Bratyizás nélkül

Ahogy ébred a reggel, úgy önti el az iskolaépületet a zaj. Ide, a folyosó végébe, a rég nem használt sportszertár elé nem jut el sem sikoly, sem kacagás, csak, mint távoli méhkaptár zaja, szűrődnek át az életjelek.

Jó hely ez annak, aki el akar rejtőzni a világ elől. Még szerencse, hogy ilyen korán jön a busz, így észrevétlenül tudott besurranni a suliba, nem találkozott senkivel, csak az öreg portással. Az meg nem foglalkozik a női könnyekkel, talán észre sem veszi, vagy azt hiszi, csak egy kis szerelmi bánat. Ami, egy kamaszlánynál szinte természetes.

Itt, a félhomályban aztán kisírta magát rendesen. Amikor már azt hitte, hogy túl van rajta, felrémlett előtte anya rémülten alázatos tekintete, és megint elborította a szemét a könny. Pedig már igazán megszokhatta volna, hiszen a forgatókönyv mindig ugyanaz. Ha elmarad az apja, mindig rettegve várják haza. Aztán, ahogy a bizonytalan lépteit meghallják a lépcsőn, már tudják, baj lesz.

-- Na, mi van, mit bámultok, büdös kurvák! – vágja be maga mögött az ajtót. – Takarodjatok a házamból!

Aztán már lendül is a keze. Olykor előkerül a balta is, bár anya a várakozás gyötrelmes perceit mindig jól kihasználja, s igyekszik minden veszélyest eszközt, kést, baltát, ollót, elrejteni. Valahogy mégis előkerül.

Ők meg rémülten hátrálnak ki a konyhából, aztán futnak a nagymamához az éjszakában, s a szitkok még az utcán is messzire követik őket. Pedig anya azt mondja, valamikor szerették egymást. Hihetetlen. Meg, hogy ő is szerette apát. Elképzelhető. Mert a gyűlölet az emberben úgy nő, mint a gomba. Észrevétlenül. A félelem sejtjeiből lassan állnak össze az iszonyat bolyhai, és ezek szövedéke megfojtja a néhai szeretet maradékait. Egy reggel aztán felébredünk, álmosan, morcosan, érezzük, hogy valami nincs, valami hiányzik. De már nem tudjuk, hogy mi.

Most megint elfutja a szemét a könny. Próbálja felszárítani zsebkendővel, eltüntetni púderrel, de nem nagyon sikerül. Pedig mindjárt becsengetnek.

Hangokat hall a folyosó vége felől. Messziről megismeri Jedlicska tanárnő rikácsolását.

-- Nagyon örülök, kedves kartársnő, hogy én vezethetlek körbe az iskolában, mert imádom  a fiatalokat. – Remélem, jól fogod magad érezni nálunk.

Befordulnak a sarkon. A tanárnő mellett egy fiatal, szőke nő közeledik, meglehetősen unott arccal. A kopott függöny résein most beszökken egy keskeny fénysugár. A fiatal nő önkéntelenül is követi az útját, s hirtelen meglátja a lányt. A nap egyenesen az arcába süt, és a szeme körül megcsillannak a rejtőző könnyek gyémántcseppjei.

-- Ott,… ott a sarokban sírdogál egy lány – szólal meg a fiatal nő bizonytalanul.

Jedlicska tanárnő megütközve néz rá.

Sír? Egy lány? – kérdezi kisség gúnyosan. -- Igen, most már én is látom. Tudod te hány lány sírdogált már ebben az épületben? Ne foglalkozz vele! Nem a mi dolgunk. Az a legfontosabb, hogy leadjuk az anyagot, de ne bratyizzunk velük. Még csak az kéne! Nem engedheted őket közel magadhoz, mert vége a tekintélyednek! Persze, majd megtanulod, te is, ha harminc éve leszel a pályán!

Ahogy elmennek, megszólal a csengő. Még egy utolsó törlés a zsebkendővel, még egy kis púder a szem alá, aztán rohanás az osztályba. Alighogy elhelyezkedik, eszébe jut, mi lesz, ha itt, az egész osztály előtt sírja el magát. Szörnyű lenne, ha elkezdenének kérdezősködni. Megpróbál valami szépre gondolni, elbújni valami kis kedves foszlány mögé a múltból. Lázasan kutat az emlékezetében, de hiába. Nem jut eszébe semmi.