A világ hét csodája

Egy csapat diák azt a feladatot kapta, hogy készítsenek egy listát arról, mit tekintenek most a világ hét csodájának. Valószínűleg némi eltéréssel, de a következők kapták a legtöbb szavazatot:

1. Az egyiptomi nagy piramisok

2. A Tádzs Mahal

3. A Grand Canyon

4. A Panama-csatorna

5. Az Empire State Building

6. A Szent Péter-székesegyház

7. A kínai Nagy Fal

Amikor a tanár összeszedte a szavazatokat, észrevette, hogy egy diák még nem végzett a listájával. Így megkérdezte a lányt, hogy problémája van-e a lista elkészítésével. A lány azt felelte:- Igen, egy kicsit. Nem tudok dönteni, mert olyan sok csoda van. A tanár azt mondta:

-- Rendben, oszd meg velünk, amid már van, talán tudunk segíteni a döntésben. A lány hezitált, de aztán felolvasta:
Szerintem a világ hét csodája a következő: 1. látni... 2. hallani... 3. tapintani... 4. ízlelni... 5. érezni... 6. nevetni... 7. és szeretni.
A teremben olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Az egyszerű és hétköznapi, általános dolgok elkerülik a figyelmünket, és amit természetesnek tartunk, azok valóban csodálatosak!
Egy szelíd figyelmeztetés: A legértékesebb dolgokat az életben nem lehet kézzel felépíteni vagy megvásárolni. Ne légy annyira elfoglalt, hogy ezt ne vedd észre!

Angol hidegvér

Két angol lord az ötórai teáját fogyasztja. Egyszer csak belép a komornyik és közli:

−  Uraim, a Temze kilépett medréből.

−  Köszönöm, elmehet – mondja a ház ura.

Nyugodtan folytatják a teázást. Fél óra múlva a komornyik újra bejön:

−  Uraim, a Temze elárasztotta a város alacsonyan fekvő részeit.

−  Rendben van, elmehet – mondja a ház ura nyugodtan.

Újabb fél óra múlva a komornyik bejön, kitárja az ajtót, és azt mondja:

−  Uraim, a Temze.

Vörösmarty Oroszországból

A könyveknek saját történetük van. Erről eddig is hallottam, de most már magam is tanúsíthatom.

A bevásárlóközpont pénztáránál álltam, előttem egy középkorú házaspár fizetett. Az asszonyka eleinte csak lopva, aztán egyre bátrabban mosolygott hátra. Előbb azt hittem, valaki másnak szól ez az öröm, de nem állt mögöttem senki. Aztán bennem is derengeni kezdett a felismerés, hogy én ezt a kislányos mosolyt valahonnan ismerem. De vajon honnan?

-- Tanár bácsi, hát nem tetszik megismerni? – lépett hozzám a parkolóban, és kacagott a szeme.

Az ám, tanítottam valamikor, igaz, majd három évtizede már annak. Még arra is emlékszem, hogy melyik padban ült, de a neve az nem ugrik be. Meg az is rémlett, hogy nehéz életük volt, sokan voltak testvérek, és az anyjuk néha hetekre magára hagyta a családot, és ilyenkor a legidősebb lány látta el a testvéreit, aki még maga is csak hetedikbe járt.

Bemutatta a férjét, elmondta, ez a második házassága, mert korán megözvegyült. Hogy a gyermekei már felnőttek, sőt, azt is elmondta, milyennek láttak ők akkor engem, gyermekszemmel.

-- Hogy fog a nővérem örülni, ha ezt elmesélem neki! Most Oroszországban lakik, oda ment férjhez. Nagyon sokat emlegette a tanár bácsit! Még egy könyvet kölcsön tetszett neki adni, amely nála maradt.

Igen, a könyv. Már emlékszem, hogy milyen csillogó szemmel, milyen lankadatlan érdeklődéssel hallgatta valamikor az a lány a Csongor és Tündét. Azt adtam kölcsön neki, aztán elkerültem az iskolából, a faluból, a könyv meg nála maradt. Talán ez volt a családi könyvtár egyetlen kötete.

Néhány hét múlva csörgött a telefon. Ő volt a vonal végén, az asszonyka a bevásárlóközpontból. Azt mondta, a nővére vissza szeretné küldeni nekem a könyvet. Oroszországból.  Igaz, hogy kicsit megkopott, itt-ott elrongyolódott, de szépen befedte, és csaknem harminc éve szeretné nekem visszajuttatni.

Egy pillanatig szóhoz sem jutottam.

-- Csak tartsa meg nyugodtan – mondtam neki, bár valahogy nehezen formáltam, a szavakat. – Majd mutassa meg a gyermekeinek, elvégre, Oroszországban úgyis nehezen jut magyar könyvhöz.

A könyveknek saját történetük van. Erről eddig is hallottam, de most már magam is tanúsíthatom.

Egy menedzser a szigeten

A menedzser hajótörést szenved egy lakatlan szigeten. Fél évet eléldegél kókuszon és kókusztejen, és egész nap a tengert kémleli. Egyszer csak egy csónakban kiköt egy gyönyörű nő.   

- Remek, végre valaki megmentett! – örül meg a menedzser.

- Sajnos én is csak hajótörött vagyok, a sziget túlsó felén lakom.

- Milyen szerencsés, hogy a csónakkal jutott el a szigetre, talán megpróbálhatnánk kijutni innen.

- Nos, a csónakot én építettem, bambuszból, háncsból és levelekből. Ahogy a nap járásából és a csillagokból kiszámítottam, legalább 2 hétre vagyunk a legközelebbi lakott szárazföldtől, és ennyi ivóvíz nem fér a csónakban. Nincs kedve átjönni hozzam, biztosan régen volt már társasága.

Át is eveznek a sziget másik felére. A középvezető teljesen le van nyűgözve, kikövezett út vezet egy csodálatos bungalóhoz.

- Iszik valamit? - kérdezi a nő.

- Köszönöm nem, elegem van a kókusztejből.

- Van egy saját lepárlóm. Egy Martinit?

A férfi teljesen döbbenten ül és kortyolgatja a Martinit.

- Gondolom, szívesen megborotválkozna, amíg én átöltözöm.

A középvezető szó nélkül átmegy a fürdőszobába, ahol két kiélezett kagylót talál. Mire megborotválkozik, a nő mindössze néhány liánba öltözötten fogadja:

- Gondolom, régóta egyedül van...

- Igen - feleli bizonytalanul a férfi.

- És biztosan szeretne olyasmit csinálni, amit már régen nem tehetett meg.....

- Nem mondja, komolyan! Megnézhetem az e-mailemet?!

Ha megöregszem...

"Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált." (Márai Sándor)

Robika karrierje

Mostanában gyakran eszembe jut Robika. Vajon mi lehet vele? Egyáltalán nem lepne meg, ha sokra vitte volna, mert ugyan jelentős hiányosságai voltak, minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, melyek bizonyos karrierhez elengedhetetlenül szükségesek.

Bár legalább tíz évvel idősebb volt nálam, jól emlékszem rá, valaha egy utcában laktunk. Amolyan elkényeztetett egyke gyerek volt, bár szorgos szülei, mint jóravaló, szorgos parasztemberek mindent elkövettek, hogy ő semmiben sem szenvedjen hiányt. Amikor néha rá akarták venni, hogy segítsen valamit a kertben, mindig azzal hárította el, hogy ő nem erre született, neki tanulnia kell. És hát a szülő, a drága elfogult szülő ezt olyan szívesen hallotta, hiszen minden vágya az volt, hogy gyermeke többre, lehetőleg jóval többre vigye.

-- Te csak tanulj, kisfiam, ne törődj semmivel! – mondta neki az édesanyja fájós, görbe hátát ropogtatva, aztán vette a kapát, és húzta az igát napestig.

Az sohasem derült ki, hogy Robika mennyit tanult, de az biztos, hogy az eredményein egyáltalán nem látszott meg a nagy igyekezet. Az általános iskola minden osztályát bukdácsolva, mondjuk ki, nagy jóindulattal végezte el, amire persze mindig tudott indokot. Hol a tanárok voltak túl szigorúak, hol a magyarázat volt érthetetlen, hol meg egyszerűen az időjárási frontok tehettek mindenről, mert olyan mérhetetlen fejfájást okoztak, hogy képtelen volt koncentrálni.

Mire elvégezte az általános iskolát, kiderült, hogy ebből nem lesz diploma. Mivel azonban a kapanyelet továbbra is kerülte, a szülei beadták a szakmunkásképzőbe, legyen belőle traktoros. Jó, hát ott is dolgozni kell, de mégis jobb, mint a kapa. Ettől aztán Robika úgy megtáltosodott, hogy néhány év alatt le is érettségizett az esti tagozaton.

Annak rendje, s módja szerint felvették a helyi tsz-be, de akadt egy kis probléma, pontosabban kettő. Az egyik, hogy Robika nem akart traktort vezetni, a tsz vezetői pedig, mivel ismerték, nem is mertek rábízni egy drága gépet. Ekkor támadt valakinek az a zseniális ötlete, hogy legyen mindjárt főnök, csináljanak belőle brigádvezetőt. Elvégre, ott nem csinál nagy kárt, azt a kis papírmunkát meg csak el tudja végezni.

Az első hónap végén azonban kiderült, hogy talán még sem volt ez olyan jó ötlet. Már rég ki kellett volna számolni a traktorosok teljesítményét, ám ezt hiába várta a könyvelés, így nem tudtak fizetést adni az embereknek.

-- Én ezt nem tudom kiszámolni! – csattant fel Robika, amikor az elnök magához rendelte. – Itt mindenféle osztások, meg szorzások vannak, én meg matematikát tanultam, igazi matematikát!

-- Matematikát? – kérdezte meglepetten az elnök. – Hát az meg milyen?

-- Hát amiben olyan x-ek, meg y-ok vannak. Az az igazi matematika!

Aztán évtizedekig nem láttam. Legutóbb egy választási kampánygyűlésen találkoztam vele, az egyik párt aktivistájaként intézkedett ellentmondást nem tűrő hangon. Természetesen, nem ismert meg.

Gyanús felszerelés

Egy házaspár elmegy horgászni a hétvégén. A férj délben ledől pihenni a parton, a felesége meg beevez a csónakkal a tó közepére. Lefekszik napozni és olvasni. Arra evez a halőr és megszólítja:
- Bocsánat hölgyem, mit csinál itt?
- Nem látja, olvasok - mondja a nő.
- Azt tudja, hogy itt tilos horgászni?
- Én nem horgászok!
- De a felszerelés ott van a csónakban! Ezért fel kell jelentenem.
- Ha feljelent, én meg feljelentem nemi erőszakért.
- De magához sem értem.
- De a felszerelés ott van magánál.

Csak a javunkat akarják

Azt mondják, a férfiak a nőknek mindig a javát akarják. A legjavát. Valahogy így vannak a munkáltatók is. Annyira a javunkat akarják, hogy alaposan megválogatnak minket.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor elég volt egyszerűen érteni valamihez. Már az is nagyon kevés, ha mindezt papírral tudjuk igazolni. Az oklevél vagy bizonyítvány már szinte csak csomagolóanyag, mellyel szépen kidekoráljuk a személyiségünket.

A folyamat legtöbbször azzal kezdődik, hogy az álláskereső beküldi az önéletrajzát, amit illetékes helyen, illetékes szakemberek szépen kiveséznek. Ne felejtsünk el jól sikerült fotót mellékelni, ez rendkívül fontos, ugyanis jövendőbeli főnökünk komfortérzetét, azaz a munkahelyi légkört alapvetően meghatározhatja, hogy milyen pofát kell majd bámulnia egész nap.

Persze, az sem árt, ha van egy kedves rokon, egy régi jó barát, aki megfelelő ismeretségekkel rendelkezik a megfelelő körökben. Szegény Ady Endrének ma semmi esélye sem lenne, hiszen maga ismerte el: „Sem utódja, sem boldog őse… sem rokona, sem ismerőse, nem vagyok senkinek.”

De ez még mind kevés, ezzel legfeljebb az állásinterjúig lehet eljutni. Itt kezdődik majd a java. Nagyon figyeljünk, mert az ártatlan, már-már baráti beszélgetés során rafinált módszerekkel szedik ki belőlünk a legszemélyesebb információkat. Ha például afelől érdeklődnek, hogy melyik a kedvenc virágunk, vagy gyümölcsünk, jól gondoljuk meg, mit válaszolunk, mert amennyiben azt válaszolnánk: a vörös szekfű, esetleg a narancs, ebből mindjárt következtethetnek a politikai nézeteinkre. Legjobb, ha azt mondjuk, a fokföldi ibolya.

Semmiképpen se valljuk be, ha még szeretnénk gyermeket, ha pedig van, akkor tagadjuk le, ezt nagyon nem szeretik a munkáltatók. Ha pedig csak angolul és franciául beszélünk folyékonyan, sürgősen tanuljunk meg néhány kínai tájszólást. Ez már csak azért is fontos, mert néhány év múlva amúgy is kínai vagy orosz lesz a tulaj.

Persze, mindent nem tudunk eltitkolni, mert a végén jön a pszichológiai teszt. Ebből aztán olyan dolgokat is megtudhatnak rólunk, melyekről nekünk magunknak fogalmunk sincs. Elsősorban az érdekli őket, hogyan viselkedünk stresszhelyzetekben. Erre nagy szükség van, ugyanis a főnökünknek tudnia kell, hogy ha elküld minket melegebb helyekre, ami naponta előfordulhat, akkor képesek vagyunk-e ott helyben felpofozni, vagy majd otthon hajítjuk ki az asszonyt az ablakon.

Természetesen, a reményt nem szabad feladni. Tapasztalataim alapján csak a következő társadalmi csoportok számára reménytelen, vagy legalábbis roppant nehéz állást találni manapság: azoknak, akik nem beszélnek idegen nyelveket, a fiataloknak, mert nincs gyakorlatuk, az öregeknek, mert gyakran betegeskednek, a gyermekeseknek, vagy akik még gyermeket szeretnének, azoknak, akik nehezen tűrik a stresszt, azoknak, akik túl nyugodtak, mert őket nehéz motiválni, azoknak, akiknek hiányos a fogsoruk ( a mosolyuk miatt), akik túl lezseren, vagy kihívóan öltöznek, akik nem tudnak viselkedni és, akiknek nincs befolyásos rokonuk. A többiek számára viszont korlátlanok a lehetőségek.

Ám még az előbbieknek sem kell elkeseredniük. Hiszen nem mindenütt ilyen szigorúak a követelmények. Portás és targoncavezető vagy kéményseprő ugyanis senki sem lehet orvosi vizsgálat és pszichológiai tesztek nélkül, ám képviselő, államtitkár, miniszter, miniszterelnök, sőt köztársasági elnök igen.

És ezek sem fizetnek olyan rosszul.

Nehéz géniusznak lenni

Miért nehéz géniusznak lenni? Általában a „semmiből” jönnek, és pokolra kell menniük, hogy elfogadtassák az átlagos emberekkel az ő sajátos, új világukat. Rendszerint belebuknak. Nem véletlen, hogy Csokonai 30, József Attila 32, Balassi 40, Madách 41, Ady csupán 42 évet élt. Megfigyelte már, hogy nincsenek női géniuszok? A nők ugyanis túl jók. Nekik a család, a gyerek mindennél fontosabb – míg a nagy tehetségek mögött ritkán áll rendezett családi élet. A zsenialitás bebizonyításához nagy adag agresszió kell. Ami a nőkben – hála istennek – nincs meg. (dr. Czeizel Endre)

Nyugdíjasok az unióban

Angol nyugdíjas:

-Én reggel, miután felkeltem, fogok egy üveg whiskyt, elviszem a clubba és ott töltöm az egész napomat.

Francia nyugdíjas:

-Én reggel miután felkeltem, fogok egy üveg konyakot, elviszem a barátnőmhöz és ott töltöm az egész napomat.

Magyar nyugdíjas:
-Én reggel, miután felkeltem, fogok egy üres üveget, belepisilek, elviszem a körzeti rendelőbe és ott töltöm az egész napomat.

Egy őszinte gyermek

Pedagógus-pályafutásomat annak idején egy kis kárpátaljai falu iskolájában kezdtem, hamar megtapasztalhattam, amit már korábban is tudtam: a történelmi kényszerből kisebbségben került magyarok nagy többsége még mindig Magyarországot tekinti hazájának, ide kötődik ezer szállal, még akkor is, ha erről nem lehetett beszélni.

Bár maga az iskola enyhén szólva is lepusztult állapotban volt, a központi épület például egy több mint száz éves, tornácos házban kapott helyet, mely egykor paplaknak épült, ez igazán senkit sem zavart, sőt, az igazgatónk kifejezetten jól feküdt a járási vezetésnél, amihez talán hozzájárulhattak azok a bőséges ebédek is, melyeket oly jóízűen elfogyasztottak az elvtársak, amikor nagyritkán tiszteletüket tették nálunk. Sem a szakmai, sem a közegészségügyi, sem pedig a pénzügyi ellenőrzéstől nem kellett tehát tartanunk, az egyetlen megbocsáthatatlan bűn az lett volna, ha kiderül, politikailag nem állunk teljes mellszélességben a Szovjetunió és a párt mellett.

Ezért is lett úrrá némi riadalom az iskolán, amikor leszóltak, hogy egy bizottság száll ki  (csupa járási vezető és megyei szakember), az itt folyó politikai felvilágosító munka ellenőrzése végett. Azonnal megpezsdült az élet, mindenki takarított, évtizedes faliújságokról törölgették a port, s gyártották az újabb transzparenseket. És persze, mi másra lehetne kihegyezni a politikai nevelést egy magyar iskolában, mint a szovjet hazafiságra, a szovjet népek megbonthatatlan egységére?

Azon a napon még szünetben is csak végszükség esetén engedték ki a gyermekeket, ezt a néhány percet is arra kellett kihasználni, hogy hazafias dalokat tanítsunk a gyermekeknek, hogy amint megérkezik a magas delegáció, már az utcán hallja, mily nagy örömmel él a magyar a nagy szovjet hazában. Csak Mónikának engedték meg, hogy kinn játsszon az iskolaudvaron, ő egy többször bukott, enyhén értelmi fogyatékos és hiperaktív gyermek volt, bár ezt a kifejezést akkor még senki sem ismerte.

Meg is állt a Volga az iskola kapuja előtt, a megfigyelők jelt adtak, minden osztályban felcsendült az ének, a hang betöltötte az egész utcát. A vendégeink beléptek a kapun, és nagy meglepetésünkre szóba elegyedtek Mónikával. Aztán néhány perc múlva szinte betörtek a tanáriba, egyikük vörös fejjel követelte az igazgatót, aki épp ott állt előtte, majd közölte, hogy az ellenőrzésnek vége, nekik ennyi elég is, és itt fejek fognak hullani. Azzal kirohantak a kocsihoz, és eltűntek.

Az első döbbenet és ijedség után hamar rájöttünk, hogy az udvaron történhetett valami, ami ezt a rettenetes haragot kiváltotta. Némi nyomozás után a következőképpen sikerült rekonstruálnunk a Mónika és a bizottság egyik tagja között lezajlott beszélgetést.

A kedves vendég meglátta Mónikát és köszönt, természetesen oroszul.

-- Jó napot kívánok – válaszolta Mónika, mert ő így tanulta az édesanyjától.

Az ellenőr úr mérges lett, és újra köszönt, persze, megint oroszul.

-- Már köszöntem! – szólt Mónika, ismét magyarul.

A magas rangú vendég még mérgesebb lett.

-- Te melyik országban élsz? – kérdezte dühösen, de most már magyarul, mert ezt a nyelvet is törte.

-- Hát Magyarországon – nézett rá a kislány ártatlan szemekkel.

-- Te…, te…, hát mi ennek az országnak a fővárosa?

-- Nahát, a bácsi még ezt sem tudja? Természetesen, Budapest – válaszolta Mónika megbotránkozva, és sarkon fordult.

Hogy az igazgató hogy úszta meg, arra már nem emlékszem.

Kétféle pokol

Egy ember meghal, és lekerül a pokolba. Két bejárat van, az egyikre azt írták ki, hogy szocialista pokol, a másikra meg, hogy kapitalista pokol. A szocialista pokol előtt rettenetesen nagy sor áll, míg a kapitalista pokol előtt senki. Kovács odamegy a kapitalista pokol kapujába és megkérdezi:
- Itt mit csinálnak az idekerült emberrel?
- Szögeket vernek a testébe, tüzes vassal sütögetik és forró olajban főzik.
Erre átmegy a másik kapuhoz.
- És itt mit csinálnak az idekerült emberrel?
- Szögeket vernek a testébe, tüzes vassal sütögetik és forró olajban főzik.
- Akkor miért állnak itt ennyien sorban?
- Mert itt vagy szög nincs, vagy tüzes vas, esetleg az olaj hiányzik, de előfordul, hogy nem maradt egyikből sem.

Tisztelt, Petőfi Sándor Úr!

Mi, a Médiatanács tagjai nagy megdöbbenéssel értesültünk az Ön lázító, az emberi jogokat alapjaiban sértő irodalmi tevékenységéről. Felhívnánk szíves figyelmét, hogy az Ön költészetnek álcázott izgatása rendkívül káros hatással van a felnövekvő nemzedék erkölcseire, valamint hazánk nemzetközi megítélésére.

„Akasszátok fel a királyokat!” – szólítja fel ön a honfitársait, ami már önmagában is kimeríti a felbujtás tényálladékát. Először is, egyszerűen letegezi a magyarságot, nyilvánvalóan bratyizik velünk, márpedig nem cseresznyéztünk egy tálból. De ez még semmi ahhoz képest, hogy emberölésre buzdít. Vegye végre tudomásul, hogy a mai, civilizált világban már rég nem divat az ilyen feudális eljárás. Manapság legföljebb lelövetünk, lebombázunk egy-egy uralkodót. Micsoda különbség! Ha nem hiszi, kérdezze meg Szaddám Huszeint, ő sokat tudna mesélni erről.

Ez a felbujtás az Ön részéről egyáltalán nem tekinthető egyszeri botlásnak, hiszen többször is megismétli, ami előre megfontolt szándékra utal. A sok ismétlésnek az lett a vége, hogy külföldön is megértették, tiltakozó jegyzéket kaptunk Dániától, Angliától és Spanyolországtól. A magyar honvédség jelenlegi helyzetében isteni szerencse, hogy Monaco még nem üzent nekünk hadat.

Mélységesen személyiségromboló és erkölcstelen az az ideál is, melyet Ön a János vitéz című művében tár hazánk ifjúsága elé. Már az is ízléstelen, hogy Iluskának „Kilátszik a vízből két szép térdecskéje Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.” Ám ez még csak a kezdet. Ez a bizonyos Kukoricza János ( Hortobágy, Magyar puszta u. 1. szám alatti lakos) előbb veszni hagyja a nyájat, amivel kimeríti a hűtlen kezelés tényálladékát, aztán önbiráskodik, azaz tettleg bántalmazza a Gonosz Mostoha nevű honleányt.

A felelősségre vonás elől elmenekül, beáll idegenlégiósnak, ahol számos bűncselekményt követ el, mindenki legyilkol: a török pasával kezdi, a medvével és a sárkánnyal folytatja (állatkínzás). Mindezt úgy, hogy egyetlen egyszer sem kéri ki az ENSZ Biztonsági Tanácsának hozzájárulását.

Hogyan képes Ön egy ilyen embert pozitív színben feltüntetni?  Egy ilyen embert, aki meg sem próbálta tárgyalások útján, a diplomáciai úton kiszabadítani a francia királylányt.

Meg kell vallanunk, előbb azt fontolgattuk, hogy a lehető legszigorúbb szankciókat alkalmazzuk Önnel szemben. Ám kezünkbe akadt az Anyám tyúkja című verse, melynek hangneme már olyannyira civilizált, sőt európai, hogy ez mindenképpen enyhítő körülménynek számít.

Az Ön édesanyját joggal tekinthetjük a magyar állatvédelem megteremtőjének. Köszönjük, hogy megírta nekünk, hogyan is kell tartani civilizált módon egy állatot. Hogy a tyúkanyó „a szobában lakik itt benn”, hogy „Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobából” okulásul szolgálhat minden állattartónak ezekben a nehéz időkben.

Ez az igazi költészet, az igazi irodalom! Kívánjuk, hogy ezen az úton haladjon tovább, ne mindenféle igazságról, zsarnokságról, meg szabadságról írjon, hanem az állatokról. Mért nem írja meg, milyen aranyosan kotkodákolnak, ugatnak, vagy nyávognak? Sőt, írhatna csak az állatoknak!

Utolsó figyelmeztetésül, üdvözlettel:

a Médiatanács

A mulandóság üres tarlói

Mindig csak a mulandóság üres tarlóit nézegetjük, és nem vesszük észre azokat a tele csűröket, amelyekbe életünk terméseit elraktározzuk - a megtett cselekedeteket, a megalkotott műveket, a megélt szerelmeket és a bátran, méltósággal kiállt szenvedéseket. Ez adja meg egy ember értékét, a jelen minden hasznosságán túli értékét: ez az érték a múltból vezethető le, ezért eltörölhetetlen. (Viktor Emil Frankl)

A főispánra várva

Az utóbbi hónapokban egyre növekvő érdeklődéssel, sőt lelkesedéssel figyelem a parlamenti híradásokat. Végre, elmúltak már azok az idők, amikor a csöndes szunyókálásba fulladt az ülésterem, amikor hónapokig, sőt évekig vitáztak csippcsupp dolgokon, amikor egyik héten még dübörgött a gazdaság, a másik héten meg kiderült, hogy nyakig ülünk a válságban. Ez az állóvízben hentergő bizonytalanság magukat a képviselőket is annyira fárasztotta, hogy sokszor a távolmaradásukkal tüntettek.

Most viszont egészen más a helyzet, felpörögtek az események, nem egyszerűen csak haladunk, aki nem vak azt is láthatja, hogy merre. Annyi, de annyi zseniálisan megváltó, bár a történelemből már ismerős ötlet röppen fel, sőt formálódik paragrafussá, hogy az állampolgár csak kapkodja a fejét.

Itt van például a közoktatás. Jó, hát tudjuk, hogy nincs rá pénz, meg hogy a pedagógusok gyalázatos bérekért dolgoznak, ám ezek elhanyagolható nehézségek. Az egyik ellenzéki párt pillanatok alatt megoldaná a problémát, mint megfogalmazták, a jövő kulcsa a múltban van. Azaz, kötelezővé kell tenni a rovásírás oktatását, és minden osztályban ki kell függeszteni a Hiszekegyet. Még néhány év, és az álláskeresőktől csak rovásírással írt önéletrajzot fogadnak majd el, Olaszországban pedig, a magyar példán felbuzdulva, kötelezővé teszik a latin nyelv használatát. Egyébként, ugyanez a párt javasolta néhány hónappal ezelőtt a nemesi előnevek használatát.

A kormánypártok az oktatás államosításában látják a megoldást. Ugye, ez a kifejezés is ismerős valahonnan az idősebb korosztálynak. Ettől ugyan több pénz nem lenne a rendszerben, de számos előnnyel járna. Az egyik, hogy egyetlen minisztériumi tollvonással meg lehetne szüntetni egy csomó oktatási intézményt, méghozzá a hivatal biztonságos falai közzé bújva, a tanulók és szülők háta mögött. Meg aztán, egy ekkora rendszer állami működtetéséhez hatalmas megyei és majdan járási apparátusra lesz szükség, ahol számos jóravaló emberünket lehet elhelyezni.

Az új alkotmánytervezet is irányt mutat. Feltételezem, Mari néni Csajágaröcsögén lelkesen üdvözli majd, hogy a megyéket ezután vármegyéknek hívják, és minden vágya, hogy az új főispán egyszer személyesen nyugtassa meg, ha a nyugdíjából nem tudja kifizetni a gázszámlát. Ha meg a Szent Koronát is belefoglalnák az alaptörvénybe, akkor majd kiugrana a bőréből.

Szóval haladunk szépen visszafelé, mondhatni: előttünk a múltunk. Igaz, léteznek némely feljegyzések azzal kapcsolatban, hogy ebben a múltban mégsem volt annyira jó világ, elég, ha bizonyos Móricz Zsigmond, vagy Tömörkény István műveire gondolunk. Ám ők valószínűleg felforgató elemek, pihent agyú értelmiségiek voltak, és egy igazi politikus különben sem olvas.

Szóval, végre haladunk, megyünk szépen visszafelé! Majdcsak kilyukadunk valahol! Mindenesetre, én már vettem egy zsák zabot, ha egyszer belovagolna hozzám a főispán úr, legyen mivel megkínálni.

Pszichológia

A család pizzát rendel.

−  Mennyi borravalót szokott kapni? – kérdezi a házigazda  a pizzafutártól, amikor az megérkezik.

−  Nem tudom, ez az első fuvarom. Egyetemista vagyok, csak besegítek a nyáron. De a többiek azt mondták, ön egy meglehetősen fukar egy alak. Örülhetek, ha húsz forintot kapok.

A hapsi bedühödik.

−  Micsoda? Na, itt van még ötszáz forint, és mondja meg nekik is, mennyit kapott! Egyébként mit tanul az egyetemen?

−  Alkalmazott pszichológiát.

A kudarc az az állapot...

A kudarc az az állapot, amikor az illető zsebében volt az energia, amellyel megoldhatta volna a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés, stb. erősebb volt, így nem tette bele mindazt, amit tudott volna. Így a nap végére marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért nem tette bele. A nem sikerült meg azt jelenti, hogy valaki megtett mindent, amit tudott, azonban azt is tudja, hogy emberből van, és nem sikerülhet minden. Ha ő becsülettel mindent beletett, mindez persze rosszul esik, de a nap végére nem marad lelkiismeret-furdalása, így nyugodtan alszik. (Csernus Imre)

Az elnök összevonta szemöldökét

Ha hinni lehet a sajtóhíreknek, Simor András méltatlankodik, nincs megelégedve velünk, magyar állampolgárokkal, főként családias kis társadalmunk alsóbb részével. Egészen pontosan, a Magyar Nemzeti Bank elnöke azért vonta össze a szemöldökét, mert a magyar ember nem szereti, mondhatni, nem akarja magáévá tenni az elektronikus pénzügyi műveleteket, inkább a készpénzt részesíti előnyben. Most egy konferencián kelt ki magából, egyenesen kormányzati szigort követelt ezen a téren, szerinte ugyanis tarthatatlan, hogy a nyugdíjak és a szociális segélyek többségét is készpénzben fizetik ki, sőt a lakosság nagy része bakszámlával sem rendelkezik.

Nos, elnök úr nyilván nagyon tanult, sokat látott ember, de mivel egész életét bankigazgatók között élte le, sőt, nagy részét nem is Magyarországon, hanem Londonban, talán tennék néhány észrevételt azzal kapcsolatban, hogy mi a helyzet idelenn. Valahogy elfelejtették neki elmagyarázni, hogy mi, megátalkodott, maradi magyarok miért ragaszkodunk ennyire a készpénzünkhöz.

Először is, elnök úr nyilván meglepődne, ha megtudná, hogy ő egy olyan ország nemzeti bankjának élén áll, ahol a lakosság mintegy fele még mindig falun él. Falun, ahol maximum egy takarékszövetkezeti fiók található, bankautomatának, vagy bankfióknak híre-hamva sincs. Elvben lehetne bankolni interneten is, de ezeket az idős, nehéz anyagi helyzetben élő embereket erre senki sem tanította meg, már csak azért sem, mivel többnyire számítógépük sincs.

Ám tegyük fel, hogy van a településen bankfiók, illetve automata. A kisnyugdíjas, vagy az, aki éppen álláskeresési járadékból él soha az életben nem fog számlát nyitni, mert az is pénzbe kerül. Az említett járadék 28 ezer forint, ha viszont kiszámoljuk egy számla és a kártya költségeit, az akár a havi jövedelem tíz-tizenöt százalékát is elviszi. Ki kellene már végre mondani, a bankok nagyon nem szeretik a szegény embereket.

Persze, az elnök úr nyilván együtt érez ezekkel az emberekkel, jól tudja, milyen az, amikor valakinek kenyérgondjai vannak, hiszen nemrég, amikor a kormány kétmillió forintban akarta maximálni a havi fizetését, panaszával egész Brüsszelig szaladt. No, nem a saját érdekében kilincselt, a nemzeti bank függetlenségét féltette, bár nekem, míg élek nem fogja megmagyarázni senki, mért veszélyezteti a pénzintézet függetlenségét, ha az elnöke néhány millióval kevesebbet keres.

Ezek a banki költségek a kisember, vagy akár egy kisebb szervezet számára megfizethetetlenek. Nemrég találkoztam egy nyugdíjas egyesület vezetőjével, aki elmondta, hogy megszüntették a bankszámlájukat, mert évente csupán néhány tízezer forintból gazdálkodtak, s ennek a fele bankköltségekre ment el. Persze, a Magyar Nemzeti Bank első emberének székéből mindez aligha látható.

Néhány évvel ezelőtt az egyik külföldi tulajdonban lévő cég ünnepelte megalakulásának kerek évfordulóját. Az rendezvény csúcspontja egy sétarepülés volt, a tulajdonos minket, meghívott vendégeket elvitt egy körre kis magánrepülőgépén. A nyíregyházi reptérről indultunk, alacsonyan szállt a gép, így mindenki kedvére gyönyörködhetett a kilátásban.

Amikor a zöldellő szántóföldek fölött repültünk, odalenn apró kis pontok hajlongtak, asszonyok kapálták a tengerit a rekkenő hőségben, piros fejkendőjük messziről integetett.

-- Milyen gyönyörű! – szólalt meg valaki a gépen.

Tényleg az volt, de tudtam, hogy lentről minden más. És jó lenne, ha ezt tudná az elnök úr is.

Ha most jönne az özönvíz

Egy napon így szólt az Úr Noéhoz:

-- Az emberek bűnei miatt fél év múlva megnyitom az ég csatornáit, és addig fog esni, amíg a Földet el nem lepi a víz. De szeretnék megmenteni néhány jó embert, és minden állatfajból egy párt, ezért építs bárkát!

Egy villámlás után a tervrajz ott feküdt a földön. Fél év múlva elkezdett esni az eső, de az Úr legnagyobb megdöbbenésére Noé csak ült szomorúan a kertjében, bárka sehol.

-- Noé, hol a bárka? - kérdezte felháborodva.

-- Uram, bocsásd meg nekem, de felmerült néhány igen nagy probléma:

1. A hajóépítéshez engedélyt kellett kérnem, de a terveid nem voltak megfelelőek, ezért fogadnom kellett egy mérnököt az áttervezéshez.

2. A szomszédom feljelentett, hogy nem a rendezési tervben megengedett tevékenységet akarok folytatni a kertemben.

3. Nem tudtam fát szerezni, mert -- a fülesbagoly életterének megőrzése érdekében--fakivágási tilalmat rendeltek el.

4. Ahogy elkezdtem begyűjteni az állatokat, beperelt egy állatvédő egyesület.

5. A katasztrófavédelem közölte, hogy nem építhetem meg a bárkát, amíg nem készíttetek egy hatástanulmányt az özönvízről.

6. Ezután konfliktusba kerültem az Esélyegyenlőségi Hivatallal az ügyben, hogy hány  kisebbségit viszek magammal. Ennek az lett a vége, hogy lefoglalták a félkész bárkát.

7. Amikor el akartam hagyni az országot, közölték velem, hogy adótartozásom van, így nem mehetek sehová.

Most úgy ítélem meg, hogy körülbelül még 5 év kell a bárka elkészítéséhez.

Ekkor elállt az eső, és kisütött a nap.

- Uram, úgy döntöttél, hogy mégsem pusztítod el a Földet? - kérdezte Noé bizakodva.

- Nincs rá szükség -- mondta az Úr.--  Megteszi helyettem az államigazgatás.

Te is egyedül sírsz?

Szőke Judit írása
Sokkal könnyebb annak a nőnek, aki kertes házban lakik. Feltéve persze, ha nem felejti nyitva a fürdőszoba ablakát…. Ellenben a papírfalú panelházban élő asszonynak körültekintően kell megválasztania az időpontot. Már amikor jól kibőgheti magát. Erre szerintem a legalkalmasabb a korai zuhanyzás, nem könnyű ugyanis elkülöníteni a vízcsobogást a könnypataktól, a tusoló csapkodását a visszafojtott zokogás görcsös rohamának hangjától… Én egy éve befelé sírok. Azóta vagyok a ksz (értsd kerekesszék) rabságában.

Ha jól számolok, 16 éve, mióta SM-beteg vagyok, csak az utóbbi négy évben gyengültem el eddig a pontig. Azóta nem tudok lemenni a lifttelen negyedikről és nem voltam a levegőn, csak ha orvoshoz vittek, visznek. Havonta egyszer irigylek mindenkit, aki ott sétál, ahol én is járkáltam és akár korzózhatnék most is, közvetlen közelről hallanám a fülemülét, ha…

Jobb napokon, ha a gondozónők elmentek, majd pedig mikor az ebédhordó pasas becsapta maga mögött az ajtót, akkor pityergek kicsit.

A gyerekeim előtt? Kemény anyához szoktak, meg miért terheljem őket a kesergésemmel? Anyám? Amikor a szememben megcsillan a könny, vagy elcsuklik a hangom, rámpirít: nem sírunk! Nyilván én és persze ő. A férjem? Ha rákezdem, indul a letoló hang: el ne kezdj rinyálni nekem! Értik, ugye? Neki…

Mitévő lehetnék hát? Akkor könnyezek, amikor módom van rá. És akkor is gyorsan. Mert a mai ember mindent siettet. A születést (programozzuk, mikorra essék), az esküvőt (jaj, már ott tolong a következő násznép!) a halált (hamvasszuk el, szórjuk szét, a temetés ideje mindenkinek smakkoljon és igyekezzünk, mert ránk jön a másik feketéllő sereg), és közben az élet? Vagy az annak nevezett őrület? Óh, arról már ne is beszéljünk!

Mindig mindenütt ott lenni, mindenbe beleszólni, befolyást gyakorolni, csak le ne, ki ne maradjak, muszáj elmenni, hátha lesz valami fontos… Pedig nincs. Csak az emocionális teherbírásunk határait feszegetjük. A végsőkig. Mellőzöttségi szorongásnak hívják azt a szegycsont mögött keletkező sürgető érzést, mely belehajszol minket a gyorsan élésbe. Pedig hasznosan és lassan kellene élni… Igen, lassan. Én már tudom. Kemény az ár.

Azt szokták mondani, élj úgy mindennap, mintha ez lenne az utolsó. Ha tudnám, fiam, lányom, szerelmem, hogy ezek az utolsó percek, hogy járhatok, hogy láthatlak, azt mondanám neked, „szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy „hiszen tudod”. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Akár odafutva. Óh, futás! Már megint…

A legjobb bőgni egy jót. De nem közönség előtt. Ez a darab keveseket vonz. Hogy is van? Aki nevet, azzal együtt nevet a világ, aki sír, az egyedül sír.

Tegnap a havi ellenőrzésen voltam, fanyar őszi illat fájdította a szívemet. Ráadásul sírós volt az ég, tele véraláfutással.

A hazáról

Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni? Te hallgass hazádra.
Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri. (Márai Sándor)

Magatartási útmutató állampolgároknak

Tisztelt állampolgárok! Az utóbbi években azt kellett tapasztalnunk, hogy mintegy a demokrácia kitörésének mellékhatásaként, olykor totális zűrzavar keletkezett az Önök mélyen tisztelt fejében a politikával és a politikusokkal való viselkedés, a hozzájuk való viszonyulás terén. Elérkezettnek láttuk az időt, hogy egy rövid, vázlatos útmutatóval tereljük kedves mindnyájukat a helyes útra, teljesen ingyen és bérmentve.

Bevezetés

A Magyar Köztársaság demokratikus ország. Egy demokratikus ország legfontosabb vívmánya, esszenciája, ha úgy tetszik, büszkesége és lényege a politikus. Minden alábbi ebből következik.

1. tétel: Önöknek, mint választópolgároknak az a legfőbb feladatuk és felelősségük, hogy kitermeljék, kiválasszák és a lehető legmagasabb színvonalon eltartsák a politikusokat. Ebből következik, hogy az Önök feladata nem ér véget a szavazócédulák bedobásával, sőt akkor kezdődik igazán.

1./a: Az Önök feladata, hogy a  választási ciklus folyamán biztosítsák a politikusoknak a kiemelkedő bért és költségtérítést. Mindenki megértheti, hogy csak akkor tudnak szívvel-lélekkel koncentrálni felelősségteljes feladatukra, ha nincsenek kenyérgondjaik.

2./b: A fentiekből következik, hogy minden olyan híresztelés aljas és hamis, miszerint egyes politikusok lopnak, sikkasztanak, vagy egyéb módon károsították meg az állami vagyont. Ha esetleg mégis előfordult, hogy valamit elvettek, azzal csak az Önök hibáját korrigálták, hiszen nem teremtették meg munkájukhoz a megfelelő anyagi feltételeket, s ez akár az Önök büntetőjogi felelősségét is felvetheti.

3./c: A politikusnak jár a luxusautó. Gondoljanak bele, milyen súlyos következményei lennének annak, ha összetévesztenék egy választópolgárral. Például, nem engednék be az Országház parkolójába, vagy megbüntetnék gyorshajtásért, ami szintén elvonná a figyelmét az államügyektől.

2. tétel: A politikus munkájának elengedhetetlen feltétele a nyugalom és a szeretet.

2./a: Tudományos vizsgálatok bizonyítják, hogy mennyivel hatékonyabb a munka meleg, baráti légkörben. És erre Önök, már tisztelet a kivételnek, évtizedek óta utálják őket. Hát csoda, hogy itt tart az ország?

2./b: A nyugodt, alkotó munkalégkör kialakításának elengedhetetlen feltétele, hogy higgyenek nekik. Higgyenek el mindent, amit egy politikus mond! Ő ugyanis nem hazudik, még csak nem is téved. Lehet, hogy most éppen nem felel meg a valóságnak, de egyszer még igaz lehet. Egy jó választópolgár hosszú távon gondolkodik.

3./c: Teljesen természetes, ha a politikus a hozzátartozóját, feleségét, anyósát, szeretőjét, barátnőjét valamilyen zsíros álláshoz juttatja. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy a társadalom biztosítsa számára a családi nyugalmat. Gondoljunk csak bele! Egy unatkozó, elégedetlen nő pokollá teheti az életét, még a végén kénytelen lenne a munkájába menekülni, és tucatszám gyártaná az őrültnél őrültebb törvényjavaslatokat. Hát nem jobb, ha otthon ül, összebújik az asszonykával és tevékenyen részt vesz a demográfiai helyzet javításában?

3. tétel: Milyen a jó választópolgár? Természetesen, erre a kérdésre a válasz a fentiekből következik, ám e következtetés némi kiegészítésre szorul.

3./a: A jó választópolgár nem kérdez.

3./b: Ha mégis, akkor csak olyan kérdést tesz fel, melyet már egyszer, esetleg többször megválaszoltak, hogy ne kényszerítse fölösleges gondolkodásra a politikust.

3./c: A jó választópolgárnak nincs véleménye.

3./d: Ha mégis van, akkor nem mondja el, mert odafönn úgyis jobban tudják.

3./e. Ha ellenállhatatlan vágyat érez véleménye kifejtésére, megvárja, amíg a kormány kiküldi a következő kérdőívet, mert ott csak ikszelni kell.

Befejezés:

A jó választópolgár az Alkotmánnyal fekszik és azzal a jóleső tudattal kél, hogy mai munkájával megkeresett adóforintjaival, ha csekély mértékben is, hozzájárult a politikusok ideális munkakörülményeink megteremtéséhez, és a demokrácia teljes kibontakoztatásához.

Ötven év után

Idős székely házaspár ül kint a teraszon békességben, mikor a néni megfogja a seprűnyelet és olyan irgalmatlan nagyot vág rá az öreg orrnyergére, hogy az felbukik székestül.

- Asszony, megőrültél? Miért kaptam ezt? – ordít fel a bácsi.

Mire a néni:

- Azon gondolkoztam, hogy ötven éve együtt élünk, és miattad nem volt még egyszer sem egy jó szexünk!

Szép csendben üldögélnek vagy öt percig, mikor az öreg feláll és kegyetlenül hátbarugja a nénit, hogy az legurul a teraszról.

A néni felül a muskátlik között és rábődül az öregre:

- Hát ezt most miért kaptam?

Mire a bácsi:

- Honnan tudod te, hogy milyen a jó szex?!

Egy szabad ember

A szabad ember jómódú polgári családban született, kései, egyetlen gyermekként. A zseni és az aranyifjú keveredett egyéniségében: négy nyelven beszélt, Platónt és Cicerót olvasott, ám leginkább a mulatságok, kirándulások és a széptevés töltötték ki az életét.

Aztán jött a háború, majd az új világ, és minden megváltozott. Szülei elhaltak, ő pedig a tőlük örökölt ékszerek, bútorok, festmények, no meg, a hatalmas könyvtár eladogatásából tengette, szerény, de továbbra is derűs életét. És ez az élet így telt el, senki sem emlékezett arra, hogy néhány hétnél tovább dolgozott volna.

Kezdetben rengeteg barátja volt, méghozzá befolyásos emberek. Imádták a társaságát, melynek rendszerint ő volt a központja, már csak eredeti humora és kiemelkedő intelligenciája miatt is. Állítólag a hölgyek pedig egyenesen rajongtak érte, ő meg készséggel viszonozta érzelmeiket.

Ezek a befolyásos barátok persze azt is látták, hogy az örökség egyre fogy, a régi fény folyamatosan kopik. Mindent megtettek, hogy segítsenek rajta. Egyikük elvállalta, hogy rendszeresen meghívja vasárnapi ebédre, legalább hetente egyszer lakjon jól tisztességesen. Első (s egyben utolsó) alkalommal a szabad ember jóízűen elfogyasztotta az ebédet, a rántott húsból még repetát is kért, aztán így szólt a háziasszonyhoz:

-- Köszönöm szépen az ebédet, drága nagyságos asszony! Tényleg nem volt rossz. Persze, ahogy annak idején a kaszinóban főztek, az volt az igazi. Ne haragudjon, de ahhoz képest ez semmi.

Talán érthető, hogy soha többé nem hívták meg ebédre.

Egy másik jó barát, aki a helyi bankfiók vezetője volt, mindenáron álláshoz akarta juttatni. Fel is vették az ügyfélszolgálatra, ahol választékos modorával mindenki elkápráztatott. Egy szép, napfényes későtavaszi pénteken aztán néhány perc türelmet kért a sorban következő ügyféltől, és egyszerűen eltűnt. Csak hétfőn reggel érkezett meg, és a legnagyobb nyugalommal helyezkedett el az íróasztala mögött, mint aki jól végezte dolgát.

-- Csak nem gondoljátok, hogy ebben a gyönyörű időben itt fogok ülni! – válaszolta, amikor kérdőre vonták. – Természetesen, hazamentem, felültem a motoromra, és csaptam egy hétvégi túrát a természetben. Ajánlom nektek is.

Miután itt pályafutása gyorsan véget ért, az egyik ismerős gyárigazgató próbált a hóna alá nyúlni. Felvette pénztárosnak, mivel úgy gondolta, nála ideálisabb jelöltet nem is találhatna: becsületességéhez kétség sem fért és kiválóan számolt. Minden rendben volt, egészen az első fizetésnapig. A gyárban az a szokás alakult ki, hogy a vezetők csak a műszak végén vették fel a bérüket.

-- Csinálj valamit a pénztárosoddal! – rontott be az igazgatóhoz dühösen a főmérnök. – Ez a hülye nem akarja kiadni a fizetésemet, állítólag már szétosztogatta.

Az igazgató meg azonnal rohant hozzá.

-- Igaz, hogy szétosztogattad a főmérnök fizetését?

-- Hát persze, szétosztogattam én a tiédet is – válaszolta a legnagyobb lelki nyugalommal. – Hiszen kerestél már eleget. Tízszer annyi a béred, mint azé a szegény takarítónőé, aki egyedül neveli a három gyermekét!

A szabad embert utoljára egy könyvesboltban láttam. Szakadt volt, elhanyagolt, és nagyon megöregedett, de a szeme még mindig kacagott. Ott állt a bájos eladólány előtt, aki az unokája lehetett volna, gáláns mozdulattal, már-már a francia etikett szabályait betartva meghajolt, és leemelte a fejéről foszlott tányérsapkáját.

-- Hölgyem, úgy nézzen erre a fejre, hogy tizenöt éve nem látott vizet! – tájékoztatta a nagyközönséget tisztálkodási szokásairól, mire a lány ajkait egy halk sikoly hagyta el, és arcára kiült az iszonyat.

-- Ez bolond! – súgtak össze az öreg háta mögött.

Pedig dehogy. Csak újra megcibálta a világ bajszát. A világét, melynek ő sohasem akart a része lenni.

Vallásos gyerek

A fiú meg a lány,már hoszabb ideje együtt járnak. Egy este, mikor a fiú hazakíséri, így szól a lány:

-- Holnap este megismerheted a szüleimet, meghívtak vacsorára. Majd utána ők elmennek színházba, kettesben maradunk, elveheted a szüzességemet, a tiéd vagyok.

A srác boldog, hazamenet betér egy patikába,vásárol egy rakás óvszert,s mivel még neki is ez az első, minden bátorságát összeszedve töviről hegyire kikérdezi a patikust a szex rejtelmeiről.

Másnap este megérkezik a lányhoz,bemegy, leül az asztalhoz. A szülők már ülnek az asztalnál, de a fiú azt kéri, engedjék meg, hogy ő mondja az asztali áldást. Már jó 20 perce imádkozik, majd néma csönd, s a lány odasúgja a neki:

--Nem is sejtettem,hogy ennyire vallásos vagy.

 Mire a fiú:

--Én sem sejtettem,hogy apád a patikus!!! Azt hiszem, ezek ma aligha mennek színházba!

A rozsdás szemmérték esete

Elhatározta, hogy most már pénzt fog keresni, ha törik, ha szakad. Egyrészt, mert a család enyhén szólva sem dúskált az anyagiakban, de főképp, mert bizonyítani akarta: ő már felnőtt. Legalábbis, majdnem.

Alighogy kitavaszodott, elkezdett nyári diákmunka után járni. Eleinte sehol sem bíztatták, de később némi protekcióval (kiderült, hogy az egyik gyár főmérnöke valamikor a nagymama szomszédjában lakott), csak sikerült elhelyezkednie. Izgatottan készült első munkanapjára, csak annyit tudott, hogy ládákat kell majd összeszegeznie, s azzal nyugtatta magát, hogy csak megbirkózik valahogy ezzel a bonyolult feladattal.

A műhelyben három idősebb szaki, meg egy majdnem vele egykorú fiú fogadta, nagy vigyorgással. Ők voltak a brigád. Rövid eligazítás után megkapta a szerszámokat, és már munkához is látott. Még egy fél óra sem telt el, amikor az egyik öreg gondterhelt arccal lépett oda hozzá.

-- A fene egye meg, már megint elfogyott a szemmérték! – mondta mérgelődve, és a kezébe nyomott egy nagy rozsdás vödröt. – Szaladj csak el a gépműhelybe, mondd meg, hogy én küldtelek, de sebesen, mert nem ácsoroghatunk itt napestig!

Szemmérték nevű szerszámról, vagy alkatrészről még sohasem hallott, de ha menni kell, hát menni kell. A gépműhely a gyártelep másik végében volt, ezért igencsak szaporázta a lépteit. A főnök fülig érő vigyorral fogadta.

-- Hé, emberek! – kiáltott az odabenn tébláboló kollégákra. – A ládásoknál már megint elfogyott a szemmérték!

Aztán nagy röhögcsélés közepette megrakták a vödröt rozsdás vasakkal, hogy majd lehúzta a vállát. Ennek ellenére hősiesen végigcipelte a gyárudvaron.

Az öreg nézte a vödröt, hosszasan csóválta a fejét.

-- Hát mit adtak neked? – méltatlankodott. – Ez a szemmérték csupa rozsda, nem lehet vele dolgozni! Most azonnal vidd vissza, és kérj másikat!

-- Hogy a te főnököd milyen válogatós! – fogadták a gépműhelyben, de a szemük kacagott. – Rendben, akkor adunk másikat.

Most csupa olajos vassal rakták meg a vödröt. Holtfáradtan, de megkönnyebbülve érkezett meg az újabb szállítmánnyal. A ládások szintén nagyom vidáman fogadták. Az öreg egy léccel megkapirgálta a vasakat.

-- Ez még mindig használhatatlan – mondta ellentmondást nem tűrően. – Teljesen ki van száradva. Vidd vissza, adjanak nedveset, mert nekem nincs időm áztatgatni!

A gépműhely ajtajában már várták. Nem sokat teketóriáztak, az olajos vasakkal teli vödröt megtöltötték vízzel. Most lett csak igazán nehéz.

Szédelegve botorkált a gyárudvaron, amikor szembetalálkozott a főmérnökkel.

-- Hát te mit sétálgatsz itt? – kérdezte az tőle szigorúan.

-- Engem…, engem csak elküldtek szemmértékért – válaszolta ijedten.

Annak vörös lett a feje.

-- Hányadszor? – kérdezte szikrázó szemmel.

-- Harmadszor – szólt a fiú.

-- Na, tedd le azt a vödröt, és gyere velem!

Visszamentek a ládásokhoz. A főmérnök szidta őket, mint a bokrot, hogy vén bolond létükre még mindig nem nőtt be a fejük lágya.

-- Főnök, ne mérgelődjön, hiszen tudja, hogy mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen – szólt az öreg. – Különben is, vigyáznia kell a vérnyomására.



Pedagógia futószalagon

Az indusztriális pedagógia futószalagként működik. A futószalagra hatéves korában, amikor szalagérett, ráállítják a gyereket, és minden tanórán rászerelnek egy kis többlettudást irodalomból, fizikából, matematikából stb. Tizennyolc év múlva, mint diplomás álértelmiségi, lelép a futószalagról. Jogász, orvos, mérnök lett belőle. Jó gyerek az, aki megadóan hagyja, hogy a tudáselemeket fokozatosan rászereljék. Rossz, aki ágál, vagy számára túl lassú, vagy túl gyors a futószalag sebessége. Ezeket, mint lelki betegeket, pszichológushoz, pszichiáterhez, nevelési tanácsadóba kell küldeni.( Popper Péter)

Mégis, kinek a szégyene?

Ha hinni lehet a híradásoknak, Orbán Viktor miniszterelnök úr nemrég egy rendezvényen, mely a hazai labdarúgás felemelését szolgálta, azt állította: szégyen, hogy Magyarországon ilyen kevesen fociznak. Előre kell bocsájtanom, szeretem a focit. A családom szerint talán túlságosan is. Ennek ellenére, az az érzésem, hogy bizonyos fogalmak számomra egészen mást jelentenek, mint a miniszterelnök úrnak. Persze, valószínűleg neki van igaza, elvégre ő mégiscsak valaki.

Itt van például a „szégyen” fogalma. Azt, hogy kicsiny hazánkban kevesen rúgják a labdát, az probléma, gond, sőt, lehet valakinek a szívfájdalma is, de attól Mari néni Csajágaröcsögén még elég jól elboldogul, pláne ha ő éppen a vízilabdát szereti, már csak a deltás legények miatt is. Szégyennek azonban aligha nevezném, ezért még aligha fognak ránk ujjal mutogatni a fejlett világban.

Hát akkor mi a szégyen? – kérdezhetné erre tőlem a miniszterelnök úr, ha mondjuk összefutnánk itt a sarki talponálló előtt, aminek valószínűsége egyenlő a nullával.

Nos, had soroljak néhány példát. Szerény véleményem szerint nagy szégyen, hogy iskolákban szünetel a tanítás, mivel az évek óta tartó, sorozatos elvonások miatt a fenntartó nem tudja fizetni a számlákat. Miként az is szégyen, hogy tanult fiatal emberek tíz-, talán százezrei lézengenek az országban, munkahelyet, megélhetést keresve, sokszor teljesen reménytelenül. Az még nagyobb szégyen, hogy nagy részük, miután az állam az adófizetők pénzéből súlyos milliókat költött a taníttatásukra, kénytelenek külföldre menekülni. Szégyen, sőt katasztrófa, hogy az ország egyre inkább elöregszik, a magyar fogy, mert alig születik gyermek.

A példákat lehetne még folytatni, de térjünk vissza a focihoz. Tegyük fel, hogy tévedek, és mégis szégyennek tekinthető, hogy olyan kevesen futballoznak Magyarországon. Vajon ez kinek a szégyene? Talán nem azoknak a legkülönbözőbb pártállású politikusoknak, akiknek asszisztálásával, sőt, sokszor részvételével sorra adták el a városokban a futballpályákat, hogy aztán az ország számára létfontosságú bevásárlóközpontokat, diszkókat építsenek a helyükre?

Nem jobb a helyzet a falvakban sem. Kormányok jöttek, mentek, s derűsen szemlélték, miként szűntek meg a kistelepüléseken a csapatok. A csapatok, amelyek mind a mai napig súlyos pénzeket fizetnek be az MLSZ kasszájába, csak azért, hogy egyáltalán elindulhassanak a bajnokságban. Éves szinten csak a bíróküldés díja több százezer forint, ha ehhez hozzáadjuk a nevezési díjat és az egyéb költségeket, akkor ez már a millióhoz közelít.

Mint már fentebb említettem, én szeretem a focit, csak az nyugtalanít, hogy az utóbbi egy-két évben több szó esett róla, mint az összes valódi szégyenről együttvéve. Ám az bizakodással tölt el, hogy az alkotmánytervezetben egyetlen szó sem esik a magyar futball védelméről. Ebből arra következtetek, hogy attól még lehet valaki jó magyar, hogy nem focizik. Van remény!

A biciklis postás

Bush és Powell üldögél a kocsmában. Bejön egy fickó, odamegy hozzájuk és megkérdi:
- Helló fiúk, mit csináltok itt?
- Épp a III. világháborút tervezzük.
- Igen? És mi a terv?
- Megölünk 140 millió afgánt, meg egy biciklis postást.
- Egy biciklis postást? Őt meg miért?
Erre Bush odafordul Powellhez:
- Ugye megmondtam, hogy a 140 millió afgán senkit sem érdekel?

A zöldpaszuly, mint csodafegyver

Boldogult ifjúkoromban egyszer Moszkvában jártunk néhány hétig egy kollégámmal, kiküldetésben. Itt alkalmunk volt megismerkedni, sőt összebarátkozni egy ottani utazási iroda vezetőjével, aki született orosz létére élénken érdeklődött a magyarok, elsősorban a magyar kultúra iránt, és meglepően széleskörű ismeretekkel rendelkezett ezen a téren.

Miután szépen összebarátkoztunk, meghívott minket egy vasárnapi ebédre, mint mondta meglepetéssel készülnek a tiszteletünkre. Nos, ez a meglepetés egy „magyaros” ebéd volt, pontosabban inkább egy tyúkból főzött húsleves. Hát igaz, ami igaz, a meglepetés bizonyos szempontból sikerült is, bár eleinte kissé vonakodva kevergettük az állagában és színében leginkább vízre emlékeztető folyadékot, a nagyon kedves háziasszony kínálásának nem lehetett ellenállni, hősiesen bekanalaztuk.

A kiküldetés utolsó napján moszkvai barátunk bejelentett egy másik meglepetést is, nevezetesen, hogy kivett néhány nap szabadságot, így most velünk utazhat Kárpátaljára, ahová már oly régen szeretett volna eljutni. Kollégám, mint független fiatalember azonnal fel is ajánlotta, hogy vendégül látja, legalább megismerheti az igazi magyar konyhát. Csak az bosszantotta, hogy mivel akkoriban még teljesen ismeretlen volt a mobiltelefon, sőt vezetékessel is csupán a kiváltságosok rendelkeztek, nem tudja értesíteni az édesanyját a váratlan vendég érkezéséről, így csak afféle hétköznapi ebédre számíthattak.

Megérkeztek a barátom szülőfalujába, és a mama, nagy-nagy fogadkozások közepette feltálalta habart zöldpaszulyt, merthogy éppen az főtt a konyhában. Mindketten feszülten figyelték a vendéget, vajon hajlandó lesz-e elfogyasztani ezt a „parasztos”, számára teljesen ismeretlen ételt. Az szépen bekanalazta az első tányérral, kért még egyet, majd még egyet, aztán kijelentette, hogy ő ehhez fogható fenséges étket életében nem evett. Egyben diszkréten jelezte, hogy a továbbiakban is ilyet szeretne ebédelni, és elkérte a zöldpaszuly receptjét, mondván, otthon sem szeretné megfosztani magát ettől az élménytől.       

Néhány hónap múlva izgatottan hívta fel munkahelyén a kollégámat, azt firtatta, mikor járunk ismét Moszkvában. Szerencséje volt, röviddel később ismét arrafelé volt dolgunk, s ahogy tehettük, azonnal felkerestük. Ragaszkodott hozzá, hogy ismét a lakásán találkozzunk, bár most már szó sem volt vacsoráról. Ismét ott volt a felesége is, egy kellemes, finom hölgy, bár most mindkettőjükből sugárzott a feszültség.

Miután futottunk néhány udvariassági kört, a barátunk végre elsírta a bánatát.

-- Segítsetek, romokban hever a házasságunk! Szinte naponta veszekszünk – nézett ránk kétségbeesetten.

Fogalmunk sem volt, hogy mit tehetünk mi ebben az ügyben.

-- A zöldpaszuly az oka mindennek – magyarázta az asszonyka. – Tanítsatok meg főzni, mert ha belepusztulok, sem sikerül.

Ekkor elindult a panaszáradat. Kiderült, hogy az ember mindig zöldpaszulyt követel, aztán leszidja a feleségét, mert amit ő főz, az szerinte ehetetlen. Előfordultak kifejezetten kínos esetek is. A barátunk összecsődítette vacsorára a befolyásos ismerőseit, akik valamilyen egzotikus ételre számítottak, de képtelenek voltak elfogyasztani.

Végül nagynehezen sikerült megnyugtatni őket, elmondtuk nekik, hogy ezen nem érdemes veszekedni, egy házasság talán mégis többet ér, mint egy tányér magyaros zöldpaszuly. Én meg arra gondoltam, nekünk, magyaroknak, micsoda fantasztikus pszichológiai csodafegyver van a kezünkben.

Azért vagyunk a világon...

-- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne -- ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam: -- Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

(Tamási Áron)



Vörösmarty fröccse

Hogy számos költőnk nem vetette meg a jó bort - az köztudomású. Kezdhetjük a felsorolást fiatal Janus, de akár Balassi nevével, és meg sem állhatunk Csokonait és Petőfit érintve Ady lírájáig. Azt azonban nem hangsúlyozza oly gyakran az irodalomtörténet, hogy Vörösmarty Mihály is lelkesen hódolt a borivás szenvedélyének – mi több: ő érintette az ajkához a világmindenség első fröccsét is...

A XIX. század harmincas évekeitől új nemzedék kerül az irodalom élére, három igen markáns szellemi vezérrel: Vörösmarty Mihállyal, Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel. Ők azonban kevésbé vonzódnak a fülledt levegőjű szalonokhoz, inkább a szabadba vágynak: szívesen mulatják idejüket Fáy András szőlőjében a szüreti és egyéb mulatságokon. Fáy András a kor egy kivételes, sokoldalú egyénisége volt: birtokos nemes, aki országgyűlési követ, megyei tisztviselő, takarékpénztár alapító is volt egyben, s egyike azon keveseknek, akikre még Széchenyi István is hallgatott.

Olyan neves vendégek ülnek fóti házának teraszán, mint Vörösmarty Mihály és a kritikus Bajza, hölgyeik, a Csajághy-lányok társaságában; a lugasok árnyékában gyakorta ott pihen Kölcsey kedves barátja, Szemere Pál is, s nem veti meg a pince hűsét a nyelvtudós Czuczor Gergely sem. Ebben az élénk szellemi közegben talán nem is csoda, ha versre "fakad" a poéta: Vörösmarty egy ilyen szüret alkalmával írja meg hazafias pohárköszöntőjét, a Fóti dalt.

S hogy e fóti bor mitől oly gyöngyöző? Ehhez bizony ismét elő kell húznunk a Fáy-szőlő meghívottainak listáját, s ujjunkat Jedlik Ányos nevénél megállítani. A dinamó jeles magyar feltalálója kitűnő házigazdáját és annak vendégeit megörvendeztetendő, ezúttal egy új találmányát is elhozta a szüretre. A tudós gyomra nem bírta tisztán a bort, s ennek okán vízzel volt kénytelen elegyíteni. Ám a hígított bor elveszítette kellemes bukéját...

-Spritzer? -- kérdezte Vörösmarty látva az új találmányt. -- Túl németes. Legyen inkább fröccs! - s azzal ajkához emelte a "spritzer"-rel dúsított habzó bort: a mindenség első fröccsét.
-- Így mégiscsak könnyebb, s ízét sem veszti el -- mondta szerényen a fröccsentő varázspalack feltalálója.
A fóti pincében koccintásra emelte poharát a költő: kezében a csillanó kristály mögött szénsav-buborékok szálltak egyre felfelé a borban. Mögötte Jedlik Ányos állt, félszeg mosollyal arcán: kezében ott pihent az első szódásüveg.

Sakkparti előtt

A nyuszika mindennap együtt sakkozik a farkassal, és állandóan nyer. Egy idő után a farkast már nagyon bosszantja a dolog.

-- Mondd csak, nyuszika, hogy van az, hogy te engem mindig megversz? -- kérdezi tőle egy napon.

-- Ó, roppant egyszerű, farkas koma. Mielőtt jövök sakkozni, mindig egy jót szeretkezek a barátnőmmel, ez teljesen megnyugtat, így már sakk is jobban megy -- válaszolja a nyuszika.

A farkas elhatározza, hogy ő is kipróbálja a dolgot, hazamegy, és hátulról letámadja a konyhában serénykedő feleségét. Mire az asszony hátraszól:

-- Már megint sakkozni mégy, nyuszika?

Az amerikai kitüntetés

Vannak emberek, akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe, életfogytiglani nyomokat hagynak bennünk még akkor is, ha csak napokra, vagy akár csupán néhány percre sodort velük össze az élet.

Ilyen volt Gyula bácsi is, akit egy tsz almafái alatt ismertem meg, jó harminc évvel ezelőtt. Akkoriban még divat volt, hogy az egyetemistákat kivezényelték őszi betakarításra, s minket épp ide, az almáskertbe vezetett a sorsunk. Az öreggel meg madarat lehetett volna fogatni, amikor megtudta, hogy csupa magyar szakost adtak a keze alá.

Gyula bácsival vidáman teltek a napok, bár egyébként is jókedélyű ember volt, teljesen kivirult ennyi fiatal között. Állandóan viccelődött, a nótát meg különösen szerette, s minket sem kellett különösebben bíztatni, állítólag még az faluban is hallották, amikor rázendítettünk: „Alma a fa alatt, nyári piros alma…”. Merthogy ez volt a kedvenc nótája, talán nem véletlenül.

Az utolsó napon Gyula bácsi mintha feszültebbnek látszott volna a szokásosnál, de ezt annak tudtuk be, hogy nem szeret búcsúzkodni. Délben leültünk az egyik almafa alá, majd kivett a zsebéből egy kis dobozt, abból pedig egy furcsa kitüntetést.

-- Most elmondok nektek valamit, amit még a faluban is kevesen tudnak rólam – szólt titokzatosan. – Ez az Amerikai Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetése, amit én kaptam, igaz meg is jártam vele.

Aztán elmesélte, hogy a második világháborúban magyar katonaként harcolt, s alakulatával addig-addig hátráltak nyugat felé, mígnem sikerült megadniuk magukat az amerikaiaknak. A hadifogolytáborban nagyon jól ment a soruk, rendszeresen kaptak tejeskávét és csokoládét. Ennek ellenére, rettenetes honvágyuk volt. Így aztán kapóra jött, amikor az amerikaiak felajánlották, aki hajlandó harcolni a németek ellen, az hamarabb hazamehet.

Valahová az Ardenekbe vezényelték őket, kettesével ásták be magukat egy-egy gépágyúval. Azt a parancsot kapták, hogy csak figyeljenek, bár úgysem kell tartani semmitől, mert a németek visszavonulnak. Így aztán el is szunyókáltak, hajnalban riadtak fel, valami veszett nagy zúgásra. De már rengett a föld is, mert jöttek a tankok.

Ahogy kidugta a gödörből az orrát, már felrobbant mellettük az első lövedék, bajtársa pedig élettelenül hanyatlott le a gödör aljára. Gyula bácsi, saját elmondása szerint, annyira félt, hogy lefeküdt a földre, vaktában lövöldözött a gépágyúval, majd egy robbanást hallott, hullott rá a föld, és elvesztett az eszméletét.

A kórházban tért magához, alig látott ki a rátekert kötszertől. Aztán magas rangú amerikai tisztek jelentek meg, veregették a vállát, és a pizsamájára tűzték a kitüntetést, de ő ebből egy szót sem értett. A tolmács mondta el, hogy öt német tankot lőtt ki, ettől torpant meg a támadás, és így érhetett oda még időben az erősítés.

-- Mindenki a bátorságomat dicsérte – mesélte kacagva Gyula bácsi. – Pedig én próbáltam elmagyarázni, hogy azt sem tudtam, hová lövök. Hát, így születnek a hősök.

Amikor felépült, mindenáron haza akart jönni. Az amerikaiak marasztalták, de hiába. Aztán hazaért, megmutatta a kitüntetését, és azonnal elvitték az oroszok. Válogatott módszerekkel vallatták, szentül hitték, hogy akinek ilyen kitüntetése van, azt kémkedni küldték haza.

-- Hát, talán tényleg jobb lett volna ott maradni. Soha sem bánta meg, hogy hazajött? – kérdezte az egyik lány, amikor az öreg befejezte a történetét.

Az öreg úgy nézett rá, mint aki belegázolt a becsületébe.

-- Nem kislányom, nem bántam meg soha -- fogta vissza a mérgét Gyula bácsi. – Nem tudnék én sehol máshol élni! Érted? Sehol.

Aztán, talán hogy oldja a feszültséget rázendített a kedvenc nótájára. Zengett az „Alma a fa alatt…”, csak most valahogy másképp, mélységes fájdalommal szálltak a hangok a kifosztott almafák fölött.

Vannak emberek, akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe, életfogytiglani nyomokat hagynak bennünk még akkor is, ha csak napokra, vagy akár csak néhány percre sodort velük össze az élet.



Elmegyógyászok egymás közt

- Mondja, kolléga úr, mibõl állapítja meg, hogy a páciens normális-e?
- Különféle kérdésekbõl. Ha akarja, önön is kipróbálom.
- Jó!
- Tehát, ön mit gondolna, ha azt érezné, hogy két kar szorosan a nyaka köré fonódik?
- Azt, hogy egy bûnözõ tört be a lakásomba, és meg akar ölni.
- Nagyszerû. Mire gondolna, ha az ágyában egy meleg, puha test a testéhez simulna?
- Biztosra venném, hogy a házvezetõnõm tett oda egy melegvizes tömlõt.
- Remek. Végül egy találós kérdés: szoknyát hord, és az utcán mindenki utána fordul. Mi az?
- Mi lenne? Természetesen egy skót!
- Nagyon jó, ez a helyes válasz! Látja, ön normálisan gondolkodik. De hallaná csak, milyen válaszokat adnak ezekre a kérdésekre egyes betegek!

Szeretet kompromisszumok nélkül

Csak a kutya tud teljesen kompromisszumok nélkül szeretni. Sohasem kérdezi, hogy viszonzod-e, vagy érdemes vagy-e rá. Nem azért szeret, aki vagy, hanem mert vagy.

Az apró, gyermekökölnyi, teljesen vak és teljesen korcs kutyakölyköt apám egyik tanítványa hozta, a valahol találta, mint mondta, megmérgezték az anyját. Összeszaladtak a szomszédok is, a felnőttek tanácstalanul méregették a gyámoltalan kis jószágot. Egybehangzó vélemény alakult ki: mivel önállóan még nem képes táplálkozni, a kiskutya menthetetlen.

Csak én nem értettem ezzel egyet, s bár még kisiskolás voltam, végül rám hagyták a dolgot, csináljak vele, amit akarok, de látszott rajtuk, hogy egy lyukas petákot sem tennének az életére.

Előbb megpróbáltam cumisüvegből megetetni egy kis tejjel, de próbálkozásom teljesen sikertelennek bizonyult, ugyanis a cumi be sem fért a szájába. Később egy lapos tányérkába öntöttem neki néhány korty táplálékot, majd belenyomtam az orrát, ám így sem evett, sőt hevesen tiltakozott. Ekkor a kisujjamat mártottam be a tejbe, majd dugtam a szájába, és Burkó, mert így neveztem el apám egyik régi, kedves kutyájáról, végre lenyalogatta  azt az egy-két csepp folyadékot. Mivel egyszerre csak egészen minimális mennyiség került a gyomrába, bizony, igencsak hosszadalmas volt egy ilyen etetés.

A módszert egészen addig folytattam, amíg ki nem nyílt a szeme, és nem kezdett el lefetyelni. Akkor még nem tudtam, hogy az állatok azt a lényt tekintik az anyjuknak, melyet életükben először pillantottak meg, ennek ellenére természetesnek vettem, hogy ő az én kutyám, neki én vagyok a gazda.

Minden korcssága ellenére, vagy talán éppen ezért, nagyon okos állat volt, egy igazi egyéniség. Szabadon szaladgált a hátsó udvaron, a csirkék és kacsák ott csipegettek körülötte, a legnagyobb jóindulattal tűrte még azt is, hogy beleegyenek az ételébe, ám ha a szomszédból véletlenül áttévedt egy aprójószág, az menthetetlenül halálra volt ítélve. A mai napig nem értem, mikét tudta fejben tartani annak a rengeteg baromfinak a hovatartozását.

Egyébként is állandó éberséggel őrizte az udvart, amint belépett valaki a kiskapun, azonnal a fogát vicsorgatta, ám a legnagyobb riadalom akkor támadt, amikor véletlenül nyitva maradt a kertkapu. A telkek hátsó részét ugyanis, mint faluhelyen általában, nem választotta el kerítés, és a szomszédok alaposan megijedtek.

Ilyenkor általában nekem szóltak, mert bár Burkó tisztelettel viseltetett a család tagjai iránt, az ételt is elfogadta tőlük, igazán csak rám hallgatott. Nekem elég volt egyet kiáltanom, már inalt is haza.

Amikor elköltöztünk a városba, éppaz ő sorsa okozta a legtöbb fejtörést. Nem vihettük magunkkal, hiszen a velünk egy fedél alatt élő nagyapámék állandó veszélyben éltek volna. Az új gazda, aki a házunkat megvette nyomban felajánlotta, maradjon ott a kutya, hiszen neki is jól jön egy éber házőrző. Még az állat vicsorgó fogai sem tántorították el.

-- Majd hozzánk szokik! Hiszen a kutya azt tekinti gazdájának, aki eteti, és itt jó dolga lesz – nyugtatott meg minket.

Ez tényleg kézenfekvő megoldásnak látszott. Elköltöztünk, eleinte nagyon elfoglalt minket a beilleszkedés, az új iskola, az új munkahely. Néhány hónap múlva azonban már ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy láthassam a kutyámat.

Egy hétvégén vissza is mentem a faluba. Alig szálltam le a vonatról, összeszaladtak a régi barátok. Együtt mentünk el a régi házhoz, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Csak Burkót nem láttam sehol.

-- Hát a kutya hol van? – kérdeztem egy idő után türelmetlenül.

Csönd lett, szinte vágni lehetett. Még a verebek is elhallgattak a tornác előtti lugason.

-- A kutya… elment, meghasadt a szíve – szólt az ember sápadtan, lehajtott fejjel.

Aztán elmondták, hogy nem volt hajlandó megenni az ételt, amit adtak neki. Minden nap egy gereblyével tolták elé a lábast, mert csak morgott rájuk, de hozzá sem nyúlt. Abban reménykedtek, hogy néhány nap múlva, amikor majd nagyon megéhezik, ez is másképp lesz. De egy reggel ott találták, elpusztulva.

Csak a kutya tud teljesen kompromisszumok nélkül szeretni. Sohasem kérdezi, hogy viszonzod-e, vagy érdemes vagy-e rá. Nem azért szeret, aki vagy, hanem mert vagy.

Utas vagyok csak...

Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba. (Wass Albert)

Amikor anarchista voltam

Azokban a régi, legfeljebb ifjúságunk okán szép időkben történt az eset, amikor még nem csupán a nagy Szovjetunió létezett, hanem április negyedike is. Persze, április negyedike ma is létezik, szerényen húzódik meg a többi dátum között, ám akkoriban ez piros betűs ünnepnek számított, mert, ahogy fogalmaztak ezen a napon szabadította fel véglegesen Magyarország területét a dicső és baráti Vörös Hadsereg. Mely aztán annyira baráti volt, hogy haza sem nagyon akart menni.

Így, április elején valósággal felpezsdültek a kapcsolatok a két ország között, jöttek-mentek a delegációk és turistacsoportok, egymást követték a koszorúzások és fogadások. Tolmácsként nekem is megadatott, hogy elkísérjek néhány ilyen csapatot.

Ez alkalommal Kijev egyik legelőkelőbb szállodájában szervezett ünnepi ebédet a helyi pártvezetés a magyar vendégek részére. Korgó gyomorral foglaltuk el helyünket a szépen terített asztalok mellett, ám az ebédnek egyelőre csak az illatát élvezhettük, ugyanis megkezdődtek a véget nem érő beszédek és köszöntések, illetve a giccses, soha semmire nem használható ajándékok átadása.

Mint minden férfiember, én is roppant nehezen bírom az éhezést, így a velem szemközt ülő barátommal elhatároztuk, nem várjuk ki a protokoll végét, mi bizony bekanalazzuk az időközben felszolgált levest, még akkor is, ha ezzel kivívjuk az istenek haragját. Ennek eredményeként, nekünk már a második fogást hozták, amikor a többiek nekikezdtek az ebédnek.

A második fogás valamilyen sült kolbász volt, krumplival, olyan rettenetesen megégetve, hogy nem bírtam belenyomni a villát, márpedig ezt a problémát meg kellett oldanom, mert még igencsak éhes voltam.

-- Gyerekek, nagy dilemmában vagyok – jegyeztem meg többszöri próbálkozás után. – Nem tudom eldönteni, hogy ez a kolbász túl szűz, vagy a villám nem eléggé férfi.

Hiba volt. A mellettem ülő hölgyön, akinek a szája épp tele volt levessel, visszafojthatatlan röhögési roham tört ki, és a leves sugárban lövellt ki a szemközti kolléganőnk fejére, minek következtében egy szempillantás alatt levestészta, sárgarépa és zöldlevél-darabok ragadtak gyönyörű, göndör hajába.

Ezt persze már mi sem bírtuk nevetés nélkül, és a kacagás úgy terjedt, mint a cunami: előbb csak szomszédos asztaloknál ülők kapcsolódtak be, aztán a távolabbi vendégek is. Nekik közben föl kellett állniuk, hogy lássák, minek tudható be ez a hirtelen érzelmi kitörés, sőt, sokan közelebb is jöttek, hogy alaposabban megszemlélhessék a rendhagyó frizurát. Pillanatok alatt összeomlott az ünnepi ebéd, s ezzel együtt a szovjet-magyar barátság szépen felépített pátosza és meghittsége.

Amikor hazaértem, megüzente a főnököm, hogy azonnal menjek be hozzá. Ott ült, kezében egy papírral (mint kiderült, egy távirat volt Kijevből), arcán szemmel látható ijedelemmel.

-- Te meg mit csináltál? Meg vagy őrülve? – kérdezte, aztán felolvasta a táviratot.

Ebben röviden közölték, hogy én anarchista vagyok, aki tudatos provokációval megzavarta a fennkölt ünnepséget, s egyben azt javasolták, hogy soha többé ne küldjenek engem fontos politikai rendezvényre, mert még nem vagyok elég érett.

Miután töviről hegyire elmeséltem neki az esetet, már ő is elég nehezen tudta visszatartani a kacagását. A távirat pedig eltűnt feneketlen fiókjainak egyikében, többé sohasem beszéltünk róla.

Mit mondtak az anyukák?

Pontosabban: híres emberek mamája mondhatta volna

Kolumbusz mamája:

„Engem nem érdekel, mit fedeztél fel, azért írhattál volna néha !”

Mona Lisa mamája:

„Ez neked mosoly? Apáddal egy vagyont fecséreltünk a fogszabályozódra..!”

Michelangelo mamája:

„Miért nem a falakra firkálsz te is, mint a többi rendes gyerek..? Tudod te, milyen nehéz a plafonról lekaparni a krixkraxaidat?”

Napóleon mamája:

„Oké, ha nem az ellenőrződet rejtegeted a zakód alatt, akkor húzd ki a kezed, és mutasd meg, mi van benne!”

Lincoln mamája:

„Már megint ez a cilinder! Miért nem hordasz egy rendes bézbólsapkát, mint a többi gyerek..?”

Washington mamája:

„Ha még egyszer észreveszem, hogy aprót dobálsz a Potomac-be, nem kapsz többet zsebpénzt!”

Edison mamája:

„Hát persze, hogy büszke vagyok rád, amiért feltaláltad a villanylámpát ! Most pedig kapcsold le szépen, és irány az ágy!”

Einstein mamája:

„Megjött a PR-fotósod! Nem tudnál valamit csinálni a frizuráddal?”

Mózes mamája:

„Szép mese, mondhatom! Most add elő, merre csavarogtál az elmúlt negyven évben!”

Clinton mamája:

„Az a Monica legalább egy szép zsidó lány volt…”