2011. március 16., szerda

Te is egyedül sírsz?

Szőke Judit írása
Sokkal könnyebb annak a nőnek, aki kertes házban lakik. Feltéve persze, ha nem felejti nyitva a fürdőszoba ablakát…. Ellenben a papírfalú panelházban élő asszonynak körültekintően kell megválasztania az időpontot. Már amikor jól kibőgheti magát. Erre szerintem a legalkalmasabb a korai zuhanyzás, nem könnyű ugyanis elkülöníteni a vízcsobogást a könnypataktól, a tusoló csapkodását a visszafojtott zokogás görcsös rohamának hangjától… Én egy éve befelé sírok. Azóta vagyok a ksz (értsd kerekesszék) rabságában.
Ha jól számolok, 16 éve, mióta SM-beteg vagyok, csak az utóbbi négy évben gyengültem el eddig a pontig. Azóta nem tudok lemenni a lifttelen negyedikről és nem voltam a levegőn, csak ha orvoshoz vittek, visznek. Havonta egyszer irigylek mindenkit, aki ott sétál, ahol én is járkáltam és akár korzózhatnék most is, közvetlen közelről hallanám a fülemülét, ha…
Jobb napokon, ha a gondozónők elmentek, majd pedig mikor az ebédhordó pasas becsapta maga mögött az ajtót, akkor pityergek kicsit.
A gyerekeim előtt? Kemény anyához szoktak, meg miért terheljem őket a kesergésemmel? Anyám? Amikor a szememben megcsillan a könny, vagy elcsuklik a hangom, rámpirít: nem sírunk! Nyilván én és persze ő. A férjem? Ha rákezdem, indul a letoló hang: el ne kezdj rinyálni nekem! Értik, ugye? Neki…
Mitévő lehetnék hát? Akkor könnyezek, amikor módom van rá. És akkor is gyorsan. Mert a mai ember mindent siettet. A születést (programozzuk, mikorra essék), az esküvőt (jaj, már ott tolong a következő násznép!) a halált (hamvasszuk el, szórjuk szét, a temetés ideje mindenkinek smakkoljon és igyekezzünk, mert ránk jön a másik feketéllő sereg), és közben az élet? Vagy az annak nevezett őrület? Óh, arról már ne is beszéljünk!
Mindig mindenütt ott lenni, mindenbe beleszólni, befolyást gyakorolni, csak le ne, ki ne maradjak, muszáj elmenni, hátha lesz valami fontos… Pedig nincs. Csak az emocionális teherbírásunk határait feszegetjük. A végsőkig. Mellőzöttségi szorongásnak hívják azt a szegycsont mögött keletkező sürgető érzést, mely belehajszol minket a gyorsan élésbe. Pedig hasznosan és lassan kellene élni… Igen, lassan. Én már tudom. Kemény az ár.
Azt szokták mondani, élj úgy mindennap, mintha ez lenne az utolsó. Ha tudnám, fiam, lányom, szerelmem, hogy ezek az utolsó percek, hogy járhatok, hogy láthatlak, azt mondanám neked, „szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy „hiszen tudod”. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Akár odafutva. Óh, futás! Már megint…
A legjobb bőgni egy jót. De nem közönség előtt. Ez a darab keveseket vonz. Hogy is van? Aki nevet, azzal együtt nevet a világ, aki sír, az egyedül sír.
Tegnap a havi ellenőrzésen voltam, fanyar őszi illat fájdította a szívemet. Ráadásul sírós volt az ég, tele véraláfutással.