. Megdöbbensz, amikor a tehén váratlanul elpusztul. Az esetet ráfogod egy olyan országra, amelyiknek van tehene, és azokat természetes körülmények között tartja. Bejelented, hogy az ország veszélyt jelent az emberiségre. A világ megvédése érdekében megtámadod az illető országot és elkobzod a teheneit.

Francia gazdaság:

Van két tehened. Sztrájkolsz, mert három tehenet akarsz.

Német gazdaság:

Van két tehened. Továbbfejleszted őket, így 100 évig élnek, havonta csak egyszer esznek és megfejik önmagukat.

Olasz gazdaság:

Van két tehened, csak nem tudod, hogy hol vannak. Elmész sziesztázni.

Svájci gazdaság:

Van 5.000 tehened, de egyik sem a tied. Másokkal fizettetsz a megőrzésükért.

Japán gazdaság:

Van két tehened. Átalakítod őket, így az eredeti méret 1/10-ére csökkennek és hússzor több tejet adnak, mint a normál méretű tehenek. Ezután cuki kis rajzfilmfigurákat készítesz róluk, és az egész világon árusítod őket.

Orosz gazdaság:

Van két tehened. Megszámolod őket, és azt tapasztalod, hogy öten vannak. Újra megszámolod, ekkor 72 tehén az eredmény. Megint megszámolod, most 17 tehenet találsz. Feladod és kinyitsz egy újabb üveg vodkát.

Nigériai gazdaság:

Van két tehened. Az egyiket megeszed, majd bejelented, hogy ellopták. A rendőrség megkezdi a nyomozást, és 100 km sugarú körön belül mindenkit

letartóztat. Addig kínozza őket, amíg valaki be nem ismeri, hogy ő lopta el a tehenet. A rendőrség büntetésül minden letartóztatott személytől elkoboz 1-1 tehenet. Így most te visszakaptad a tehenedet, a rendőrségnek pedig van egy új tehénfarmja.

Magyar gazdaság:

Van az államnak két tehene. A felelős vezető a tejet hazaviszi, majd bebizonyítja, hogy a teheneket privatizálni kell, hiszen az üzletág ráfizetéses. Elhatározzák a tehenek jelképes összegért történő eladását, majd meghirdetik a helyi újságban, amely egypéldányos és csak a vezetőnek jár. A vezető megpályázza a marhatendert, és csodák csodája meg is nyeri. Rögtön tart egy sajtótájékoztatót, hogy a részéről mekkora áldozat a vállára venni ezt a két gyengén működő tehenet. Ezután politikai pályára lép, és ilyen módon az eredeti két marhával maga köré gyűjt még egy csomó marhát.

Felül, középen és alul

"Amikortól írásos emlékeink vannak, de valószínűleg már a neolit korszak végétől fogva, háromféle ember élt a világon: felül, középen és alul lévő. Sokféleképpen osztályozták őket, számtalan különböző elnevezésük volt, számarányuk és egymáshoz való viszonyuk korszakról korszakra változott; a társadalom lényegbeli felépítése azonban sohasem változott meg. Még óriási földrengések és látszólag visszafordíthatatlan változások után is mindig visszaállt ugyanez a képlet, éppen úgy, ahogy a giroszkópnak mindig helyreáll az egyensúlya, bármennyire kibillentik is valamelyik oldalra." (George Orwell)



Bratyizás nélkül

Ahogy ébred a reggel, úgy önti el az iskolaépületet a zaj. Ide, a folyosó végébe, a rég nem használt sportszertár elé nem jut el sem sikoly, sem kacagás, csak, mint távoli méhkaptár zaja, szűrődnek át az életjelek.

Jó hely ez annak, aki el akar rejtőzni a világ elől. Még szerencse, hogy ilyen korán jön a busz, így észrevétlenül tudott besurranni a suliba, nem találkozott senkivel, csak az öreg portással. Az meg nem foglalkozik a női könnyekkel, talán észre sem veszi, vagy azt hiszi, csak egy kis szerelmi bánat. Ami, egy kamaszlánynál szinte természetes.

Itt, a félhomályban aztán kisírta magát rendesen. Amikor már azt hitte, hogy túl van rajta, felrémlett előtte anya rémülten alázatos tekintete, és megint elborította a szemét a könny. Pedig már igazán megszokhatta volna, hiszen a forgatókönyv mindig ugyanaz. Ha elmarad az apja, mindig rettegve várják haza. Aztán, ahogy a bizonytalan lépteit meghallják a lépcsőn, már tudják, baj lesz.

-- Na, mi van, mit bámultok, büdös kurvák! – vágja be maga mögött az ajtót. – Takarodjatok a házamból!

Aztán már lendül is a keze. Olykor előkerül a balta is, bár anya a várakozás gyötrelmes perceit mindig jól kihasználja, s igyekszik minden veszélyest eszközt, kést, baltát, ollót, elrejteni. Valahogy mégis előkerül.

Ők meg rémülten hátrálnak ki a konyhából, aztán futnak a nagymamához az éjszakában, s a szitkok még az utcán is messzire követik őket. Pedig anya azt mondja, valamikor szerették egymást. Hihetetlen. Meg, hogy ő is szerette apát. Elképzelhető. Mert a gyűlölet az emberben úgy nő, mint a gomba. Észrevétlenül. A félelem sejtjeiből lassan állnak össze az iszonyat bolyhai, és ezek szövedéke megfojtja a néhai szeretet maradékait. Egy reggel aztán felébredünk, álmosan, morcosan, érezzük, hogy valami nincs, valami hiányzik. De már nem tudjuk, hogy mi.

Most megint elfutja a szemét a könny. Próbálja felszárítani zsebkendővel, eltüntetni púderrel, de nem nagyon sikerül. Pedig mindjárt becsengetnek.

Hangokat hall a folyosó vége felől. Messziről megismeri Jedlicska tanárnő rikácsolását.

-- Nagyon örülök, kedves kartársnő, hogy én vezethetlek körbe az iskolában, mert imádom  a fiatalokat. – Remélem, jól fogod magad érezni nálunk.

Befordulnak a sarkon. A tanárnő mellett egy fiatal, szőke nő közeledik, meglehetősen unott arccal. A kopott függöny résein most beszökken egy keskeny fénysugár. A fiatal nő önkéntelenül is követi az útját, s hirtelen meglátja a lányt. A nap egyenesen az arcába süt, és a szeme körül megcsillannak a rejtőző könnyek gyémántcseppjei.

-- Ott,… ott a sarokban sírdogál egy lány – szólal meg a fiatal nő bizonytalanul.

Jedlicska tanárnő megütközve néz rá.

Sír? Egy lány? – kérdezi kisség gúnyosan. -- Igen, most már én is látom. Tudod te hány lány sírdogált már ebben az épületben? Ne foglalkozz vele! Nem a mi dolgunk. Az a legfontosabb, hogy leadjuk az anyagot, de ne bratyizzunk velük. Még csak az kéne! Nem engedheted őket közel magadhoz, mert vége a tekintélyednek! Persze, majd megtanulod, te is, ha harminc éve leszel a pályán!

Ahogy elmennek, megszólal a csengő. Még egy utolsó törlés a zsebkendővel, még egy kis púder a szem alá, aztán rohanás az osztályba. Alighogy elhelyezkedik, eszébe jut, mi lesz, ha itt, az egész osztály előtt sírja el magát. Szörnyű lenne, ha elkezdenének kérdezősködni. Megpróbál valami szépre gondolni, elbújni valami kis kedves foszlány mögé a múltból. Lázasan kutat az emlékezetében, de hiába. Nem jut eszébe semmi.