2011. szeptember 14., szerda

Kaland a határon


A kilencvenes évek legelején települtem át Kárpátaljáról Magyarországra. Ez így egyszerűnek hangzik, de valójában hónapokig, sőt a készülődéssel – amit inkább vívódásnak lehetne nevezni --, talán évekig tartott. Sikerült munkát találnom egy magyarországi iskolában, viszont a családom, azaz a feleségem a két pici gyerekkel otthon maradt.
Így hát én minden pénteken elbuszoztam a faluból Kisvárdáig, onnan vonattal mentem Záhonyig, ahol kisétáltam a határra, ott aztán sokszor hóesésben, recsegő mínuszokban stoppoltam, hogy valaki átvigyen Csapig, aztán már csak Ungvárig kellett elvonatoznom. Visszafelé ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy általában valamelyik rokonom kocsival kivitt a határra.
Egy ilyen alkalommal hatalmas, több kilométeres kocsisor fogadott a határ ukrán (akkor még szovjet) oldalán, ami akkoriban teljesen megszokott jelenség volt. Épp ezért lehetett stoppal sokkal hamarabb átkelni, mint személyautóval. 
Szokásomhoz híven, előresétáltam a sorompóig. Az első kocsi egy viharvert Trabant volt, a kormánynál egy vékony fiatalemberrel. Egykedvűen fütyörészett, látszott, hogy hozzáedződött már a várakozáshoz. A kérdésre, hogy át tudna-e vinni a határon csak némi töprengés után válaszolt.
-- Hát…, ha nem fordítanak minket vissza, éppen átvihetlek – mondta.
-- Már mért küldenének vissza? – kérdeztem csodálkozva. – Nincs nálam semmi.
-- Hát, nálad lehet, hogy nincs – szólt sejtelmes mosollyal.
Némi araszolás és várakozás után átestünk az ellenőrzésen, majd szerencsésen áttértünk a határon. A kocsi bekanyarodott az első mellékutcába, a fiatalember kiugrott a kocsiból és felnyitotta a motorháztetőt. Kíváncsian szálltam ki én is, szentül hittem, hogy lerobbantunk. Ám, mikor benéztem a felnyitott tető alá, kivert a hideg veríték: a tűzforró motor mellett és fölött mocskos kólásflakonokban benzin lapult, nem is kevés. A mai napig nem értem, miként történhetett, hogy a benzin nem lobbant be, s nem égtünk porrá, ott a Tisza hídon. Talán a benzincsempészek védőszentje óvta az életünket.
Komótosan kiszedte a motorházból a flakonokat és berakta a csomagtartóba.
-- Hát te, most merre indulsz? – kérdezte tőlem.
-- Én…, azt hiszem, kimegyek a vasútállomásra, és felülök egy vonatra – mondtam, de egy kicsit még mindig remegett a hangom.
-- Elvinnélek, esküszöm, elvinnélek, de, sajnos, nem tehetem – szabadkozott alkalmi fuvarosom. – Tudod, nekem már több mint egy éve elvették a jogosítványomat, nem is járok sehová a kocsival, csak át a határon. Még szerencse, hogy itt lakom, a szomszédban.
Elindultam az állomás felé. Magabiztosan, felszabadultan lépkedtem. Éreztem, hogy gyalogolni jó.

2 megjegyzés:

  1. "...több kilométeres kocsisor fogadott a határ ukrán (akkor még szovjet) oldalán, ami akkoriban teljesen megszokott jelenség volt. "
    Sajnos ez nem csak akkoriban volt megszokott jelenség. Most sem olyan ritka. Negyedévente járok a szüleimhez haza, legutóbb is min 4 órát várakoztunk 2 pici gyerekkel. (2 éves és 6 hós)
    Magyar határőröktől hiába kérem a soronkívüliséget. Hálistennek ukránok ha gyereket látnak kérés nélkül is előre engednek. Az az érzésem, hogy sosem fog ez a helyzet változni. Engem ez nagyon elkeserít. Mert így csak nő a távolság, nagyon rossz 3 óra út után 3-4-5-6 órákat várakozni. Ha nem így lenne gyakrabban mennénk mi is, mások is. azért szomorú ez, mert én úgy érzem lenne megoldás...

    VálaszTörlés
  2. Kedves Viktória! Nem tudom, milyen megoldásra gondolsz. Én elég borúlátó vagyok ebben a kérdésben, azt hiszem, hogy bizonyos köröknek kifejezetten érdekük, hogy fennmaradjon ez az áldatlan helyzet.

    VálaszTörlés