2011. március 30., szerda

Vörösmarty Oroszországból

A könyveknek saját történetük van. Erről eddig is hallottam, de most már magam is tanúsíthatom.
A bevásárlóközpont pénztáránál álltam, előttem egy középkorú házaspár fizetett. Az asszonyka eleinte csak lopva, aztán egyre bátrabban mosolygott hátra. Előbb azt hittem, valaki másnak szól ez az öröm, de nem állt mögöttem senki. Aztán bennem is derengeni kezdett a felismerés, hogy én ezt a kislányos mosolyt valahonnan ismerem. De vajon honnan?
-- Tanár bácsi, hát nem tetszik megismerni? – lépett hozzám a parkolóban, és kacagott a szeme.
Az ám, tanítottam valamikor, igaz, majd három évtizede már annak. Még arra is emlékszem, hogy melyik padban ült, de a neve az nem ugrik be. Meg az is rémlett, hogy nehéz életük volt, sokan voltak testvérek, és az anyjuk néha hetekre magára hagyta a családot, és ilyenkor a legidősebb lány látta el a testvéreit, aki még maga is csak hetedikbe járt.
Bemutatta a férjét, elmondta, ez a második házassága, mert korán megözvegyült. Hogy a gyermekei már felnőttek, sőt, azt is elmondta, milyennek láttak ők akkor engem, gyermekszemmel.
-- Hogy fog a nővérem örülni, ha ezt elmesélem neki! Most Oroszországban lakik, oda ment férjhez. Nagyon sokat emlegette a tanár bácsit! Még egy könyvet kölcsön tetszett neki adni, amely nála maradt.
Igen, a könyv. Már emlékszem, hogy milyen csillogó szemmel, milyen lankadatlan érdeklődéssel hallgatta valamikor az a lány a Csongor és Tündét. Azt adtam kölcsön neki, aztán elkerültem az iskolából, a faluból, a könyv meg nála maradt. Talán ez volt a családi könyvtár egyetlen kötete.
Néhány hét múlva csörgött a telefon. Ő volt a vonal végén, az asszonyka a bevásárlóközpontból. Azt mondta, a nővére vissza szeretné küldeni nekem a könyvet. Oroszországból.  Igaz, hogy kicsit megkopott, itt-ott elrongyolódott, de szépen befedte, és csaknem harminc éve szeretné nekem visszajuttatni.
Egy pillanatig szóhoz sem jutottam.
-- Csak tartsa meg nyugodtan – mondtam neki, bár valahogy nehezen formáltam, a szavakat. – Majd mutassa meg a gyermekeinek, elvégre, Oroszországban úgyis nehezen jut magyar könyvhöz.
A könyveknek saját történetük van. Erről eddig is hallottam, de most már magam is tanúsíthatom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése