A kilencvenes évek legelején
települtem át Kárpátaljáról Magyarországra. Ez így egyszerűnek hangzik, de
valójában hónapokig, sőt a készülődéssel – amit inkább vívódásnak lehetne
nevezni --, talán évekig tartott. Sikerült munkát találnom egy magyarországi
iskolában, viszont a családom, azaz a feleségem a két pici gyerekkel otthon
maradt.
Így hát én minden pénteken
elbuszoztam a faluból Kisvárdáig, onnan vonattal mentem Záhonyig, ahol
kisétáltam a határra, ott aztán sokszor hóesésben, recsegő mínuszokban
stoppoltam, hogy valaki átvigyen Csapig, aztán már csak Ungvárig kellett
elvonatoznom. Visszafelé ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy általában
valamelyik rokonom kocsival kivitt a határra.
Egy ilyen alkalommal hatalmas,
több kilométeres kocsisor fogadott a határ ukrán (akkor még szovjet) oldalán,
ami akkoriban teljesen megszokott jelenség volt. Épp ezért lehetett stoppal sokkal
hamarabb átkelni, mint személyautóval.
Szokásomhoz híven, előresétáltam
a sorompóig. Az első kocsi egy viharvert Trabant volt, a kormánynál egy vékony
fiatalemberrel. Egykedvűen fütyörészett, látszott, hogy hozzáedződött már a
várakozáshoz. A kérdésre, hogy át tudna-e vinni a határon csak némi töprengés
után válaszolt.
-- Hát…, ha nem fordítanak minket
vissza, éppen átvihetlek – mondta.
-- Már mért küldenének vissza? –
kérdeztem csodálkozva. – Nincs nálam semmi.
-- Hát, nálad lehet, hogy nincs –
szólt sejtelmes mosollyal.
Némi araszolás és várakozás után
átestünk az ellenőrzésen, majd szerencsésen áttértünk a határon. A kocsi
bekanyarodott az első mellékutcába, a fiatalember kiugrott a kocsiból és
felnyitotta a motorháztetőt. Kíváncsian szálltam ki én is, szentül hittem, hogy
lerobbantunk. Ám, mikor benéztem a felnyitott tető alá, kivert a hideg veríték:
a tűzforró motor mellett és fölött mocskos kólásflakonokban benzin lapult, nem
is kevés. A mai napig nem értem, miként történhetett, hogy a benzin nem lobbant
be, s nem égtünk porrá, ott a Tisza hídon. Talán a benzincsempészek védőszentje
óvta az életünket.
Komótosan kiszedte a motorházból
a flakonokat és berakta a csomagtartóba.
-- Hát te, most merre indulsz? –
kérdezte tőlem.
-- Én…, azt hiszem, kimegyek a
vasútállomásra, és felülök egy vonatra – mondtam, de egy kicsit még mindig
remegett a hangom.
-- Elvinnélek, esküszöm,
elvinnélek, de, sajnos, nem tehetem – szabadkozott alkalmi fuvarosom. – Tudod,
nekem már több mint egy éve elvették a jogosítványomat, nem is járok sehová a
kocsival, csak át a határon. Még szerencse, hogy itt lakom, a szomszédban.
Elindultam az állomás felé. Magabiztosan,
felszabadultan lépkedtem. Éreztem, hogy gyalogolni jó.
"...több kilométeres kocsisor fogadott a határ ukrán (akkor még szovjet) oldalán, ami akkoriban teljesen megszokott jelenség volt. "
VálaszTörlésSajnos ez nem csak akkoriban volt megszokott jelenség. Most sem olyan ritka. Negyedévente járok a szüleimhez haza, legutóbb is min 4 órát várakoztunk 2 pici gyerekkel. (2 éves és 6 hós)
Magyar határőröktől hiába kérem a soronkívüliséget. Hálistennek ukránok ha gyereket látnak kérés nélkül is előre engednek. Az az érzésem, hogy sosem fog ez a helyzet változni. Engem ez nagyon elkeserít. Mert így csak nő a távolság, nagyon rossz 3 óra út után 3-4-5-6 órákat várakozni. Ha nem így lenne gyakrabban mennénk mi is, mások is. azért szomorú ez, mert én úgy érzem lenne megoldás...
Kedves Viktória! Nem tudom, milyen megoldásra gondolsz. Én elég borúlátó vagyok ebben a kérdésben, azt hiszem, hogy bizonyos köröknek kifejezetten érdekük, hogy fennmaradjon ez az áldatlan helyzet.
VálaszTörlés