Kaland a határon

A kilencvenes évek legelején települtem át Kárpátaljáról Magyarországra. Ez így egyszerűnek hangzik, de valójában hónapokig, sőt a készülődéssel – amit inkább vívódásnak lehetne nevezni --, talán évekig tartott. Sikerült munkát találnom egy magyarországi iskolában, viszont a családom, azaz a feleségem a két pici gyerekkel otthon maradt.

Így hát én minden pénteken elbuszoztam a faluból Kisvárdáig, onnan vonattal mentem Záhonyig, ahol kisétáltam a határra, ott aztán sokszor hóesésben, recsegő mínuszokban stoppoltam, hogy valaki átvigyen Csapig, aztán már csak Ungvárig kellett elvonatoznom. Visszafelé ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy általában valamelyik rokonom kocsival kivitt a határra.

Egy ilyen alkalommal hatalmas, több kilométeres kocsisor fogadott a határ ukrán (akkor még szovjet) oldalán, ami akkoriban teljesen megszokott jelenség volt. Épp ezért lehetett stoppal sokkal hamarabb átkelni, mint személyautóval. 

Szokásomhoz híven, előresétáltam a sorompóig. Az első kocsi egy viharvert Trabant volt, a kormánynál egy vékony fiatalemberrel. Egykedvűen fütyörészett, látszott, hogy hozzáedződött már a várakozáshoz. A kérdésre, hogy át tudna-e vinni a határon csak némi töprengés után válaszolt.

-- Hát…, ha nem fordítanak minket vissza, éppen átvihetlek – mondta.

-- Már mért küldenének vissza? – kérdeztem csodálkozva. – Nincs nálam semmi.

-- Hát, nálad lehet, hogy nincs – szólt sejtelmes mosollyal.

Némi araszolás és várakozás után átestünk az ellenőrzésen, majd szerencsésen áttértünk a határon. A kocsi bekanyarodott az első mellékutcába, a fiatalember kiugrott a kocsiból és felnyitotta a motorháztetőt. Kíváncsian szálltam ki én is, szentül hittem, hogy lerobbantunk. Ám, mikor benéztem a felnyitott tető alá, kivert a hideg veríték: a tűzforró motor mellett és fölött mocskos kólásflakonokban benzin lapult, nem is kevés. A mai napig nem értem, miként történhetett, hogy a benzin nem lobbant be, s nem égtünk porrá, ott a Tisza hídon. Talán a benzincsempészek védőszentje óvta az életünket.

Komótosan kiszedte a motorházból a flakonokat és berakta a csomagtartóba.

-- Hát te, most merre indulsz? – kérdezte tőlem.

-- Én…, azt hiszem, kimegyek a vasútállomásra, és felülök egy vonatra – mondtam, de egy kicsit még mindig remegett a hangom.

-- Elvinnélek, esküszöm, elvinnélek, de, sajnos, nem tehetem – szabadkozott alkalmi fuvarosom. – Tudod, nekem már több mint egy éve elvették a jogosítványomat, nem is járok sehová a kocsival, csak át a határon. Még szerencse, hogy itt lakom, a szomszédban.

Elindultam az állomás felé. Magabiztosan, felszabadultan lépkedtem. Éreztem, hogy gyalogolni jó.