2011. március 23., szerda

Egy őszinte gyermek

Pedagógus-pályafutásomat annak idején egy kis kárpátaljai falu iskolájában kezdtem, hamar megtapasztalhattam, amit már korábban is tudtam: a történelmi kényszerből kisebbségben került magyarok nagy többsége még mindig Magyarországot tekinti hazájának, ide kötődik ezer szállal, még akkor is, ha erről nem lehetett beszélni.
Bár maga az iskola enyhén szólva is lepusztult állapotban volt, a központi épület például egy több mint száz éves, tornácos házban kapott helyet, mely egykor paplaknak épült, ez igazán senkit sem zavart, sőt, az igazgatónk kifejezetten jól feküdt a járási vezetésnél, amihez talán hozzájárulhattak azok a bőséges ebédek is, melyeket oly jóízűen elfogyasztottak az elvtársak, amikor nagyritkán tiszteletüket tették nálunk. Sem a szakmai, sem a közegészségügyi, sem pedig a pénzügyi ellenőrzéstől nem kellett tehát tartanunk, az egyetlen megbocsáthatatlan bűn az lett volna, ha kiderül, politikailag nem állunk teljes mellszélességben a Szovjetunió és a párt mellett.
Ezért is lett úrrá némi riadalom az iskolán, amikor leszóltak, hogy egy bizottság száll ki  (csupa járási vezető és megyei szakember), az itt folyó politikai felvilágosító munka ellenőrzése végett. Azonnal megpezsdült az élet, mindenki takarított, évtizedes faliújságokról törölgették a port, s gyártották az újabb transzparenseket. És persze, mi másra lehetne kihegyezni a politikai nevelést egy magyar iskolában, mint a szovjet hazafiságra, a szovjet népek megbonthatatlan egységére?
Azon a napon még szünetben is csak végszükség esetén engedték ki a gyermekeket, ezt a néhány percet is arra kellett kihasználni, hogy hazafias dalokat tanítsunk a gyermekeknek, hogy amint megérkezik a magas delegáció, már az utcán hallja, mily nagy örömmel él a magyar a nagy szovjet hazában. Csak Mónikának engedték meg, hogy kinn játsszon az iskolaudvaron, ő egy többször bukott, enyhén értelmi fogyatékos és hiperaktív gyermek volt, bár ezt a kifejezést akkor még senki sem ismerte.
Meg is állt a Volga az iskola kapuja előtt, a megfigyelők jelt adtak, minden osztályban felcsendült az ének, a hang betöltötte az egész utcát. A vendégeink beléptek a kapun, és nagy meglepetésünkre szóba elegyedtek Mónikával. Aztán néhány perc múlva szinte betörtek a tanáriba, egyikük vörös fejjel követelte az igazgatót, aki épp ott állt előtte, majd közölte, hogy az ellenőrzésnek vége, nekik ennyi elég is, és itt fejek fognak hullani. Azzal kirohantak a kocsihoz, és eltűntek.
Az első döbbenet és ijedség után hamar rájöttünk, hogy az udvaron történhetett valami, ami ezt a rettenetes haragot kiváltotta. Némi nyomozás után a következőképpen sikerült rekonstruálnunk a Mónika és a bizottság egyik tagja között lezajlott beszélgetést.
A kedves vendég meglátta Mónikát és köszönt, természetesen oroszul.
-- Jó napot kívánok – válaszolta Mónika, mert ő így tanulta az édesanyjától.
Az ellenőr úr mérges lett, és újra köszönt, persze, megint oroszul.
-- Már köszöntem! – szólt Mónika, ismét magyarul.
A magas rangú vendég még mérgesebb lett.
-- Te melyik országban élsz? – kérdezte dühösen, de most már magyarul, mert ezt a nyelvet is törte.
-- Hát Magyarországon – nézett rá a kislány ártatlan szemekkel.
-- Te…, te…, hát mi ennek az országnak a fővárosa?
-- Nahát, a bácsi még ezt sem tudja? Természetesen, Budapest – válaszolta Mónika megbotránkozva, és sarkon fordult.
Hogy az igazgató hogy úszta meg, arra már nem emlékszem.