A sűrű permet csöndesen szitál,
verejtékcseppjét szórja ránk az ég,
a vicsorgó köd úgy borul reánk,
mint fojtogató fehér kőfazék.
Hol tavasszal még kacagott az élet,
most elsiratják lombjukat a fák,
csak fogd a kezem, ne lássák, hogy félek,
sötét sikolyba fullad a világ.
Kapaszkodj belém, s én kapaszkodom,
a pillantásod őrzi az erőt,
elporlad tőle minden hatalom,
megmarkolom az elfolyó időt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése