2011. március 1., kedd

A tanácselnök esete a pálinkafőzéssel

Már gyermekkoromban alkalmam volt megbizonyosodni arról, hogy a józan paraszti ész igenis képes felülkerekedni az értelmetlen tiltásokon és korlátokon. A házi pálinkafőzés már akkoriban is főbenjáró bűnnek számított, ami gazdaságilag teljesen értelmetlen volt, mivel a boltban leginkább csak silány minőségű kotyvalékokat lehetett kapni, a gazdáknál meg rengeteg, másként nem hasznosítható selejtgyümölcs halmozódott fel.
Nálunk az én feladatom volt nyáron a hulló gyümölcs összeszedése, amit aztán egy nagy hordóba morzsoltam bele, itt érlelőd a cefre. Amikor aztán már készen állt, este felállítottuk az udvar hátsó sarkában a szintén házilag, egy húszliteres tejeskannából és némi rézcsőből készült pálinkafőzőt. Persze, csak este, és gondosan eltakarva a kíváncsi szemek elől, mert a fináncok ezért keményen büntettek.
Egész éjszaka főztük édesapámmal a vegyespálinkát. Mindketten tudtuk, hogy ha nem lennének olyan rendesek a szomszédjaink, semmit sem érne az egész konspiráció, mert bár rendesen elbarikádoztuk magunkat, a semmivel össze nem téveszthető illatot jól lehetett érezni.
Mégis nyugodtak voltunk, mert a szomszéd házban, melynek falánál a pálinkát főztük a tanácselnök lakott. András bácsiról, ha visszaemlékszem, elsőre a következő jut eszembe: az egész családja szeretett minket, jó ember volt, nagyon tudott ígérni, és igencsak szerette a pálinkát.
Pálinkafőzés közben éjszaka is gyakran átsétált – annyira jóban voltunk, hogy egy kiskaput nyitottak a kerítésen keresztül, ne kelljen a gyerekeknek kimenni az utcára, ha át akarunk ugrani egymáshoz --, és türelmetlenül kérdezgette, elkészült-e már a nedű. Hogy legyen összehasonlítási alapja, öntöttünk neki egy pohárkával az első lefőzés után is, meg a finomítást követően. Az első után mindig megjegyezte, hogy ez még nem az igazi, amikor pedig a másodikat is lenyelte, elégedett sóhajtással állapította meg: „Mint az anyatej!”
Természetesen, irigyek és rosszakarók akkor is voltak. Egy sokadik szomszéd olykor „szagot fogott”, és mint öntudatos állampolgár, rendre feljelentett minket. Méghozzá, mivel az ő szemében az államot a tanácselnök testesítette meg, egyenesen András bácsinál, aki eleinte megpróbálta csitítgatni, később pedig megígérte neki, hogy személyesen fog ellenőrizni minket.
Ettől kezdve már hivatalos indoka is volt arra, hogy maga felügyelje a pálinkafőzést. Ám az atyafi továbbra sem nyugodott, mindig szóvá tette, hogy mi vélhetően pálinkát főzünk, András bácsi pedig mindig megnyugtatta, hogy rajtunk tartja a szemét, és az első gyanús jelre intézkedni fog.
Később elmesélte, hogy a fináncok rendszeresen felhívják, és afelől érdeklődnek, van-e a faluban pálinkafőzés. Amire ő azt mondja, hogy nincs, de természetesen őrá mindig számíthatnak, személyesen ellenőrzi a törvények betartását.
-- András, András, hogy tudsz te mindenkinek mindent megígérni? – kérdezte tőle édesapám mosolyogva.
-- Hiszen ha nem tudnék ígérni, nem is lehetnék tanácselnök – válaszolt az öreg.
És ebben egyet is értettek.