2011. november 14., hétfő

„A magyar egy nagyon érdekes nép”

Képzelt interjú a XXII. századból
Szeretettel köszöntöm a kedves nézőket! Kérem, programozzák át agyukat az XLX12-es csatornára, mert sajnos a hagyományos csatornákon a multifunkciós fordítóprogramok frissítése nem tart lépést a beszélt nyelvek elbutulásával, így előfordulhat, hogy egyes bonyolultabb, akár három-négy szótagból álló kifejezéseket önök nem fognak megérteni.
Mai vendégünk Szatmári Wen Hong, Gandhi- és Khomeini-díjas történész, Közép-Európa-szakértő, aki kiemelten foglalkozik az egykori Magyarország történetével, s ezen belül a XXI. század első felével.
-- Engedje meg, hogy megkérdezzem, hogyan került ön kapcsolatba a magyarokkal, a magyar történelemmel?
-- Nos, az első impulzust a családi kapcsolatok, a gyökerek adták, ugyanis nagyapám félig magyar származású volt, még beszélt is egy keveset magyarul. Az ő édesapja történészdiplomát szerzett az egykori Magyarországon, de később karriert csinált, ugyanis pizzasütő lett Londonban, majd benősült egy kínai családba, mely kifőzdét nyitott, ő pedig mosogatóként dolgozott a családi vállalkozásban.
-- Azt akarja mondani, hogy pusztán a családi kötődés miatt választotta ezt a pályát, illetve kutatási területet?
-- Mint említettem, ez adta az első impulzust. Aztán elkezdtem olvasni, kutatgatni, és rájöttem, a magyar egy rendkívül érdekes és egyben ellentmondásos nép. Ekkor döntöttem el, hogy én a történelemnek, a világnak ezt a szeletét szeretném kutatni.
-- Mit ért azon, hogy ellentmondásos?
-- Nos, talán jobb, ha mondok néhány példát. A XX. század egy jelentős részében királyság volt az ország államformája, de nem volt királyuk, az országot egy tengernagy kormányozta, de nem volt tengerük. Aztán felfedeztem, hogy ennek a népnek a lelkületében milyen jól megférnek a teljesen ellentétes, egymást kizáró érzések.  Például, az emberek nagy részének meggyőződése volt, hogy népük egy szerencsétlen nép, melynek sohasem sikerül semmi, ám sokszor ugyanezek az emberek emlegették büszkén, hogy nemzetük a legokosabb, legtehetségesebb a világon.
Ha ehhez hozzászámítom, hogy a külföldieket általában nem szerették, viszont a sajátjaik közül egyaránt gyűlölték a sikereseket és gazdagokat, valamint a szegényeket, akkor még érdekesebb a kép. A XXI. század elején, amikor, amikor elvben égető szükség lett volna a befektetőkre, a munkahelyteremtésre, akkor a tömegek nagy része elutasította a külföldi befektetőt, mondván, ne árusítsuk ki az országot. Ám a hazai befektetőt sem szerették, dühös irigységgel mondogatták: „Hogy megszedte magát, a disznó!”
-- És az ország vezetése nem próbált tenni ez ellen?
-- A vezetés és az állampolgárok viszonya is nagyon ellentmondásos, de inkább szomorú volt. Az volt a baj, hogy az egész úgynevezett rendszerváltás egy nagy hazugsággal kezdődött, nevezetesen mindenki azt hitte, mert azt akarta hinni, hogy minden lemaradásnak a régi rendszer az oka, így aztán, csak néhány év kell ahhoz, hogy elérjék a fejlett országok életszínvonalát. A politika ezt a hiedelmet minden módon erősíteni próbálta, senki sem mondta el az embereknek, hogy itt milliók fogják elveszteni a munkahelyüket, hogy a lakosság nagy része szegényebb lesz, mint valaha. Ennek ellenére, a későbbiekben is mindig azokat választották meg, akik többet ígértek, hogy aztán nyugodt szívvel szidják és utálják őket. Így aztán a polgárok nem hittek a vezetésnek, a vezetés pedig nem bízott a polgárokban.
-- És hogy viszonyult ehhez az akkori Európa?
-- Amikor 1956-ban a magyarok fellázadtak a kommunizmus ellen, ezt nagyon véres megtorlás követte, és megtanulták, hogy egy ilyen egyenlőtlen harcban esélytelenek. A világ nyugati felén eközben már régen alkalmazták a gyarmatosítás kifinomultabb módszereit, melyeket röviden így nevezhetnénk: adj hitelt!
-- Mit ért Ön ez alatt?
-- A történészek egy része nem értette, hogy a XX. század 70-es, 80-as éveiben az úgynevezett kapitalista országok mért hiteleztek a magyaroknak, azaz egy ellenséges országnak, ahol a diktatórikus vezetés egyetlen parancsszóval leállíthatta volna a törlesztést. Aztán rájöttek, hogy ez a kockázatos hitelezés is egy módja volt az ellenség megrogyasztásának, hiszen aki eladósodott, az kiszolgáltatott. A szocializmus bukása után aztán ez kiteljesedett. Az összes szocialista országban ujjongtak: „Eljött a szabadság!”. És ugyanezt mondták Nyugat-Európában is, csak egészen mást értettek alatta. Az előbbiek úgy értették: most már azt mondhatok, amit akarok, és oda megyek, ahová akarok. Az utóbbiak pedig úgy: most végre szabadon felvásárolhatlak titeket, és mondhattok, amit akartok, ha közben otthon, vagy külföldön nekem dolgoztok. Nem véletlen, hogy az Európai Unió két legfontosabb alapelveként a tőke és a munkaerő szabad áramlását határozták meg.
Én ezt az időszakot úgy is szoktam nevezni, hogy „a bűvös szavak korszaka”. Ilyen bűvös szavak voltak például a „demokrácia”, vagy „az emberi jogok”, melyeket a nyugat-európai politikusok mindig hivatkozási alapul használtak, ha pillanatnyi érdekeik így kívánták, viszont sohasem kérték számon a legnagyobb diktátoroktól sem, ha ez pillanatnyi érdekeiket keresztezte.
-- De mi abban a rossz, ha a befektetők egy fejletlenebb országba viszik a pénzüket?
-- Ebben nincs semmi rossz, sőt, csak örülhetnénk neki. Ám, ha jobban megnézzük, ez a tőkeáramlás csak nagyon kis részben valósult meg, és sokszor nem úgy, hogy ez az ország javát szolgálja. Az úgynevezett rendszerváltás után, amikor itt üresen állt az államkassza, úgy adtak a magyaroknak hitelt, ha bezárják, illetve privatizálják az állami vállalatokat. A vállalatok bezárása után rengeteg ember vesztette el az állását, nekik valamilyen segélyt kellett adni, adót viszont nem fizettek. Hiába voltak tehát bevételek a privatizációból, az adósságok csak nőttek.
Ekkor még abban reménykedtek, hogy a külföldiek által privatizált cégeknél tömegével keletkeznek az új munkahelyek, ám ennek épp az ellenkezője történt. A legtöbb ilyen vállalatnál leépítések történtek, sőt, nagy részüket teljesen bezárták, mivel az új tulajdonos csak piacot akart venni. Ekkor még mindig hitegették az országot, ám sok nyugat-európai cég, mely eredetileg Kelet-Európában akart befektetni, miután összecsomagolt, meg sem állt Kínáig, Vietnámig. Ekkor derült ki, hogy az a hajó, melyre az egykori szocialista országok felszálltak, egyre inkább süllyed.
Hozzá kell tennem, hogy kaptunk olykor önzetlen tanácsokat is, ezeket azonban ritkán fogadtuk meg. Az úgynevezett rendszerváltás után, amikor felszámolták a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket, és a kárpótlás jelszavával szétosztották a földeket, külföldi szakértők arra figyelmeztettek, hogy ez egy rossz döntés, mivel az egész fejlett Európa a szövetkezeti gazdálkodás felé halad. Ha megnézzük, hogy hány akkori magyar politikus szerzett jelentős birtokokat a kárpótlás során, akkor már sejthető, hogy miért talált ez a tanács süket fülekre.
-- Miként derült ez ki? És hogyan reagált erre Európa?
-- Nos, a dologra a XXI. század elején derült fény, alig néhány évvel az uniós csatlakozás után. Pontosabban, ekkor tört ki a válság, mely már korábban is létezett, csak a kormányoknak néhány évig, hatalmas hitelek felvételével sikerült a szőnyeg alá söpörni a szemetet. Nyilvánvalóan, elsőként az eladósodott országokat érintette, hiszen nekik kellett a hatalmas törlesztő-részleteket és kamatokat kigazdálkodni, miközben a gazdaság nem növekedett. Ettől kezdve az európai vezetés, mely eddig sem állt feladata magaslatán, hibát hibára halmozott. Először is, kikiáltotta bűnbaknak az eladósodott országokat, taktikusan megfeledkezve arról, hogy ezeket a hiteleket épp a gazdag országok bankjai nyújtották, hogy ezekből a szegényebb országokból évek óta ingyenesen szívják el a drága pénzen kiképzett munkaerőt, miként arról is, hogy az általuk szorgalmazott megszorítások még inkább visszavetik az amúgy is bajban lévő gazdaságokat. Megpróbálták a dolgot úgy beállítani, mintha ez csupán egyes országok túlköltekezése miatt következett be, mert még mindig nem merték megmondani saját választópolgáraiknak, hogy vége az úgynevezett jóléti társadalomnak. Európa elöregedett, a rendkívül magas bérek miatt versenyképtelenné vált a termelés, ezért az üzemek túlnyomó többségét Ázsiába telepítették ki. Ami viszont tovább csökkentette a munkahelyek számát és az államok adóbevételeit.
Az eladósodás egyébként a volt szocialista országokban épp az uniós csatlakozás miatt nőtt meg, ugyanis némi pénzosztogatással is megpróbálták népszerűsíteni a lakosság körében a közös Európát, másrészt maga a felkészülés is pénzbe került.
A legnagyobb hibát azonban akkor követte el az unió vezetése, amikor úgy gondolta, hogy központosítással, a tagországok jogosítványainak csökkentésével lehet felvenni a harcot a válság ellen. A különböző fejlettségű országok egyazon feltételekkel léptek be a versenybe, így csak nőtt a szegényebbek leszakadása. Az emberek tömegei költöztek más országokba, és keveredtek egymással, ám hamarosan pattanásig feszültek az ellentétek az őslakosok és a bevándorlók között. Az emberek, főleg ha nehézségeik vannak, közösségeket, szövetségeseket keresnek. A korábbi közösségeket, a családot, a nemzetet, az egyházat a mesterségesen is szított népvándorlással sikerült szétverni, ettől azonban káosz alakult ki, ugyanis itt már nem nemzetek harcoltak egymás ellen, hanem az egyes emberek. Márpedig, ha mindenki harcol mindenki ellen, akkor a helyzet kezelhetetlen. Ennél csak az a rosszabb, amikor ezek az emberek utcai bandákba szerveződtek. Az első ilyen utcai bandák már a huszadik század közepén létrejöttek Londonban.
-- És mikor fordult meg ez a folyamat?
-- Eleinte az így kialakult helyzet kiválóan megfelelt a vezető pénzügyi köröknek. A XXI. század negyvenes éveire a tagországok elveszették önállóságukat, afféle tartományokká váltak, a fontos döntések Strasbourgban születtek. A multik így még a korábbinál is jobban kézben tartották Európát, hiszen nem kellett már mindenféle renitens kormányokkal bajlódniuk, elég volt, ha egy szűk kört meggyőznek. A polgárok azonban egyre rosszabbul érezték magukat Európában, hiszen a döntéseket egy számukra teljesen ismeretlen és távoli testület hozta, a választások formálissá váltak, az embereknek semmilyen ráhatásuk sem volt a dolgok alakulására.
Eltűntek a helyi értékek és közösségek, melyek a nehéz időkben menedéket nyújtottak, ehelyett megszaporodtak az unión belüli etnikai konfliktusok. A nagy távolságok miatt nagyszülők és az unokák szinte sohasem találkoztak egymással, sőt elveszett a közös nyelv is, így nem is tudtak egymással érintkezni. Hamarosan az is kiderült, hogy a válságot sem sikerült leküzdeni, hiszen a gazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lettek. Már a XXI. század elején nyilvánvalóvá vált, hogy Európát a politika segédletével egy szűk befektetői kör kaparintotta meg és irányítja, mely gátlástalanul buktat meg országokat és kormányokat. Egy svájci kutatócsoport 2010-ben kimutatta, hogy mintegy 160 nagyvállalat, túlnyomó többségük bank és befektetési alap irányítja a világgazdasági folyamatokat. Ezek ugyan nem szerveződtek hierarchikus szervezetté, de folyamatosan konzultáltak egymással. Egy neves amerikai közgazdász 2011-ben könyvet jelentetett meg, melyben leírja, hogy az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszere fenntarthatatlan, ugyanis a vezetés teljesen eladta magát a pénzügyi köröknek és a hadseregnek. A XXI. végére ezek a hangok felerősödtek, mert senki sem akart ilyen világban élni.
-- Miként sikerült ezen változtatni?
-- Szerencsére, a technikai fejlődés ebben is a segítségünkre sietett. Az első lépés az volt, amikor minden politikus bőre alá beépítettek egy chipet, mely kapcsolatban állt egy hazugságvizsgáló berendezéssel. Ha nem mondott igazat, a gép valósággal kifütyülte a politikust. Hamarosan kiderült, hogy ez nem elég, mert sok politikus maga is elhitte, amit mondott. Ezért a chip továbbfejlesztett változata minden állítást követően elvégzett egy villámgyors valószínűség- számítást, melynek eredményét kivetítette a legközelebbi sík felületre. Képzelheti, hogy leesett az álluk, és a falon megjelent a sok 0.001 százalék.
-- És végül, milyennek látja a magyarság jövőjét?
-- Minden nehézség ellenére, bizakodó vagyok. Tavaly, hosszú szünet után, sikerült elérnünk, hogy az Európai Unió magyar tartományának valamennyi iskolájában kötelező tantárgy legyen a magyar nyelv. Természetesen, az angol és a kínai mellett. A vegyes házasságban született gyermekek között valósággal divat lett a magyarság, szlovákság, vagy éppen a románság vállalása, hiszen egy olyan világban, ahol majdnem mindenki kínai, vagy indiai ez valamilyen különleges rangot jelent.
A családom is megteszi ezen a téren, amit lehet. A fiam magyar lányt vett el. Nemrég megszületett az unokám, úgy hívják, Szatmári Hajnalka.