Árpád vezér Európában

Őstörténetünk csupa homály és fehér folt. Sokszor azt is rosszul tudjuk, amit tudunk. Itt van mindjárt a honfoglalás, no meg, Árpád vezér. Ezekről a dolgokról alig sejtenek valamit. Mármint, engem leszámítva. Nekem ugyanis egészen konkrét elképzelésem van a honfoglalás eseményeit illetően.

Ahogy Árpád népe leereszkedett a Kárpátok lejtőin, s szájtátva bámulta a dús legelőket, a bővizű folyókat, no meg, a sok halat, s vadat, mi szem, s szájnak ingere, nem vette észre, hogy ez már Európa. Ami nem is csoda, mert egyetlen tábla sem figyelmeztette őket, nem hogy magyarul, vagy latinul, de még dákul sem.

Hanem hamarosan szembetalálkoztak egy furcsa küldöttséggel. Egyáltalán nem adták meg Árpád vezérnek a neki kijáró tiszteletet, csak hetykén bemutatkoztak, mondván, ők a bevándorlási hivataltól jöttek.

-- Van-e köztetek utcaseprő, hentes, bébiszitter, esetleg orvos? – tudakolták. –Mert azok jöhetnek, de nem így, csapatostul.

Aztán meghagyták, hogy az egész sereg táborozzon le azon a szent helyen, mert át kell esni az ellenőrzéseken. Hamarosan meg is érkezet egy újabb csapat.

-- Mi az állatvédők vagyunk – mutatkoztak be. – Elég fáradtak ezek a lovak.

-- Már hogyne lennének fáradtak – válaszolta Ond –, hiszen hónapok óta csak jöttünk meg jöttünk.

-- Ez állatkínzás! – csattantak fel az ellenőrök. – És az kutyákat mivel etetik? Magukat nem is érdekli az állatorvosok ajánlása? Így nem lehet belépni Európába!

Aztán felvették a jegyzőkönyvet, elmentek, de nyomban jött is a következő csapat.

-- Mi a közegészségügytől jöttünk – mondták.

A megyeriek már okultak az előző esetekből, s elhatározták, hogy bőségesen megvendégelik a hatóságot, hátha ettől megenyhül egy kicsit. Elő is kapták gyorsan a nyereg alatt puhított húst.

-- Te jó isten! – kiáltottak fel az ellenőrök. – Ennek már rég lejárt a szavatossági ideje! A kumiszon meg nincs zárjegy! Tessék az egészet megsemmisíteni, de azonnal!

-- Nem töhötöm – szólt ijedten Töhötöm --, mert mind itt halunk meg éhen. Az asszonyok, a gyerekek..

De a hatóságot nem lehetett meggyőzni.

Másnap már igencsak korgott a gyomruk, amikor beállítottak a jogvédők. Megállapították, hogy a megyeriek az alapjaiban sértik meg az emberi jogokat és az egyenlő bánásmód elvét. Minden házimunkát az asszonyok végeztek, és a vezetők között egyetlen hölgyet sem találtak. A gyermekek már ötévesen lóra ültek és nyilaztak, ami bőven kimeríti a kiskorú veszélyeztetésének tényálladékát.

-- Vezérlő fejedelem, menjünk vissza! Ennél még Etel közt is jobb volt – könyörgött Tas vezér.

De visszamenni nem lehetett, hiszen ott voltak a vérszomjas besenyők. Úgy döntöttek, hogy válogatott csapatokat küldenek a nyugati uralkodókhoz, megtapasztalandó, mi az, hogy Európa. A történészek ezt később kalandozásnak nevezték, és mindenféle rablásokkal társították, de mi sem igaz az egészből. Ezek egyszerű tanulmányok voltak, amit a titkos levéltárakban fennmaradt útiszámlák is bizonyítanak.

Működött is a dolog, amíg az egyik ilyen tanulmányúton egy bizonyos könnyelmű uralkodó nem kezdte el bizonygatni a megyerieknek, hogy az asszonynak otthon igenis jogai vannak. Bár lehet, hogy az verte ki náluk a biztosítékot, hogy a disznókat nem szabad moslékkal etetni, és egy igazi európai marha mikrochip nélkül neki sem kezd legelni. Nos, a lényeg az, hogy Lehel vezér első felindulásában úgy vágta fejbe a kürtjével, hogy menten szörnyet halt.

Ez aztán nem csupán az alig bimbódzó európai együttműködésnek vette véget, hanem indokul szolgált bizonyos megyeriek karóba húzására is. Igaz, hogy szép, civilizált, igazi európai karóba húzás volt, pappal, meg zengő harangokkal, de a karóba húzás az mégiscsak karóba húzás.

Azóta itt ülünk Európa szélén. Hol bevesznek minket, hol nem. Ez mindig attól függ, hogy jönnek e a besenyők, a tatárok, a törökök, vagy az oroszok. Mert akkor az ellenőrök úgysem mernek idejönni.