2011. március 5., szombat

Az amerikai kitüntetés

Vannak emberek, akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe, életfogytiglani nyomokat hagynak bennünk még akkor is, ha csak napokra, vagy akár csupán néhány percre sodort velük össze az élet.
Ilyen volt Gyula bácsi is, akit egy tsz almafái alatt ismertem meg, jó harminc évvel ezelőtt. Akkoriban még divat volt, hogy az egyetemistákat kivezényelték őszi betakarításra, s minket épp ide, az almáskertbe vezetett a sorsunk. Az öreggel meg madarat lehetett volna fogatni, amikor megtudta, hogy csupa magyar szakost adtak a keze alá.
Gyula bácsival vidáman teltek a napok, bár egyébként is jókedélyű ember volt, teljesen kivirult ennyi fiatal között. Állandóan viccelődött, a nótát meg különösen szerette, s minket sem kellett különösebben bíztatni, állítólag még az faluban is hallották, amikor rázendítettünk: „Alma a fa alatt, nyári piros alma…”. Merthogy ez volt a kedvenc nótája, talán nem véletlenül.
Az utolsó napon Gyula bácsi mintha feszültebbnek látszott volna a szokásosnál, de ezt annak tudtuk be, hogy nem szeret búcsúzkodni. Délben leültünk az egyik almafa alá, majd kivett a zsebéből egy kis dobozt, abból pedig egy furcsa kitüntetést.
-- Most elmondok nektek valamit, amit még a faluban is kevesen tudnak rólam – szólt titokzatosan. – Ez az Amerikai Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetése, amit én kaptam, igaz meg is jártam vele.
Aztán elmesélte, hogy a második világháborúban magyar katonaként harcolt, s alakulatával addig-addig hátráltak nyugat felé, mígnem sikerült megadniuk magukat az amerikaiaknak. A hadifogolytáborban nagyon jól ment a soruk, rendszeresen kaptak tejeskávét és csokoládét. Ennek ellenére, rettenetes honvágyuk volt. Így aztán kapóra jött, amikor az amerikaiak felajánlották, aki hajlandó harcolni a németek ellen, az hamarabb hazamehet.
Valahová az Ardenekbe vezényelték őket, kettesével ásták be magukat egy-egy gépágyúval. Azt a parancsot kapták, hogy csak figyeljenek, bár úgysem kell tartani semmitől, mert a németek visszavonulnak. Így aztán el is szunyókáltak, hajnalban riadtak fel, valami veszett nagy zúgásra. De már rengett a föld is, mert jöttek a tankok.
Ahogy kidugta a gödörből az orrát, már felrobbant mellettük az első lövedék, bajtársa pedig élettelenül hanyatlott le a gödör aljára. Gyula bácsi, saját elmondása szerint, annyira félt, hogy lefeküdt a földre, vaktában lövöldözött a gépágyúval, majd egy robbanást hallott, hullott rá a föld, és elvesztett az eszméletét.
A kórházban tért magához, alig látott ki a rátekert kötszertől. Aztán magas rangú amerikai tisztek jelentek meg, veregették a vállát, és a pizsamájára tűzték a kitüntetést, de ő ebből egy szót sem értett. A tolmács mondta el, hogy öt német tankot lőtt ki, ettől torpant meg a támadás, és így érhetett oda még időben az erősítés.
-- Mindenki a bátorságomat dicsérte – mesélte kacagva Gyula bácsi. – Pedig én próbáltam elmagyarázni, hogy azt sem tudtam, hová lövök. Hát, így születnek a hősök.
Amikor felépült, mindenáron haza akart jönni. Az amerikaiak marasztalták, de hiába. Aztán hazaért, megmutatta a kitüntetését, és azonnal elvitték az oroszok. Válogatott módszerekkel vallatták, szentül hitték, hogy akinek ilyen kitüntetése van, azt kémkedni küldték haza.
-- Hát, talán tényleg jobb lett volna ott maradni. Soha sem bánta meg, hogy hazajött? – kérdezte az egyik lány, amikor az öreg befejezte a történetét.
Az öreg úgy nézett rá, mint aki belegázolt a becsületébe.
-- Nem kislányom, nem bántam meg soha -- fogta vissza a mérgét Gyula bácsi. – Nem tudnék én sehol máshol élni! Érted? Sehol.
Aztán, talán hogy oldja a feszültséget rázendített a kedvenc nótájára. Zengett az „Alma a fa alatt…”, csak most valahogy másképp, mélységes fájdalommal szálltak a hangok a kifosztott almafák fölött.
Vannak emberek, akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe, életfogytiglani nyomokat hagynak bennünk még akkor is, ha csak napokra, vagy akár csak néhány percre sodort velük össze az élet.