A rozsdás szemmérték esete

Elhatározta, hogy most már pénzt fog keresni, ha törik, ha szakad. Egyrészt, mert a család enyhén szólva sem dúskált az anyagiakban, de főképp, mert bizonyítani akarta: ő már felnőtt. Legalábbis, majdnem.

Alighogy kitavaszodott, elkezdett nyári diákmunka után járni. Eleinte sehol sem bíztatták, de később némi protekcióval (kiderült, hogy az egyik gyár főmérnöke valamikor a nagymama szomszédjában lakott), csak sikerült elhelyezkednie. Izgatottan készült első munkanapjára, csak annyit tudott, hogy ládákat kell majd összeszegeznie, s azzal nyugtatta magát, hogy csak megbirkózik valahogy ezzel a bonyolult feladattal.

A műhelyben három idősebb szaki, meg egy majdnem vele egykorú fiú fogadta, nagy vigyorgással. Ők voltak a brigád. Rövid eligazítás után megkapta a szerszámokat, és már munkához is látott. Még egy fél óra sem telt el, amikor az egyik öreg gondterhelt arccal lépett oda hozzá.

-- A fene egye meg, már megint elfogyott a szemmérték! – mondta mérgelődve, és a kezébe nyomott egy nagy rozsdás vödröt. – Szaladj csak el a gépműhelybe, mondd meg, hogy én küldtelek, de sebesen, mert nem ácsoroghatunk itt napestig!

Szemmérték nevű szerszámról, vagy alkatrészről még sohasem hallott, de ha menni kell, hát menni kell. A gépműhely a gyártelep másik végében volt, ezért igencsak szaporázta a lépteit. A főnök fülig érő vigyorral fogadta.

-- Hé, emberek! – kiáltott az odabenn tébláboló kollégákra. – A ládásoknál már megint elfogyott a szemmérték!

Aztán nagy röhögcsélés közepette megrakták a vödröt rozsdás vasakkal, hogy majd lehúzta a vállát. Ennek ellenére hősiesen végigcipelte a gyárudvaron.

Az öreg nézte a vödröt, hosszasan csóválta a fejét.

-- Hát mit adtak neked? – méltatlankodott. – Ez a szemmérték csupa rozsda, nem lehet vele dolgozni! Most azonnal vidd vissza, és kérj másikat!

-- Hogy a te főnököd milyen válogatós! – fogadták a gépműhelyben, de a szemük kacagott. – Rendben, akkor adunk másikat.

Most csupa olajos vassal rakták meg a vödröt. Holtfáradtan, de megkönnyebbülve érkezett meg az újabb szállítmánnyal. A ládások szintén nagyom vidáman fogadták. Az öreg egy léccel megkapirgálta a vasakat.

-- Ez még mindig használhatatlan – mondta ellentmondást nem tűrően. – Teljesen ki van száradva. Vidd vissza, adjanak nedveset, mert nekem nincs időm áztatgatni!

A gépműhely ajtajában már várták. Nem sokat teketóriáztak, az olajos vasakkal teli vödröt megtöltötték vízzel. Most lett csak igazán nehéz.

Szédelegve botorkált a gyárudvaron, amikor szembetalálkozott a főmérnökkel.

-- Hát te mit sétálgatsz itt? – kérdezte az tőle szigorúan.

-- Engem…, engem csak elküldtek szemmértékért – válaszolta ijedten.

Annak vörös lett a feje.

-- Hányadszor? – kérdezte szikrázó szemmel.

-- Harmadszor – szólt a fiú.

-- Na, tedd le azt a vödröt, és gyere velem!

Visszamentek a ládásokhoz. A főmérnök szidta őket, mint a bokrot, hogy vén bolond létükre még mindig nem nőtt be a fejük lágya.

-- Főnök, ne mérgelődjön, hiszen tudja, hogy mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen – szólt az öreg. – Különben is, vigyáznia kell a vérnyomására.