2011. március 11., péntek

A rozsdás szemmérték esete

Elhatározta, hogy most már pénzt fog keresni, ha törik, ha szakad. Egyrészt, mert a család enyhén szólva sem dúskált az anyagiakban, de főképp, mert bizonyítani akarta: ő már felnőtt. Legalábbis, majdnem.
Alighogy kitavaszodott, elkezdett nyári diákmunka után járni. Eleinte sehol sem bíztatták, de később némi protekcióval (kiderült, hogy az egyik gyár főmérnöke valamikor a nagymama szomszédjában lakott), csak sikerült elhelyezkednie. Izgatottan készült első munkanapjára, csak annyit tudott, hogy ládákat kell majd összeszegeznie, s azzal nyugtatta magát, hogy csak megbirkózik valahogy ezzel a bonyolult feladattal.
A műhelyben három idősebb szaki, meg egy majdnem vele egykorú fiú fogadta, nagy vigyorgással. Ők voltak a brigád. Rövid eligazítás után megkapta a szerszámokat, és már munkához is látott. Még egy fél óra sem telt el, amikor az egyik öreg gondterhelt arccal lépett oda hozzá.
-- A fene egye meg, már megint elfogyott a szemmérték! – mondta mérgelődve, és a kezébe nyomott egy nagy rozsdás vödröt. – Szaladj csak el a gépműhelybe, mondd meg, hogy én küldtelek, de sebesen, mert nem ácsoroghatunk itt napestig!
Szemmérték nevű szerszámról, vagy alkatrészről még sohasem hallott, de ha menni kell, hát menni kell. A gépműhely a gyártelep másik végében volt, ezért igencsak szaporázta a lépteit. A főnök fülig érő vigyorral fogadta.
-- Hé, emberek! – kiáltott az odabenn tébláboló kollégákra. – A ládásoknál már megint elfogyott a szemmérték!
Aztán nagy röhögcsélés közepette megrakták a vödröt rozsdás vasakkal, hogy majd lehúzta a vállát. Ennek ellenére hősiesen végigcipelte a gyárudvaron.
Az öreg nézte a vödröt, hosszasan csóválta a fejét.
-- Hát mit adtak neked? – méltatlankodott. – Ez a szemmérték csupa rozsda, nem lehet vele dolgozni! Most azonnal vidd vissza, és kérj másikat!
-- Hogy a te főnököd milyen válogatós! – fogadták a gépműhelyben, de a szemük kacagott. – Rendben, akkor adunk másikat.
Most csupa olajos vassal rakták meg a vödröt. Holtfáradtan, de megkönnyebbülve érkezett meg az újabb szállítmánnyal. A ládások szintén nagyom vidáman fogadták. Az öreg egy léccel megkapirgálta a vasakat.
-- Ez még mindig használhatatlan – mondta ellentmondást nem tűrően. – Teljesen ki van száradva. Vidd vissza, adjanak nedveset, mert nekem nincs időm áztatgatni!
A gépműhely ajtajában már várták. Nem sokat teketóriáztak, az olajos vasakkal teli vödröt megtöltötték vízzel. Most lett csak igazán nehéz.
Szédelegve botorkált a gyárudvaron, amikor szembetalálkozott a főmérnökkel.
-- Hát te mit sétálgatsz itt? – kérdezte az tőle szigorúan.
-- Engem…, engem csak elküldtek szemmértékért – válaszolta ijedten.
Annak vörös lett a feje.
-- Hányadszor? – kérdezte szikrázó szemmel.
-- Harmadszor – szólt a fiú.
-- Na, tedd le azt a vödröt, és gyere velem!
Visszamentek a ládásokhoz. A főmérnök szidta őket, mint a bokrot, hogy vén bolond létükre még mindig nem nőtt be a fejük lágya.
-- Főnök, ne mérgelődjön, hiszen tudja, hogy mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen – szólt az öreg. – Különben is, vigyáznia kell a vérnyomására.