2011. augusztus 10., szerda

Rántott hús az asztal alatt

Tanulóéveim alatt sokféle tanárom volt. Akadt jó is, rossz is, olyan, akit már elfelejtettem, és olyan, akit sohasem fogok elfelejteni. Van, akire örök hálával emlékszem vissza, és olyan is, akinek emlékétől még mindig a hideg futkos a hátamon.
Az egészen biztos, hogy Kamilla néni a felejthetetlenek közzé tartozik. Rikácsoló hangját már a folyosóról hallottuk, pipiskedve lépett be az ajtón, minden mozdulatában, vastagon kifestett arcának minden rezdülésében volt valami fensőséges, azt sugározta, mennyire megalázó számára, hogy ránk kell fecsérelnie az ő drága idejét és tehetségét.
Mosolyogni nem nagyon láttuk, dicséretet sem hallottuk tőle, tipikus vénkisasszony volt, bár én ennek a jelentőségét és kedélyállapotára gyakorolt hatását akkor még nyilvánvalóan nem tudtam felmérni. Viszont minden egyes órán, olykor többször is, felhívta a figyelmünket arra, hogy az életben a precizitás, a tisztaság és a higiénia a három legfontosabb dolog. Eleinte megdöbbenten figyeltük, hogy mielőtt kezébe vette a krétát, kesztyűt húzott, és minden óra elején felszólította a hetest, hogy egy nyirkos ronggyal törölgesse le az asztal.
Ezek után nem meglepő, hogy meglehetős ellenszenvet tápláltunk egymás iránt, mármint ő és az osztály. Ebből további konfliktusok is adódtak, ezért szegény osztályfőnökünk minden elképzelhető lehetőséget megragadott, hogy közvetítsen a szemben álló felek között. Vajmi kevés sikerrel.
Egyszer, húsvét előtt az a zseniális ötlete támadt, hogy mi, fiúk menjünk el meglocsolni Kamilla nénit, ott majd, a terített asztal mellett biztosan oldódik egy kicsit a feszültség. Meg aztán, olyan magányos szegény! Ez az ötlet nekünk egyáltalán nem tetszett, sőt, már a gondolattól is borsódzott a hátunk, de a lányok testületileg kiálltak mellette (könnyen beszéltek, hiszen nem róluk volt szó), mondván, ha ennyit nem teszünk meg az osztályért, akkor aljas gazemberek vagyunk.
Így hát beadtuk a derekunkat, ami azt mutatja, hogy a nőknek már akkor sem tudtunk ellenállni. Eleinte mindenki nagyon fogadkozott, de amikor indulni kellett, egyiknek hasmenése volt, a másiknak sürgős dolga akadt, így végül azt vettük észre, hogy már csak öten állunk Kamilla néni ajtaja előtt.
Lezajlott az ilyenkor szokásos rituálé, leültetett minket a terített asztalhoz. És ekkor rájöttünk valamire, arra, hogy Kamilla néni nem csupán nehéz természet, még főzni sem tud. Jómagam egy darab rántott húst tettem a tányéromra, melyről kiderült, hogy egyenesen ehetetlen. Íze, mint a fűrészpor, állaga, mint a cipőtalp.
Ott ültem tanácstalanul és tehetetlenül. Ha nem eszem meg, nem lesz előtte maradásom. De még az osztálynak sem. Kínomban kitapogattam, hogy a nagy ebédlőasztalnak alul van egy belső pereme. Amikor aztán egy pillanatra kilépett a konyhába, egy gyors mozdulattal eldugtam a rántott húst erre a peremre. A többiek pedig követték a példámat. Ezek után igyekeztünk a lehető leggyorsabban továbbállni.
Fáradozásunk teljesen hiábavalónak bizonyult, ugyanis Kamilla néni továbbra is a már megszokott hanyag utálattal tárgyalt velünk. Csak egy év múlva derült ki, hogy mégiscsak örült a látogatásunknak, mivel húsvét előtt közölte: elvárja, hogy az idén is meglocsoljuk.
Nem volt mit tenni, mind az öten, mint az áldozati bárányok, elballagtunk a tanárnő házához. Meglocsoltuk, aztán tiltakozó gyomorra leültünk a terített asztalhoz. Éreztünk valami furcsa szagot is, de minket akkor ez érdekelt a legkevésbé.
-- Emlékszel? – súgta a fülembe Palika. – Tavaly ide, az asztalba dugtad el a rántott húst…
Aztán benyúlt az asztal alá. Az arca elsápadt, és ahogy visszakapta a kezét, az asztalból hullani kezdtek a tavalyi ételmaradékok. A rántott hús ott hevert a padlón, némi fasírozott és oldalas társaságában, a zöld penész alól itt-ott kibuggyant valami meghatározhatatlan barna és sárga árnyalat, de ekkor már éreztük az illatokat is.
És Kamilla néni ezután sem szeretett minket.