2011. március 10., csütörtök

Mégis, kinek a szégyene?

Ha hinni lehet a híradásoknak, Orbán Viktor miniszterelnök úr nemrég egy rendezvényen, mely a hazai labdarúgás felemelését szolgálta, azt állította: szégyen, hogy Magyarországon ilyen kevesen fociznak. Előre kell bocsájtanom, szeretem a focit. A családom szerint talán túlságosan is. Ennek ellenére, az az érzésem, hogy bizonyos fogalmak számomra egészen mást jelentenek, mint a miniszterelnök úrnak. Persze, valószínűleg neki van igaza, elvégre ő mégiscsak valaki.
Itt van például a „szégyen” fogalma. Azt, hogy kicsiny hazánkban kevesen rúgják a labdát, az probléma, gond, sőt, lehet valakinek a szívfájdalma is, de attól Mari néni Csajágaröcsögén még elég jól elboldogul, pláne ha ő éppen a vízilabdát szereti, már csak a deltás legények miatt is. Szégyennek azonban aligha nevezném, ezért még aligha fognak ránk ujjal mutogatni a fejlett világban.
Hát akkor mi a szégyen? – kérdezhetné erre tőlem a miniszterelnök úr, ha mondjuk összefutnánk itt a sarki talponálló előtt, aminek valószínűsége egyenlő a nullával.
Nos, had soroljak néhány példát. Szerény véleményem szerint nagy szégyen, hogy iskolákban szünetel a tanítás, mivel az évek óta tartó, sorozatos elvonások miatt a fenntartó nem tudja fizetni a számlákat. Miként az is szégyen, hogy tanult fiatal emberek tíz-, talán százezrei lézengenek az országban, munkahelyet, megélhetést keresve, sokszor teljesen reménytelenül. Az még nagyobb szégyen, hogy nagy részük, miután az állam az adófizetők pénzéből súlyos milliókat költött a taníttatásukra, kénytelenek külföldre menekülni. Szégyen, sőt katasztrófa, hogy az ország egyre inkább elöregszik, a magyar fogy, mert alig születik gyermek.
A példákat lehetne még folytatni, de térjünk vissza a focihoz. Tegyük fel, hogy tévedek, és mégis szégyennek tekinthető, hogy olyan kevesen futballoznak Magyarországon. Vajon ez kinek a szégyene? Talán nem azoknak a legkülönbözőbb pártállású politikusoknak, akiknek asszisztálásával, sőt, sokszor részvételével sorra adták el a városokban a futballpályákat, hogy aztán az ország számára létfontosságú bevásárlóközpontokat, diszkókat építsenek a helyükre?
Nem jobb a helyzet a falvakban sem. Kormányok jöttek, mentek, s derűsen szemlélték, miként szűntek meg a kistelepüléseken a csapatok. A csapatok, amelyek mind a mai napig súlyos pénzeket fizetnek be az MLSZ kasszájába, csak azért, hogy egyáltalán elindulhassanak a bajnokságban. Éves szinten csak a bíróküldés díja több százezer forint, ha ehhez hozzáadjuk a nevezési díjat és az egyéb költségeket, akkor ez már a millióhoz közelít.
Mint már fentebb említettem, én szeretem a focit, csak az nyugtalanít, hogy az utóbbi egy-két évben több szó esett róla, mint az összes valódi szégyenről együttvéve. Ám az bizakodással tölt el, hogy az alkotmánytervezetben egyetlen szó sem esik a magyar futball védelméről. Ebből arra következtetek, hogy attól még lehet valaki jó magyar, hogy nem focizik. Van remény!