2011. november 30., szerda

Deres már a határ...



Nyelvlecke

A székely bácsi a Balaton partján nyaral.
A reggelinél egy francia férfi az asztaltársa. Alig ül le a székely bácsi, a francia így szól hozzá:
- Bon appetit!
A székely bácsi gondolja, az illető bemutatkozott, hát így válaszol:
- Bece Feri.
Délben ismét egymás mellé kerülnek s a francia ismét:
- Bon appetit!
Biztos elfelejtette, hogy már ismerik egymást, gondolja a székely bácsi, s így szól:
- Bece Feri!
Este találkozik egyik barátjával, akinek elmeséli az esetet.
- Te bunkó, - így a haver - hát te nem tudod, hogy "Bon appetit" azt jelenti franciául, hogy "Jó étvágyat".
Másnap igyekszik a székely bácsi elsőnek ott lenni, s mihelyt megérkezik a francia, így szól hozzá:
- Bon appetit.
A francia udvarias mosollyal válaszol:
- Bece feri.

2011. november 28., hétfő

Kérdések a nőkről

Míg az ember fiatal, sohasem tudhatja, mi a helyzet ezekkel a nőkkel. Meg azokkal sem. Hogy mit is akarnak. Hogy akarnak-e egyáltalán valamit. Szóval, hogy hányadán is állunk.
Csak nézünk, de nem úgy, mint a moziban. Ott legalább pereg a film, történik valami. Itt semmi, csak bámulunk, mint borjú az új kapura. A szemét, a mellét, a csípőjét, ahogy elring mellettünk és kileng, jobbra, balra, jobbra, balra. Mint az Eötvös-inga. Egyáltalán, mit emlegetik folyton azt az Eötvös-ingát? Még, hogy hatalmas fizikai felfedezés! A női csípő, az igen, hiszen mozgása sokszor a fizika összes törvényét megkérdőjelezi! Hát el tudja valaki képzelni, hogy azt a bizonyos ingát ilyen kiguvadt szemekkel bámulja valaki. Arról nem is beszélve, hogy ezt sokkal hamarabb feltalálták.
Egyébként, ez a dolog teljesen érthetetlen. Ez a csípő, ez a mell, ez a szem már tegnap is ugyanilyen volt, meg tegnapelőtt is. Már akkor is megbámultuk. Csak tudnám, mi a francot nézünk rajta mindennap.
És egyáltalán. Mért teszik úgy ki, ha egyszer nem akarják, hogy megbámuljuk? Mert, állítólag, ők nem akarják. Sőt, kikérik maguknak. Azt mondják, csak a divat, meg a meleg miatt van. Szóval, ha megbámulom, akkor szemtelen vagyok, ha meg ügyet sem vetek rá, akkor buzi. Ha az első randin le akarom fektetni, akkor rámenős vagyok, sőt szexőrült. Ha erre kísérletet sem teszek, akkor mamlasz és lúzer. Vagy, amit még kevésbé tudnak megbocsájtani, egyszerűen nem tetszik nekem. Ki tud ezen eligazodni?
Ha a hölgy számottevően fiatalabb, akkor az apja lehetnék. Ha idősebb, akkor anyakomplexusom van. Ha még tanul, akkor a szülei szerint a tanulás rovására megyek. Pedig ez a legnagyobb hülyeség, mert engem nem a tanulás rovása érdekel.
Később aztán az ember megérti, hogy nem kell mindent megérteni. Mégy az utcán a szeretett nővel. Ha megbámulsz egy szőke bombázót, akkor azt mondja, szemtelen vagy, majd fél napra kitör a mosolyszünet, amely nagyjából olyan, mintha a Vezúv törne ki, csak sokkal gyakoribb, ezért nincs hírértéke. Ámde, ha szíved választottját bámulják meg az elvonuló hímivarú egyedek, akkor elégedetten elmosolyodik, és nem szól semmit, legfeljebb annyit jegyez meg: mennyire megérte az árát ez a kis kardigán, melyet tavaly vett magának, akciósan.
Ha egyszer azt mondanád, persze nem mondod, mert már van annyi eszed, hogy milyen jól áll a szomszédasszonynak az új kabátja, akkor azonnal számon kérné, ugyan mi célból bámulgatod te a szomszédasszonyt. Ha mindezen megjegyzés az ő csókos ajkait hagyná el, ez azt jelentené, hogy szeretne egy legalább ugyanilyen, de inkább jobb kabátot. Ha szomszéd ordítozva kérdezi fel a kisfiától a leckét, nőd azt mondja, legalább foglalkozik a gyerekkel. Ha te határozottan felszólítod a saját csemetédet elítélendő cselekedetének felfüggesztésére, akkor viszont kérdőre von. Mért teszed tönkre idegileg az „Ő” gyerekét.
Ám nem kell aggódni, ahogy öregszünk, szép lassan megoldódnak ezek a problémák. A kérdéseinkre ugyan nem kapunk választ, de már fel sem tesszük őket. Például nem kérdezzük meg, hogy mit akarnak tőlünk a nők, mert nem akarnak már semmit. Meg aztán a korral kicsit bölcsebbek is leszünk. Rájövünk, hogy a nők pont azért tesznek és mondanak értelmetlen és logikátlan dolgokat, hogy ezekről, pontosabban rólunk gondolkodjunk. Ők ugyanis tudják, hogy mi, férfiak mindent meg akarunk érteni és fejteni. Nem az eszükkel tudják, ez az évezredes tapasztalat beleivódott a lelkükbe.
Persze, csak úgy kíváncsiságból, felmerül egynéhány korosodó hímtársamban, hogy milyen lehet az, amikor az embert már csak a pénzéért szeretik. De minket ez a veszély nem fenyeget.

2011. november 25., péntek

Az igazi optimizmus

Thomas Edison laboratóriuma 1914 decemberében csaknem teljesen a lángok martalékává vált. Jóllehet a kár meghaladta a kétmillió dollárt, az épület csak 238000 dollárra volt biztosítva, mivel betonból készült, s így tűzállónak hitték. Edison életművének nagy része odaveszett azon a decemberi éjszakán. A tűzvész tetőpontján a feltaláló huszonnégy esztendős fia, Charles az aggodalomtól félőrülten rohangászott a füst és törmelék között, míg végre megtalálta az apját a tűz közelében, arcát vörösre festette a lángok visszfénye, ősz haja lobogott a szélben.
— A szívem sajgott érte — számol be az esetről Charles Edison. — Már nem volt fiatal, s most mindene elpusztult. Észrevett. „Hol van anyád?” kiabálta. Azt feleltem, nem tudom. „Eredj, keresd meg, hozd ide, soha az életben nem láthat még egyszer ehhez hasonlót.” Másnap reggel, reményeinek és álmainak üszkös romjai között kószálva, a hatvanhét esztendős Edison kijelentette: — A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek tiszta lappal indulhatunk újra.
Három héttel a tűz után sikerült megszerkesztenie az első fonográfját.
(The Sower’s Seeds)

2011. november 24., csütörtök

Válasszatok meg engemet...

(Kampánydal)

Válasszatok meg engemet,
hisz nekem is van feleségem,
kinézte ő a helyemet
a padsorokban nagyon régen.
Kinézte ő a helyemet
a padsorokban nagyon régen.


Válasszatok meg engemet,
megoldok minden galibát,
hozok vasutat, repteret,
Mari néninek patikát.
Hozok vasutat, repteret,
Mari néninek patikát.

Válasszatok meg engemet,
hisz ellenfelem nagy hamis,
ellopná mind a kék eget,
és még alkoholista is.
Ellopná mind a kék eget,
és még alkoholista is.

Válasszatok meg engemet,
nyomok majd gombot cefetül,
s e bősz munkában meglehet,
az ember csak elszenderül.
S e bősz munkában meglehet,
az ember csak elszenderül.

Válasszatok meg engemet,
nem bánom meg ezt megígérem,
rozoga, öreg gépemet,
egy új verdára lecserélem.
Rozoga, öreg gépemet,
egy új verdára lecserélem.

Hát válasszatok engemet,
valósuljon meg az álom,
a köz kezébe helyezem
punnyadó potenciálom.
A köz kezébe helyezem
punnyadó potenciálom.

2011. november 23., szerda

Drága bunda

A Váci utcában bemegy egy elegáns ruhaüzletbe egy idősebb férfi egy csinos, fiatal nővel. Azt mondja az eladónak:
- Mutassa meg a hölgynek a legszebb nercbundát, amijük van!
Az eladó levesz a fogasról egy gyönyörű, hosszú bundát, felpróbáltatja a lánnyal, és diszkréten közli az árat a férfival:
- Uram, ez a bunda egymillió-kétszázezer forintba kerül.
- Nem probléma - feleli a férfi. - Máris kitöltök egy csekket.
- Rendben - mondja az eladó. - Ma péntek van. Kérem, hogy hétfőn jöjjön be a kabátért, addigra leemeljük az összeget a számlájáról.
A pár megköszöni és távoznak.
Hétfőn visszatér a férfi az üzletbe, az eladó dühösen fogadja:
- Hogy mer ide visszajönni, kérem? Micsoda szélhámos maga! Egy fillér nem volt a számláján!
Mire a férfi:
- Tudom. Csak azért jöttem, hogy megköszönjem magának életem legcsodálatosabb hétvégéjét.

Legyen minden egyszínű!

Újsághír: "Egyszínű taxikat akar Tarlós.Tarlós István főpolgármester a taxisok képviselőivel folytatott megbeszélése után azt is közölte, hogy szigorúbban fogják ellenőrizni a taxisokat."
Szerintem ez csak a kezdet. Jönnek az egyszínű színházigazgatók, iskolák, aztán pedig az egyszínű választókerületek is. Arról még nincs hír, hogy mi lesz a kétszínű politikusokkal.

2011. november 22., kedd

Szédítő magasságban

Ha egykori vezéreink és királyaink a mai politikusoktól tanulhattak volna, egész másként látnánk a történelmünket. Elismerem, hoztak ők is okos, bátor, sőt olykor zseniális döntéseket, de kommunikálni azt nem tudtak. Pedig, be más lenne itt az élet! De más lenne a magyar néplélek, nem ilyen elcsigázott, örök pesszimizmusra hajló.
Ha például annak idején, amikor a történészek szerint a kalandozó magyarok katasztrofális vereséget szenvedtek Augsburgnál, a hét megcsonkított, de hírvivő gyanánt életben tartott magyar kicsit életvidámabban tér haza, és nem azt mondja, hogy ronggyá vertek minket, akkor a helyi krónikások nyilván azt jegyezték volna fel. Mondhatták volna például, hogy egyszerűen megadták magukat, mert nem akarták veszélyeztetni az ország majdani EU-tagságát. A levágott orrokat és füleket pedig otthagyták a kölcsönös bizalom jeléül. Ráadásul, ez még hihető is lenne, hiszen mi már annyiszor megadtuk magunkat, és sokan otthagyták a fogukat is.
Vagy mondjuk, a muhi csatát követően IV. Bélának feltétlenül ki kellett volna adnia egy sajtóközleményt, hogy nem, de nem ám a kutyafejű tatárok elől menekült az Adriai tenger egyik szigetére, igenis kézben tartja a dolgokat, csupán rendes évi szabadságát tölti ezen a kies vidéken. Mennyire másként hangzik, mintha azt mondanánk, minden elveszett.
Ha valaki ebből azt a téves következtetést vonná le, hogy én a politikusainkat hazudozással vádolom, ezt aljas rágalomnak tekintem, és kikérem magamnak. Igenis, szoktak igazat mondani. A korábbi miniszterelnökünk azt mondta: „Elkúrtuk!” És el is kúrták. Meg azt is mondta: „El lehet innen menni!” És sokan el is mennek. A jelenlegi miniszterelnök kijelentette: „ Magyarország gazdasági szabadságharcot folytat, nem kell nekünk az IMF!” És folytatott is. Most azt mondja: „Kell nekünk az IMF.” Merthogy győztünk, magasabb osztályba, lépcsőfokra léptünk, vagy valami ilyesmi.
Megvallom, ezt előbb nem értettem. Aztán elképzeltem az egész folyamatot, és teljesen megvilágosodtam. Lelki szemeim előtt látom, hogy a vezetőink lépkednek felfelé ezen a bizonyos lépcsőn, s mivel ők mennek elől, nyilván ők vannak a legmagasabban. Mi szívesen mennénk utánuk, de ahogy valaki elkezd mászni, valami a fejére esik felülről és ő lezuhan a többiek közé. Hol egy új adótörvény, hol egy reform, hol egy közoktatási törvény, esik a fejünkre a rengeteg kifizetetlen számla és felszólítás között, de akad akinek egy teljesen feleslegesen felépített völgyhíd jutott, vagy a tudomisénmilyen-ügyi államtitkár értelmezhetetlen festményei.
Szóval, lépkednek a vezetőink fölfelé, egyre merészebben, nem látnak semmit, csak a célt. Odafönn aztán meg is szédülnek, egyesek azt mondják, a hatalomtól, szerintem meg csak azért, mert ekkora magasságokban már sohasem lehet tudni, honnan fúj a szél. Mi meg itt állunk lenn, nyakig a trutymóban, és felkiáltanánk nekik, de ők ezt nem akarják meghallani.
Nem akarják, mert azt hiszik, hogy megint segítséget kérünk, pedig dehogy. Csak figyelmeztetni akarnánk őket, hogy azt a lépcsőt, melyen ők fölfelé lépkednek, már rég kilopták alóluk. Bár az is lehet, hogy azokban a szédítő magasságokban az ilyen apróságokat észre sem veszi az ember. Elvégre, győztünk!

2011. november 21., hétfő

Bűnök és árulások


A köd sejtelmesen gomolyog a roppant éjszakában. A vasútállomás fénykörén kívül egy másik világ kezdődik. Csak a szemközti, lepusztult kocsmából szűrődik ki a bambán kurjantgató élet. Itt ül, már egy fél órája a sínek mellett, a restinek hazudott vendéglátó-ipari egység zajait hallgatja, no meg, a saját szívverését. Nem tudja eldönteni, hogy a hidegtől vacok, vagy ez a szív akar kiugrani a helyéről.
Jöhetne már a vonat. Pontosabban, egy vonat, egy bármilyen, hogy alá lehetne feküdni, és vége lenne ennek az egésznek. Furcsa, hogy most, pont ebben a ködben és sötétben látja először tisztán az életét, az apró örömökkel, a bűnökkel és árulásokkal együtt. Csak most látja, hogy semmi sem olyan egyszerű, hogy mindig felelni kell, ha nem máshol, hát magunk előtt. Valakinek előbb, valakinek később, de felelni kell.
Annak idején, amikor meglátogatta az a télisapkás ember, nem ezt ígérte.
-- Kovács elvtárs, maga egy tehetséges, feltörekvő, fiatal pedagógus. Egy-két éven belül igazgatót csinálunk magából, de felkerülhet akár a minisztériumba is. Csak egy kis segítséget kérünk, együttműködést. Meglátja, milyen egyszerű!
Előbb, persze, hallani sem akart az egészről, aztán belement. Hiszen, mi baj lehet belőle! Írta szorgalmasan a jelentéseket, általában bugyuta, semmitmondó dolgokról, de aztán már konkrétumokat vártak. És itt volt ez a Faragó. Szidta a rendszert. Szűk körben, de szidta, még csak hazudnia sem kellett róla. Meg aztán, állandóan Verának csapta a szelet. Valahogy el kellett takarítani.
Egy nap aztán Faragó tanár úr eltűnt, állítólag a lakásásról vitték el. Azt mondják, hét évet kapott. Hamarosan meglett az igazgatói kinevezés. Csak Vera vált teljesen elutasítóvá, kemény lett, hideg, mint a kő.
Istenem, de régen volt! Azt hitte, ezt már mindenki elfelejtette. Aztán tegnap csörgött a telefon.
-- Te disznó! – szólt bele egy fáradt férfihang. – Tudom, hogy te tetted tönkre az életem, elmentem a levéltárba!
Akkor ő megsemmisült. Faragó mondott még valamit, de  ezt már nem értette. Látta magát az újságok címlapján, majd az utcán, ahogy jönnek szembe a volt tanítványai és sorban leköpdösik. Melléről, mint olvadt vasdarabok hullottak a kitüntetései.
És most itt ül, várja a vonatot, nincs tovább. Ebben a pillanatban nyílik a kocsma ajtaja, fény és zajszilánkok hullik az utcára, majd egy vékony nőalak lép ki, egy pillanatra megáll, otromba férfikezet ver le a fenekéről. Ácsorog egy kicsit a ködben, szemét szoktatja a sötétséghez. Autó közeledik, s ő a lopkodó fényben megpillantja a sínek mellett gubbasztó alakot.
-- Szervusz, szépfiú! Nincs kedved feljönni hozzám? Olcsó megszámítom, és jó meleg van – szólal meg rekedtre cigarettázott hangon.
Az autó megfordul, betolat a kocsma elé. Ő a nő arcát fürkészi, mert a smink és az elhasználódás ráncai alatt ismerős, bájos, már-már romlatlan vonások derengenek fel.
-- Julcsi, te vagy az? – kérdezi döbbenten. – Julcsi, a második padból, az ablak mellett?
A lány visszahőköl. Csak most ismeri fel.
-- Ne haragudjon, tanár úr!... Mindenki árul valamit. … És vannak nálam rosszabbak is – szólal meg szégyenkezve.
-- Igen, vannak nálad rosszabbak is – helyesel önkéntelenül, s hangjában annyi a kétségbeesés, hogy a lány kinyújtja a kezét, s vigasztalóan megsimogatja a fejét, mint egy szerencsétlen remegő állatot. Aztán, szinte ugyanezzel a mozdulattal búcsút int, és eltűnik a sötétben.
Ő meg csak most veszi észre, hogy itt dübörög mellette a vonat. Meg sem mozdul, összegömbölyödik, mint egy nyüszítő kutya. Már tudja, hogy nem csak élni, meghalni sincs bátorsága. Hogy ez már így lesz, örökké. Imbolygó léptekkel indul el. Körülötte reszket a sötétség.

2011. november 20., vasárnap

Csak szeretem

"Azt kérdeztem magamtól, tudom-e egyáltalán, mi az, amit keresek, mit jelent a szó, hogy "szerelem" a maga tiszta és érintetlen tartalmában? És akkor, amikor ezen gondolkodtam, különös módon a Balatonra gondoltam. Mindig is nagyon szerettem a Balatont. Csak úgy, elvárások nélkül, önmagáért. A tónak sosem mondtam, hogy barna legyen, vagy szép kezű, mert akkor fogom csak igazán szeretni. Nekem a Balaton mindig csak a Balaton volt, szürkéskék és zöld, nyugodt és dühös, lágy és izgalmas. Gyönyörű. Nem akartam én tőle semmit, csak szeretni. Hűséges voltam a Balatonhoz, mert sosem ígértem neki semmit. Nem használtam nagy szavakat, nem esküdöztem, nem is kötöttem hozzá magam. Csak szerettem." (Tisch Ferenc)

Hatékony módszer

A zsinagóga pénztárosa egy fillér nélkül maradt, amivel segíthette volna a rászorultakat.
A perselybe már egy jó ideje senki sem tett pénzt. Másnap a zsinagóga ajtajára kitett egy öles betűkkel írt hirdetményt:
 "Egy nős férfi a gyülekezetünkből intim kapcsolatot tart egy hajadonnal. Ha holnap reggelig  nem találok a perselyben egy 100 $-os bankjegyet, kénytelen leszek felfedni a nevét a gyülekezet előtt"
Másnap reggel a perselybe talált két tucat 100 $-os bankjegyet és egy 50 dollárosat egy cetlivel:
"Adj még egy napot, hogy össze tudjam kaparni a többit!"

2011. november 19., szombat

Fellegek jöttek, feketék...

Fellegek jöttek, feketék
megroggyant minden menedék,
beszippantott fekve, vagy állva
az izmusok falánk virága.

Viharok jöttek, jegesek,
elhullottak, kik nemesek,
barátságoknak langymelegjét
tépázták eszeveszett eszmék.

Próféták jöttek, kacagva,
reményt kínáltak kamatra,
mohó szívüknek minden vágya
a hitek forintosítása.

Szerelmek jönnek, szelíden
viharon, villámon vízen,
eljönnek megváltani minket,
elcsókolni a sebeinket.

2011. november 17., csütörtök

Sherlock Holmes keresi Ádámot


Sherlock Holmes meghal. A Mennyország kapujában találkozik Szent Péterrel. Az megállítja, és kérdezi tőle:
-- Hát te meg ki vagy?
-- Én vagyok Sherlock Holmes a híres detektív!
-- Nono! Azt bárki mondhatja. Bizonyítsd be! Ha 1 óra múlva előállítod nekem ebből a nagy tömegből Ádámot, akkor elhiszem.
Nem telik bele 10 perc sem, Holmes jön vissza, hozza magával Ádámot. Szent Péter elhűlve kérdezi:
 -- Hogy csináltad, hogy ilyen gyorsan megtaláltad?
-- Elkiáltottam magam, hogy mindenki menjen az anyjába, ez meg csak ott kóválygott.

2011. november 15., kedd

Mindhalálig

Egy gyönyörű vasárnapi hajnalon született. Kicsiny volt, töpörödött, ráncos bőrű. Felsírt, mellette mosolyogtak.
-- Olyan szép vagy, és annyira jó gyerek! – mondta később anya, majd magához ölelte.
-- Rossz fiú vagy, sohasem akarsz délután aludni! – korholta az óvó néni.
-- Rohadt egy kölyök ez, mindig letépi a virágaimat! – szólt a szomszéd bácsi.
Múltak az évek, kamaszodott.
-- Gyere le focizni! – kérlelték a haverok. – Tudod, hogy te vagy a legjobb, nélküled semmi esélyünk.
-- Soha nem lesz belőled semmi – legyintett lemondóan Kovács tanár úr. – Lusta vagy, és még szemtelen is.
-- Imádlak – rajongott Hédike az 10. á-ból.
-- Egy mamlasz vagy – húzogatta a száját Helénke a 11. b-ből.
Aztán mégis felvették az egyetemre, meglett a diploma is.
-- Örüljön, hogy felvettük, tudja, hányan jelentkeztek erre a helyre! – nézett rá szigorúan az első főnöke.
            -- Örüljenek, hogy megszereztek! Tudod, hogy milyen nehéz manapság ilyen jó munkaerőt találni?– mondta a korábbi tanára.
            Talán neki volt igaza.
            -- Zseni vagy, imádlak -- mondogatta neki Elvira szerelmük hajnalán. Aztán összeházasodtak, jöttek e gyerekek. Valahogy minden olyan fáradt lett.
           -- Egy élhetetlen lúzer vagy, utállak! – kiáltott fel egy estén ugyanaz az Elvira.
           -- Apa egy hős! – ellenkezett dühösen a lánya, és elsírta magát.
           -- Apa lúzer, apa lúzer! – kiabált a fia, és odabújt az anyjához.
           A válás után néhány évvel találkozott Ágival.
           -- Zseni vagy, imádlak! – mondogatta a lány, de ő valahogy most már nem tudott ennek örülni.
           -- Zseni vagy, de én nem zsenit akarok hanem, egy férjet – szólalt meg Ági egy este. Többé nem látta.
            Lassan lépkedett fölfelé a ranglétrán. Belekóstolt a politikába is, egyéni jelöltként indult a helyi választásokon.
            -- Ez egy fasiszta – állapították meg róla a baloldaliak.
            -- Gátlástalan hazaáruló – tettek rá jobbról egy lapáttal, s végül egyáltalán nem bánta, hogy ebből az egészből kimaradt.
            -- Remélem, főnök, sokáig közöttünk lesz még, hiszen maga nélkül itt megállna az élet – szólalt meg egy napon a legkedvesebb munkatársa, akit annak idején még ő hozott a céghez.
            Másnap a bezárt ajtón keresztül hallotta, amint ugyanez az ember azt mondja a titkárnőnek:
            -- Mikor akar ez már nyugdíjba menni, azt hiszi, nélküle megáll az élet?
            Egyre többet betegeskedett, napról napra fogyott az erő.
            -- Őszinte leszek magához, nagyon súlyos az állapota – mondta a professzor a kivizsgálás után.
            -- Ugyan, apuka, ne hagyja el magát, hiszen ez csak egy múló rosszullét – magyarázta zavart mosollyal a lánya, aki, mielőtt meglátogatta, elbeszélgetett a professzorral.
            Ő csak feküdt és feküdt a nagy, tiszta fehérségben. Lehullott róla minden, ami az elmúlt évtizedekben rárakódott. Eltűnt Kovács tanár úr és a szomszéd bácsi, Hédike és Helénke, a jobboldal és a baloldal. Kicsiny lett, töpörödött, ráncos bőrű. Egy gyönyörű vasárnapi hajnalon ment el. Talán mosolygott. Mellette felsírt valaki.

Nők és férfiak


"Évszázadok óta foglalkoznak azzal, hogy a férfiaknak vagy a nőknek van-e több eszük? Nem ez a kérdés. Sokkal inkább az, hogy a nőknek, miután születésüktől fogva megadatott nekik az egyik legcsodálatosabb lehetőség, amely az életüknek értelmet ad, kisebb a kreatív késztetésük a gondok megoldására, mint a férfiaknak. (...) A férfiaknál viszont hiányzik a biológiai kreativitás, s hogy értelmet adjanak a saját életüknek, létezésüknek, alkotniuk kell. Sokkal nagyobb bennük az alkotási készség, mint a nőkben." (Popper Péter)

2011. november 14., hétfő

„A magyar egy nagyon érdekes nép”

Képzelt interjú a XXII. századból
Szeretettel köszöntöm a kedves nézőket! Kérem, programozzák át agyukat az XLX12-es csatornára, mert sajnos a hagyományos csatornákon a multifunkciós fordítóprogramok frissítése nem tart lépést a beszélt nyelvek elbutulásával, így előfordulhat, hogy egyes bonyolultabb, akár három-négy szótagból álló kifejezéseket önök nem fognak megérteni.
Mai vendégünk Szatmári Wen Hong, Gandhi- és Khomeini-díjas történész, Közép-Európa-szakértő, aki kiemelten foglalkozik az egykori Magyarország történetével, s ezen belül a XXI. század első felével.
-- Engedje meg, hogy megkérdezzem, hogyan került ön kapcsolatba a magyarokkal, a magyar történelemmel?
-- Nos, az első impulzust a családi kapcsolatok, a gyökerek adták, ugyanis nagyapám félig magyar származású volt, még beszélt is egy keveset magyarul. Az ő édesapja történészdiplomát szerzett az egykori Magyarországon, de később karriert csinált, ugyanis pizzasütő lett Londonban, majd benősült egy kínai családba, mely kifőzdét nyitott, ő pedig mosogatóként dolgozott a családi vállalkozásban.
-- Azt akarja mondani, hogy pusztán a családi kötődés miatt választotta ezt a pályát, illetve kutatási területet?
-- Mint említettem, ez adta az első impulzust. Aztán elkezdtem olvasni, kutatgatni, és rájöttem, a magyar egy rendkívül érdekes és egyben ellentmondásos nép. Ekkor döntöttem el, hogy én a történelemnek, a világnak ezt a szeletét szeretném kutatni.
-- Mit ért azon, hogy ellentmondásos?
-- Nos, talán jobb, ha mondok néhány példát. A XX. század egy jelentős részében királyság volt az ország államformája, de nem volt királyuk, az országot egy tengernagy kormányozta, de nem volt tengerük. Aztán felfedeztem, hogy ennek a népnek a lelkületében milyen jól megférnek a teljesen ellentétes, egymást kizáró érzések.  Például, az emberek nagy részének meggyőződése volt, hogy népük egy szerencsétlen nép, melynek sohasem sikerül semmi, ám sokszor ugyanezek az emberek emlegették büszkén, hogy nemzetük a legokosabb, legtehetségesebb a világon.
Ha ehhez hozzászámítom, hogy a külföldieket általában nem szerették, viszont a sajátjaik közül egyaránt gyűlölték a sikereseket és gazdagokat, valamint a szegényeket, akkor még érdekesebb a kép. A XXI. század elején, amikor, amikor elvben égető szükség lett volna a befektetőkre, a munkahelyteremtésre, akkor a tömegek nagy része elutasította a külföldi befektetőt, mondván, ne árusítsuk ki az országot. Ám a hazai befektetőt sem szerették, dühös irigységgel mondogatták: „Hogy megszedte magát, a disznó!”
-- És az ország vezetése nem próbált tenni ez ellen?
-- A vezetés és az állampolgárok viszonya is nagyon ellentmondásos, de inkább szomorú volt. Az volt a baj, hogy az egész úgynevezett rendszerváltás egy nagy hazugsággal kezdődött, nevezetesen mindenki azt hitte, mert azt akarta hinni, hogy minden lemaradásnak a régi rendszer az oka, így aztán, csak néhány év kell ahhoz, hogy elérjék a fejlett országok életszínvonalát. A politika ezt a hiedelmet minden módon erősíteni próbálta, senki sem mondta el az embereknek, hogy itt milliók fogják elveszteni a munkahelyüket, hogy a lakosság nagy része szegényebb lesz, mint valaha. Ennek ellenére, a későbbiekben is mindig azokat választották meg, akik többet ígértek, hogy aztán nyugodt szívvel szidják és utálják őket. Így aztán a polgárok nem hittek a vezetésnek, a vezetés pedig nem bízott a polgárokban.
-- És hogy viszonyult ehhez az akkori Európa?
-- Amikor 1956-ban a magyarok fellázadtak a kommunizmus ellen, ezt nagyon véres megtorlás követte, és megtanulták, hogy egy ilyen egyenlőtlen harcban esélytelenek. A világ nyugati felén eközben már régen alkalmazták a gyarmatosítás kifinomultabb módszereit, melyeket röviden így nevezhetnénk: adj hitelt!
-- Mit ért Ön ez alatt?
-- A történészek egy része nem értette, hogy a XX. század 70-es, 80-as éveiben az úgynevezett kapitalista országok mért hiteleztek a magyaroknak, azaz egy ellenséges országnak, ahol a diktatórikus vezetés egyetlen parancsszóval leállíthatta volna a törlesztést. Aztán rájöttek, hogy ez a kockázatos hitelezés is egy módja volt az ellenség megrogyasztásának, hiszen aki eladósodott, az kiszolgáltatott. A szocializmus bukása után aztán ez kiteljesedett. Az összes szocialista országban ujjongtak: „Eljött a szabadság!”. És ugyanezt mondták Nyugat-Európában is, csak egészen mást értettek alatta. Az előbbiek úgy értették: most már azt mondhatok, amit akarok, és oda megyek, ahová akarok. Az utóbbiak pedig úgy: most végre szabadon felvásárolhatlak titeket, és mondhattok, amit akartok, ha közben otthon, vagy külföldön nekem dolgoztok. Nem véletlen, hogy az Európai Unió két legfontosabb alapelveként a tőke és a munkaerő szabad áramlását határozták meg.
Én ezt az időszakot úgy is szoktam nevezni, hogy „a bűvös szavak korszaka”. Ilyen bűvös szavak voltak például a „demokrácia”, vagy „az emberi jogok”, melyeket a nyugat-európai politikusok mindig hivatkozási alapul használtak, ha pillanatnyi érdekeik így kívánták, viszont sohasem kérték számon a legnagyobb diktátoroktól sem, ha ez pillanatnyi érdekeiket keresztezte.
-- De mi abban a rossz, ha a befektetők egy fejletlenebb országba viszik a pénzüket?
-- Ebben nincs semmi rossz, sőt, csak örülhetnénk neki. Ám, ha jobban megnézzük, ez a tőkeáramlás csak nagyon kis részben valósult meg, és sokszor nem úgy, hogy ez az ország javát szolgálja. Az úgynevezett rendszerváltás után, amikor itt üresen állt az államkassza, úgy adtak a magyaroknak hitelt, ha bezárják, illetve privatizálják az állami vállalatokat. A vállalatok bezárása után rengeteg ember vesztette el az állását, nekik valamilyen segélyt kellett adni, adót viszont nem fizettek. Hiába voltak tehát bevételek a privatizációból, az adósságok csak nőttek.
Ekkor még abban reménykedtek, hogy a külföldiek által privatizált cégeknél tömegével keletkeznek az új munkahelyek, ám ennek épp az ellenkezője történt. A legtöbb ilyen vállalatnál leépítések történtek, sőt, nagy részüket teljesen bezárták, mivel az új tulajdonos csak piacot akart venni. Ekkor még mindig hitegették az országot, ám sok nyugat-európai cég, mely eredetileg Kelet-Európában akart befektetni, miután összecsomagolt, meg sem állt Kínáig, Vietnámig. Ekkor derült ki, hogy az a hajó, melyre az egykori szocialista országok felszálltak, egyre inkább süllyed.
Hozzá kell tennem, hogy kaptunk olykor önzetlen tanácsokat is, ezeket azonban ritkán fogadtuk meg. Az úgynevezett rendszerváltás után, amikor felszámolták a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket, és a kárpótlás jelszavával szétosztották a földeket, külföldi szakértők arra figyelmeztettek, hogy ez egy rossz döntés, mivel az egész fejlett Európa a szövetkezeti gazdálkodás felé halad. Ha megnézzük, hogy hány akkori magyar politikus szerzett jelentős birtokokat a kárpótlás során, akkor már sejthető, hogy miért talált ez a tanács süket fülekre.
-- Miként derült ez ki? És hogyan reagált erre Európa?
-- Nos, a dologra a XXI. század elején derült fény, alig néhány évvel az uniós csatlakozás után. Pontosabban, ekkor tört ki a válság, mely már korábban is létezett, csak a kormányoknak néhány évig, hatalmas hitelek felvételével sikerült a szőnyeg alá söpörni a szemetet. Nyilvánvalóan, elsőként az eladósodott országokat érintette, hiszen nekik kellett a hatalmas törlesztő-részleteket és kamatokat kigazdálkodni, miközben a gazdaság nem növekedett. Ettől kezdve az európai vezetés, mely eddig sem állt feladata magaslatán, hibát hibára halmozott. Először is, kikiáltotta bűnbaknak az eladósodott országokat, taktikusan megfeledkezve arról, hogy ezeket a hiteleket épp a gazdag országok bankjai nyújtották, hogy ezekből a szegényebb országokból évek óta ingyenesen szívják el a drága pénzen kiképzett munkaerőt, miként arról is, hogy az általuk szorgalmazott megszorítások még inkább visszavetik az amúgy is bajban lévő gazdaságokat. Megpróbálták a dolgot úgy beállítani, mintha ez csupán egyes országok túlköltekezése miatt következett be, mert még mindig nem merték megmondani saját választópolgáraiknak, hogy vége az úgynevezett jóléti társadalomnak. Európa elöregedett, a rendkívül magas bérek miatt versenyképtelenné vált a termelés, ezért az üzemek túlnyomó többségét Ázsiába telepítették ki. Ami viszont tovább csökkentette a munkahelyek számát és az államok adóbevételeit.
Az eladósodás egyébként a volt szocialista országokban épp az uniós csatlakozás miatt nőtt meg, ugyanis némi pénzosztogatással is megpróbálták népszerűsíteni a lakosság körében a közös Európát, másrészt maga a felkészülés is pénzbe került.
A legnagyobb hibát azonban akkor követte el az unió vezetése, amikor úgy gondolta, hogy központosítással, a tagországok jogosítványainak csökkentésével lehet felvenni a harcot a válság ellen. A különböző fejlettségű országok egyazon feltételekkel léptek be a versenybe, így csak nőtt a szegényebbek leszakadása. Az emberek tömegei költöztek más országokba, és keveredtek egymással, ám hamarosan pattanásig feszültek az ellentétek az őslakosok és a bevándorlók között. Az emberek, főleg ha nehézségeik vannak, közösségeket, szövetségeseket keresnek. A korábbi közösségeket, a családot, a nemzetet, az egyházat a mesterségesen is szított népvándorlással sikerült szétverni, ettől azonban káosz alakult ki, ugyanis itt már nem nemzetek harcoltak egymás ellen, hanem az egyes emberek. Márpedig, ha mindenki harcol mindenki ellen, akkor a helyzet kezelhetetlen. Ennél csak az a rosszabb, amikor ezek az emberek utcai bandákba szerveződtek. Az első ilyen utcai bandák már a huszadik század közepén létrejöttek Londonban.
-- És mikor fordult meg ez a folyamat?
-- Eleinte az így kialakult helyzet kiválóan megfelelt a vezető pénzügyi köröknek. A XXI. század negyvenes éveire a tagországok elveszették önállóságukat, afféle tartományokká váltak, a fontos döntések Strasbourgban születtek. A multik így még a korábbinál is jobban kézben tartották Európát, hiszen nem kellett már mindenféle renitens kormányokkal bajlódniuk, elég volt, ha egy szűk kört meggyőznek. A polgárok azonban egyre rosszabbul érezték magukat Európában, hiszen a döntéseket egy számukra teljesen ismeretlen és távoli testület hozta, a választások formálissá váltak, az embereknek semmilyen ráhatásuk sem volt a dolgok alakulására.
Eltűntek a helyi értékek és közösségek, melyek a nehéz időkben menedéket nyújtottak, ehelyett megszaporodtak az unión belüli etnikai konfliktusok. A nagy távolságok miatt nagyszülők és az unokák szinte sohasem találkoztak egymással, sőt elveszett a közös nyelv is, így nem is tudtak egymással érintkezni. Hamarosan az is kiderült, hogy a válságot sem sikerült leküzdeni, hiszen a gazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lettek. Már a XXI. század elején nyilvánvalóvá vált, hogy Európát a politika segédletével egy szűk befektetői kör kaparintotta meg és irányítja, mely gátlástalanul buktat meg országokat és kormányokat. Egy svájci kutatócsoport 2010-ben kimutatta, hogy mintegy 160 nagyvállalat, túlnyomó többségük bank és befektetési alap irányítja a világgazdasági folyamatokat. Ezek ugyan nem szerveződtek hierarchikus szervezetté, de folyamatosan konzultáltak egymással. Egy neves amerikai közgazdász 2011-ben könyvet jelentetett meg, melyben leírja, hogy az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszere fenntarthatatlan, ugyanis a vezetés teljesen eladta magát a pénzügyi köröknek és a hadseregnek. A XXI. végére ezek a hangok felerősödtek, mert senki sem akart ilyen világban élni.
-- Miként sikerült ezen változtatni?
-- Szerencsére, a technikai fejlődés ebben is a segítségünkre sietett. Az első lépés az volt, amikor minden politikus bőre alá beépítettek egy chipet, mely kapcsolatban állt egy hazugságvizsgáló berendezéssel. Ha nem mondott igazat, a gép valósággal kifütyülte a politikust. Hamarosan kiderült, hogy ez nem elég, mert sok politikus maga is elhitte, amit mondott. Ezért a chip továbbfejlesztett változata minden állítást követően elvégzett egy villámgyors valószínűség- számítást, melynek eredményét kivetítette a legközelebbi sík felületre. Képzelheti, hogy leesett az álluk, és a falon megjelent a sok 0.001 százalék.
-- És végül, milyennek látja a magyarság jövőjét?
-- Minden nehézség ellenére, bizakodó vagyok. Tavaly, hosszú szünet után, sikerült elérnünk, hogy az Európai Unió magyar tartományának valamennyi iskolájában kötelező tantárgy legyen a magyar nyelv. Természetesen, az angol és a kínai mellett. A vegyes házasságban született gyermekek között valósággal divat lett a magyarság, szlovákság, vagy éppen a románság vállalása, hiszen egy olyan világban, ahol majdnem mindenki kínai, vagy indiai ez valamilyen különleges rangot jelent.
A családom is megteszi ezen a téren, amit lehet. A fiam magyar lányt vett el. Nemrég megszületett az unokám, úgy hívják, Szatmári Hajnalka.

2011. november 12., szombat

Reménytelen üzlet

Tudományos fokozataimat, Kossuth-, Széchenyi- és Petőfi-díjamat, valamint örök életre szóló ingyenes egyetemi parkolóhelyemet kiváló állapotban lévő egészségre cserélném. "Nyugdíjas akadémikus" jeligére a kiadóba.

2011. november 11., péntek

Aranyköpések


-- A férfiak olyan logikátlan teremtmények , akik a szállodában otthon akarják érezni magukat, míg otthon szállodai szolgáltatásokat várnak el.
-- Az alkohol nem válasz, de legalább elfelejted a kérdést.
-- Eddig buta voltam, de vettem egy 360 fokos fordulatot.
-- Az Úr nekem feladatot adott, mikor erre a világra küldött. De annyira le vagyok maradva, hogy valószínűleg örökké fogok élni.
-- Isten él - csak nem akar belekeveredni a dolgokba.

2011. november 10., csütörtök

A mese vége

Egyszer volt, hol nem volt talán
a bölcs öregek így regélnek,
s most Tündérföld kies taván
ringanak éhen halt remények

Hófehérke a sarkon áll,
gyorsfagyasztott szerelmet árul,
könnycseppnyi gyöngyök hullanak
festett műmárvány mosolyából

A sárkány most is hétfejű,
rőt lángja nem melegít, éget,
arcunkról mohón perzseli
a híven őrző büszkeséget

Piroska rég elköltözött
világot látni, érdekest,
a nagymamának most a farkas
hord egy kőtálban kőlevest

A hét törpe meg uzsorás lett,
de jó, hogy akad még hitel!
Kenyerünket éhesen kenjük
a jövő vércseppjeivel

A bölcs királyok mind kihaltak
boszorkányoké ez az út.
Uram, ha hallod még a hangom,
Küldd el a legkisebb fiút!

2011. november 8., kedd

Első szerelem


Csak izzadás a tenyerem,
a nyelvemet majd lenyelem,
csak gombócok a torkomban,
már nem bízom a sorsomban

Csak dibegés, csak dobogás,
mily gyerekes e lobogás,
csak zsibbadok, csak epedek,
mint krónikus szívbetegek

Csak didegek, csak dadogok,
a hőségben is vacogok,
csak mosolyog, tán kinevet,
kapok hideget, meleget

És mégis, mégis nélküle
nem vágyom én már semmire,
az is lehet, hogy fertőző,
kis vírusokban rejtőző

Azt hiszem, ez már beteges,
ugyan, milyen kór lehet ez,
mért kerülöm, ha keresem,
lehet, hogy ez már szerelem?


2011. november 7., hétfő

A gyermekek "ha" nyelve

"Gyermekkorunkban meg van a saját nyelvünk, ami nem olyan, mint a francia vagy a spanyol vagy bármi, amit elkezdünk negyedikben. Úgy születünk, hogy ezt tudjuk, de aztán el is veszítjük. Hétéves kor alatt mindenki folyékonyan beszéli a "ha" nyelvet. Töltsél csak el egy kis időt egy 100 centisnél nem magasabb egyénnel, és meglátod! Mi lenne, ha egy hatalmas madárpók mászna elő abból a lyukból ott, a fejed fölött, és jól nyakon csípne? Mi lenne, ha az egyetlen ellenmérget egy hegy tetején őriznék bezárva? Mi lenne, ha túlélnéd a pókharapást, de úgy, hogy csak a szemhéjadat tudnád mozgatni, és pislogással kéne kimorzéznod az ábécét? Az már nem számít igazán, hogy milyen messzire jutsz a kitalálósdiban, a lényeg, hogy ebben a világban még minden lehetséges. A gyerekek úgy gondolkoznak, hogy tárva-nyitva vannak a világra, és szerintem akkor lesznek felnőttek, amikor lassan becsukódnak." (Jodi Lynn Picoult)

Őszi dal

A sűrű permet csöndesen szitál,
verejtékcseppjét szórja ránk az ég,
a vicsorgó köd úgy borul reánk,
mint fojtogató fehér kőfazék.

Hol tavasszal még kacagott az élet,
most elsiratják lombjukat a fák,
csak fogd a kezem, ne lássák, hogy félek,
sötét sikolyba fullad a világ.

Kapaszkodj belém, s én kapaszkodom,
a pillantásod őrzi az erőt,
elporlad tőle minden hatalom,
megmarkolom az elfolyó időt.

2011. november 5., szombat

Áron gazda a temetésen

A tisztelendő úr azt mondja Áron gazdának:
– Ej, Áron fiam… A minap hogy megsiratta azt a göthös tehenet, most meg nem jut egy könnycsepp sem a felesége koporsójára? Nem fél kend az Isten haragjától?
– De tisztelendő atyám, hogy mondhat nekem ilyet? Hiszen a feleségemet – Isten boldogítsa – még el sem temettem, oszt már vagy hárman ajánlkoztak a helyébe. A megdöglött tehenem helyett viszont senki nem kínált még egy rúgott borjút sem.

2011. november 4., péntek

Őszi színek

Újmagyar szerelem

Tegnap délután, félúton
lájkoltalak a fészbukon,
ki is írtalak,
az üzenőfalra.

Üzit is küldtem a telcsire,
nem gondolok már Melcsire,
bár ezt ő így nagyon
nem akarja

Egy gigabájt, két gibabájt,
nem láttam még ily popsibájt,
kár, hogy a tetkód mindig
eltakarja

A hajcsidat, a hajcsidat
megnézném a festék alatt,
csak, hogy megtudjam szőke-e,
vagy barna

Megnéztem én a szádat is
láttam pírszinget százat is
a fémdetektor nagyot szólna
rajta

Lehet, hogy nem leszek nyerő,
vagy tán elfogy a térerő,
a kapcsink lehet egyéjszakás
fajta?

2011. november 3., csütörtök

Mixeltem egy verset


Arra gondoltam, hogy ha léteznek dj-k, akik különböző zeneszámokból kevernek új ritmusokat, akkor mért nem lehetnének vdj-k, akik a verseket mixelik össze. Az alábbiakban első, és valószínűleg utolsó ilyen próbálkozásom olvasható. Ez úton szeretnék köszönetet mondani Ady Endre, József Attila, Juhász Gyula, Nadányi Zoltán, Nagy László, Petőfi Sándor és Radnóti Miklós költőknek a mű megírása során nyújtott segítségükért.

Góg és Magóg fia vagyok én, (sajnos)
Oly korban éltem én e földön,
Mikor az ember úgy elaljasult,
Hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Mikor születtem, a kezemben  kés volt –
Azt mondják, ez költemény.
Bíz tollat fogtan, mert a kés kevés volt
Embernek születtem én.

(Emlékszem) Borozgatánk apámmal,
ivott a jó öreg.
Apám kun volt, az anyám félig székely, félig román,
Vagy tán egészen az.
Már egy hete csak a mamára gondolok,
Milyen volt szőkesége nem tudom már.
(Pedig) Egész úton hazafelé azon gondolkodám,
Miként fogom szólítani rég nem látott anyám.

(Most) Harminchat fokos lázban égek mindig
S te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik
Kinyújtóztál a halál oldalán.
Nem nyafognék, de most már késő,
Most látom, milyen óriás ő.

(Aztán) A rakodópart alsó kövén ültem,
Mikor az utcán átment a kedves.
(így) A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog.

(Hiába mondtam neked): Szeretlek, mint anyját a gyermek,
Mint mélyüket a hallgatag vermek.
(Meg ezt is):
Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

-- Ki viszi át,
Fogában tartva, a szerelmet
A túlsó partra? (—kérdeztem ijedten.)

-- Aki majd főz is, csókol is,
Kerül majd egyszer asszony is. (Szólalt meg egy hang.)

(Ám én még mindig nagyon magányosnak és elveszettnek éreztem magam.)
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

(És mégis)
Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

Valamit valamiért

Kiváló állapotban lévő, alig használt bölcsészdiplomámat elcserélném bármilyen bejelentett, határozatlan idejű álláshelyre. Szükség esetén középfokú nyelvvizsga-bizonyítványt adok ajándékba. Ráfizetés kizárva. "Valamit valamiért" jeligére a kiadóba.

2011. november 2., szerda

A valóság odaát van

-- Kedves hallgatóink! Önök a Nevenincs Rádió élő adását hallják. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy médiatörténeti eseménynek lehetnek tanúi, hiszen -- tudomásunk szerint --, eddig még soha, sehol nem rendeztek rádiós valóságshowt. Másik különlegessége a műsorunknak, hogy mi nem építettünk méregdrága villát – már csak azért sem, mert nyakunkon a gazdasági válság --, hanem egy átlagos magyar falut mikrofonoztunk be. Reményeink szerint ettől az egész műsornak amolyan túlélőshow jellege lesz.
Kezdjünk is mindjárt hozzá, kukkoljunk, akarom mondani hallgassunk bele, mi történik Bözsi néniéknél.
-- Gyere, gyere, szomszédasszony, legalább el tudom valakinek sírni az én nagy bánatomat. Képzeld el, ma reggelre ellopták az utolsó tyúkomat is.
-- Hallottam, Bözsi néni, hallottam. Micsoda világban élünk! Nálunk meg a gázt kapcsolták ki, mert hónapok óta nem tudom fizetni a számlákat.
-- Ó, istenem, hogy fázhatnak azok a drága gyermekek ebben a hidegben. Még szerencse, hogy egész nap iskolában vannak.
-- Bár ott lennének, Bözsi néni, de tegnap már ott is kikapcsolták a fűtést. Határozatlan időre tanítási szünetet rendeltek el.
-- Hát hívd át őket is, hadd melegedjenek egy kicsit itt, a kályhánál.
-- Köszönöm, mindjárt szólok nekik. Bár, azt mondják, a maga fia lopja éjjelente a fát. Nem lesz ennek jó vége, egyszer megfogják.
-- Ezt mondom én is neki. De hát fázunk, meg aztán mindig azzal nyugtat, hogy mire ő odakerül, nem lesz már fűtés a börtönben sem, onnan is hazaküldenek mindenkit.
-- Kedves hallgatóink! Elnézést kérek, hogy ez a valóság egy kicsit szomorkásra sikerült, mindjárt keresünk valami vidámabb helyszínt. Keresztesék felől már hallom is a nótaszót, azonnal odakapcsolunk.
-- Háde…, háde, én vagyok a falu rossza egyedül, engem ugat minden kutya…. A kutya Úristenit, Mari, már megint becsuktad az ajtót! Majd megtanítlak én téged! Mindjárt megkeresem a kisbaltát, te büdös k…(hosszan tartó fütty). … Szíjjel hasítlak, te (még hosszabb fütty).
-- Kedves hallgatóink! Megszakítjuk adásunkat. Sajnos, most kaptam a hírt, hogy a médiahatóság rendkívül gyors ülésén azonnali hatállyal betiltotta műsorunkat, mivel az alkalmas a köznyugalom megzavarására, és káros hatása lehet a kiskorúak erkölcsi fejlődésre.
Önök azonban nem maradnak valóságshow nélkül. A televízióban, testvércsatornánkon néhány perc múlva kezdődik a következő adás, melyben, többek között, szemtanúi lehetnek annak, amint derék ifjainknak súlyos döntést kell hozniuk: választaniuk kell a tequila és a whisky között. Saját szemükkel láthatják továbbá, hogy milyen nehéz kimászni részegen a jakuzziból, illetve, akár hiszik, akár nem, láthatnak egy olyan magyar hajadont, aki huszonnégy órát is kibír szex nélkül. Amikor ott ülnek a készülék előtt, mindig gondoljanak arra: a valóság odaát van.

2011. november 1., kedd

Lyukkal a mellkasában

"Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket. Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni." (Jodi Lynn Picoult)