2011. szeptember 27., kedd

A Bandura-dosszié igaz története

-- Kezét csókolom, Bandura Ignác vagyok – hajolt a kéttenyérnyi ügyfélszolgálati ablakhoz a bajszos öregember. – Tessék mondani, megvannak még azok a papírok, melyeket három héttel ezelőtt adtunk be?
-- Hát már hogyne lennének! – nézett rá megütközve az üveglap túloldaláról az ügyintéző. – Ez egy hivatal, itt rend van! Minden bizonnyal lenn vannak az alagsori irattárban.
-- Hála a Jóistennek! – sóhajtott fel az öreg. – Tetszik tudni, nekem lenne egy nagy kérésem. A sok régi papírral összefogva véletlenül beadtuk azt a szerelmes levelet is, melyet az apám írt az anyámnak a frontról. Azt szeretném visszakérni.
A hölgy tanácstalanul nézett rá, kis türelmet kért, aztán bekopogott útmutatásért a csoportvezetőhöz. Az egy darabig vakargatta a fejét, elmagyarázta a hölgynek, hogy minden kérést írásban kell benyújtani az erre rendszeresített űrlapon, amire harminc napon belül válaszolnak. Igen ám, de ekkor merült fel a fogas kérdés, hogy miként is minősíthető Bandura Ignác hatósághoz való fordulása. Mert reklamációnak aligha, panasznak, sőt észrevételnek sem, legfeljebb kérésnek. Ilyen űrlap viszont a hivatalnál nem létezett.
Az ügy bonyolultságára való tekintettel, felvették hát Bandura Ignác adatait, s megkérték, fáradjon haza, majd értesítik. A következő vezetői értekezletre a csoportvezető írásbeli előterjesztést készített a probléma megoldása végett, melyet elhelyeztek egy szép mappában, és ráírták: „Bandura-dosszié”.
Az értekezleten megfogalmaztak egy olyan határozatot, melyben kezdeményezték kezdeményezik az országos központnál egy „Személyes kérelem” űrlap rendszeresítését. Egyben levelet írtak Ignác bácsinak, legyen csak türelemmel, az ügy folyamatban van. A levél egy példányát az ülés jegyzőkönyvének vonatkozó kivonatával együtt szintén elhelyezték a dossziéban.
A központban a határozatot iktatták, és néhány hét múlva legfelsőbb szinten úgy döntöttek, hogy valóban szükség van egy ilyen űrlapra. Erről, természetesen, tájékoztatták a helyi irodát, ahol a levelet szintén iktatták, majd elhelyezték a dossziéban.
Az országos központ versenytárgyaláson kívánta kiválasztani a nyomtatvány kivitelezőjét, meg is hirdették a versenyfelhívást, amiről szintén tájékoztatták a helyi irodát. A levelet iktatták, majd bekerült a dossziéba. Rendben beérkeztek az árajánlatok, és néhány hónap múlva győztest hirdettek. Közben, persze, rendszeresen levelet írtak Ignác bácsinak, melyekben értesítették az ügy állásáról.
Csaknem egy év telt el, mire megérkeztek a hivatalba az első űrlapok. Ekkor ismét támad egy kis gond. Kiderült ugyanis, hogy senkinek sem szerepel a munkaköri leírásában a „Személyes kérelem” ügyek intézése. Azonnal összehívták a vezetői értekezletet, kijelölték az illetékes személyeket, módosították a munkaköri leírásokat, sőt, még a szervezeti és működési szabályzatot is. Persze, a jegyzőkönyv kivonatának, illetve a szabályzatnak egy-egy példánya bekerül a dossziéba.
Ezt követően nagy örömmel írták meg a levelet Ignác bácsinak, hogy most már benyújthatja a kérelmét. Igaz, a kérelmet előbb iktatták, de ez nem került többe két napnál.
Néhány nap múlva megjelent Ignác bácsi fia. A csoportvezető személyesen fogadta, de az nem tudott örülni, sőt, igencsak szomorú volt. Ugyanis Ignác bácsi időközben elhalálozott.
-- Azért én ragaszkodnék ahhoz a szerelmes levélhez – mondta a fiú. – Elvégre, mégiscsak családi ereklye.
-- Hát az nem lesz egyszerű, mert először is be kell nyújtania az édesapja halotti bizonyítványát, aztán pedig meg kell várnunk a hagyatéki eljárás végét, hátha nem is maga az örökös – mondta némi dühvel hangjában a csoportvezető. – Hiába, magukkal, Bandurákkal mindig baj van!