Csak a javunkat akarják

Azt mondják, a férfiak a nőknek mindig a javát akarják. A legjavát. Valahogy így vannak a munkáltatók is. Annyira a javunkat akarják, hogy alaposan megválogatnak minket.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor elég volt egyszerűen érteni valamihez. Már az is nagyon kevés, ha mindezt papírral tudjuk igazolni. Az oklevél vagy bizonyítvány már szinte csak csomagolóanyag, mellyel szépen kidekoráljuk a személyiségünket.

A folyamat legtöbbször azzal kezdődik, hogy az álláskereső beküldi az önéletrajzát, amit illetékes helyen, illetékes szakemberek szépen kiveséznek. Ne felejtsünk el jól sikerült fotót mellékelni, ez rendkívül fontos, ugyanis jövendőbeli főnökünk komfortérzetét, azaz a munkahelyi légkört alapvetően meghatározhatja, hogy milyen pofát kell majd bámulnia egész nap.

Persze, az sem árt, ha van egy kedves rokon, egy régi jó barát, aki megfelelő ismeretségekkel rendelkezik a megfelelő körökben. Szegény Ady Endrének ma semmi esélye sem lenne, hiszen maga ismerte el: „Sem utódja, sem boldog őse… sem rokona, sem ismerőse, nem vagyok senkinek.”

De ez még mind kevés, ezzel legfeljebb az állásinterjúig lehet eljutni. Itt kezdődik majd a java. Nagyon figyeljünk, mert az ártatlan, már-már baráti beszélgetés során rafinált módszerekkel szedik ki belőlünk a legszemélyesebb információkat. Ha például afelől érdeklődnek, hogy melyik a kedvenc virágunk, vagy gyümölcsünk, jól gondoljuk meg, mit válaszolunk, mert amennyiben azt válaszolnánk: a vörös szekfű, esetleg a narancs, ebből mindjárt következtethetnek a politikai nézeteinkre. Legjobb, ha azt mondjuk, a fokföldi ibolya.

Semmiképpen se valljuk be, ha még szeretnénk gyermeket, ha pedig van, akkor tagadjuk le, ezt nagyon nem szeretik a munkáltatók. Ha pedig csak angolul és franciául beszélünk folyékonyan, sürgősen tanuljunk meg néhány kínai tájszólást. Ez már csak azért is fontos, mert néhány év múlva amúgy is kínai vagy orosz lesz a tulaj.

Persze, mindent nem tudunk eltitkolni, mert a végén jön a pszichológiai teszt. Ebből aztán olyan dolgokat is megtudhatnak rólunk, melyekről nekünk magunknak fogalmunk sincs. Elsősorban az érdekli őket, hogyan viselkedünk stresszhelyzetekben. Erre nagy szükség van, ugyanis a főnökünknek tudnia kell, hogy ha elküld minket melegebb helyekre, ami naponta előfordulhat, akkor képesek vagyunk-e ott helyben felpofozni, vagy majd otthon hajítjuk ki az asszonyt az ablakon.

Természetesen, a reményt nem szabad feladni. Tapasztalataim alapján csak a következő társadalmi csoportok számára reménytelen, vagy legalábbis roppant nehéz állást találni manapság: azoknak, akik nem beszélnek idegen nyelveket, a fiataloknak, mert nincs gyakorlatuk, az öregeknek, mert gyakran betegeskednek, a gyermekeseknek, vagy akik még gyermeket szeretnének, azoknak, akik nehezen tűrik a stresszt, azoknak, akik túl nyugodtak, mert őket nehéz motiválni, azoknak, akiknek hiányos a fogsoruk ( a mosolyuk miatt), akik túl lezseren, vagy kihívóan öltöznek, akik nem tudnak viselkedni és, akiknek nincs befolyásos rokonuk. A többiek számára viszont korlátlanok a lehetőségek.

Ám még az előbbieknek sem kell elkeseredniük. Hiszen nem mindenütt ilyen szigorúak a követelmények. Portás és targoncavezető vagy kéményseprő ugyanis senki sem lehet orvosi vizsgálat és pszichológiai tesztek nélkül, ám képviselő, államtitkár, miniszter, miniszterelnök, sőt köztársasági elnök igen.

És ezek sem fizetnek olyan rosszul.