Az amorális toalett

János bácsi már akkor is benne volta korban, amikor, a diploma megszerzése után életem első munkahelyére, a kis falusi iskolába kerültem. Nagyon segítőkész, és egyben egyenes ember volt, bár nyelvész létére, meglehetősen nagyvonalúan kezelte tanítványai helyesírását.

-- Ugyan, nem mindegy, hogy az ollót két „l”-lel írja az a gyerek, vagy eggyel! Attól még kiváló traktoros lehet belőle, márpedig valakinek a földet is kell túrnia, különben éhen halunk – mondogatta gyakran dolgozatjavítás közben, mintegy mentegetve a gyerkőcöket.

János bácsi régi, meggyőződéses kommunista volt, igazi paraszti származék, aki ennek a rendszernek köszönhette, hogy továbbtanulhatott. Mint megtudtam, ki is nevezték igazgatónak, ám megbízatása nem tartott sokáig.

Az iskolát ugyanis, jobb híján, a régi düledező, fatornácos paplakban, illetve a mellette lévő kántortanítói lakásban rendezték be. Az iskola dolgozóinak, az igazgatótól a takarítónőig, minden hónapban politikai oktatáson kellett részt venniük, mely általában abból állt, hogy egy messziről jött, bőrkabátos ember torkaszakadtából szidta a papokat, meg az egyházat.

Az akkor még fiatal igazgató, akinek idős szülei rendkívül vallásosak voltak, egy darabig szó nélkül végighallgatta a politikai felvilágosítást, ám a harmadik vagy negyedik alkalommal szólásra jelentkezett.

-- Én amondó lennék, elvtársak, hogy ne szidjuk mi a papokat. Vagy ha már szidni akarjuk, előbb menjünk ki az udvarra, mert ha a papok nem lettek volna, akkor most iskolánk sem lenne, és ülhetnénk az Isten szent ege alatt!

Egy pillanatra halálos csönd lett, aztán itt is, ott is felcsattant egy tétova taps.

Odafönn azonban már nem örültek ennyire eme véleménynek. Alig néhány nap telt el, az igazgató pénzügyi ellenőrzést kapott. Átnyálazták az összes kimutatást, de nem találtak semmit. Aztán egy tanfelügyelőségi ellenőrzés érkezett, három okos, tanult ember nézegette át a szemléltető-eszközöket, látogatta végig az órákat, eredménytelenül.

Már-már mindenki azt hitte, sikerült megúsznia a dolgot, amikor megjöttek az ellenőrök a közegészségügytől. Előbb ők sem találtak semmit. Aztán a toalett felé vették az irányt. Ma már talán hihetetlen, vagy rémisztő, de az iskolában akkor még (a hatvanas évek végén járunk) nem volt folyóvíz, csak egy kerekes kút az udvaron, melynek végében igazi, békebeli pottyantós illemhely díszelgett, amolyan gugolda. A női-, illetve a férfiszakasz két ajtaja közzé, biztos ami biztos, a kíváncsi szemek bekandikálását megakadályozandó még egy deszkakerítés is ácsoltak.

Az ellenőrök előbb belülről tekintették meg az illemhelyet, és már-már különösebb tényálladék nélkül távoztak, amikor, az épületből kilépve az egyikük ránézett a kerítésre.

-- Nono! – horkant fel. – Hiszen ez a kerítés amorális!

Mindenki tanácstalanul nézett rá, mert ezek az emberek már sokat megéltek, de erkölcsi posványban fetrengő kerítéssel még nem találkoztak. A főellenőr közelebb lépett a palánkhoz, és egy lyukra mutatott. És valóban, az ócska fenyődeszkából valahogy kiesett egy görcs. Ha valaki rátapasztotta a szemét, akkor igenis látott valamit. No, nem a toalettet, mert az abból a szögből egyáltalán nem látszott, hanem a templomtornyot. Így is került be a jegyzőkönyvbe: „A WC közegészségügyi szempontból amorális!”