A zöldpaszuly, mint csodafegyver

Boldogult ifjúkoromban egyszer Moszkvában jártunk néhány hétig egy kollégámmal, kiküldetésben. Itt alkalmunk volt megismerkedni, sőt összebarátkozni egy ottani utazási iroda vezetőjével, aki született orosz létére élénken érdeklődött a magyarok, elsősorban a magyar kultúra iránt, és meglepően széleskörű ismeretekkel rendelkezett ezen a téren.

Miután szépen összebarátkoztunk, meghívott minket egy vasárnapi ebédre, mint mondta meglepetéssel készülnek a tiszteletünkre. Nos, ez a meglepetés egy „magyaros” ebéd volt, pontosabban inkább egy tyúkból főzött húsleves. Hát igaz, ami igaz, a meglepetés bizonyos szempontból sikerült is, bár eleinte kissé vonakodva kevergettük az állagában és színében leginkább vízre emlékeztető folyadékot, a nagyon kedves háziasszony kínálásának nem lehetett ellenállni, hősiesen bekanalaztuk.

A kiküldetés utolsó napján moszkvai barátunk bejelentett egy másik meglepetést is, nevezetesen, hogy kivett néhány nap szabadságot, így most velünk utazhat Kárpátaljára, ahová már oly régen szeretett volna eljutni. Kollégám, mint független fiatalember azonnal fel is ajánlotta, hogy vendégül látja, legalább megismerheti az igazi magyar konyhát. Csak az bosszantotta, hogy mivel akkoriban még teljesen ismeretlen volt a mobiltelefon, sőt vezetékessel is csupán a kiváltságosok rendelkeztek, nem tudja értesíteni az édesanyját a váratlan vendég érkezéséről, így csak afféle hétköznapi ebédre számíthattak.

Megérkeztek a barátom szülőfalujába, és a mama, nagy-nagy fogadkozások közepette feltálalta habart zöldpaszulyt, merthogy éppen az főtt a konyhában. Mindketten feszülten figyelték a vendéget, vajon hajlandó lesz-e elfogyasztani ezt a „parasztos”, számára teljesen ismeretlen ételt. Az szépen bekanalazta az első tányérral, kért még egyet, majd még egyet, aztán kijelentette, hogy ő ehhez fogható fenséges étket életében nem evett. Egyben diszkréten jelezte, hogy a továbbiakban is ilyet szeretne ebédelni, és elkérte a zöldpaszuly receptjét, mondván, otthon sem szeretné megfosztani magát ettől az élménytől.       

Néhány hónap múlva izgatottan hívta fel munkahelyén a kollégámat, azt firtatta, mikor járunk ismét Moszkvában. Szerencséje volt, röviddel később ismét arrafelé volt dolgunk, s ahogy tehettük, azonnal felkerestük. Ragaszkodott hozzá, hogy ismét a lakásán találkozzunk, bár most már szó sem volt vacsoráról. Ismét ott volt a felesége is, egy kellemes, finom hölgy, bár most mindkettőjükből sugárzott a feszültség.

Miután futottunk néhány udvariassági kört, a barátunk végre elsírta a bánatát.

-- Segítsetek, romokban hever a házasságunk! Szinte naponta veszekszünk – nézett ránk kétségbeesetten.

Fogalmunk sem volt, hogy mit tehetünk mi ebben az ügyben.

-- A zöldpaszuly az oka mindennek – magyarázta az asszonyka. – Tanítsatok meg főzni, mert ha belepusztulok, sem sikerül.

Ekkor elindult a panaszáradat. Kiderült, hogy az ember mindig zöldpaszulyt követel, aztán leszidja a feleségét, mert amit ő főz, az szerinte ehetetlen. Előfordultak kifejezetten kínos esetek is. A barátunk összecsődítette vacsorára a befolyásos ismerőseit, akik valamilyen egzotikus ételre számítottak, de képtelenek voltak elfogyasztani.

Végül nagynehezen sikerült megnyugtatni őket, elmondtuk nekik, hogy ezen nem érdemes veszekedni, egy házasság talán mégis többet ér, mint egy tányér magyaros zöldpaszuly. Én meg arra gondoltam, nekünk, magyaroknak, micsoda fantasztikus pszichológiai csodafegyver van a kezünkben.