A szabad ember jómódú polgári családban született, kései, egyetlen gyermekként. A zseni és az aranyifjú keveredett egyéniségében: négy nyelven beszélt, Platónt és Cicerót olvasott, ám leginkább a mulatságok, kirándulások és a széptevés töltötték ki az életét.
Aztán jött a háború, majd az új világ, és minden megváltozott. Szülei elhaltak, ő pedig a tőlük örökölt ékszerek, bútorok, festmények, no meg, a hatalmas könyvtár eladogatásából tengette, szerény, de továbbra is derűs életét. És ez az élet így telt el, senki sem emlékezett arra, hogy néhány hétnél tovább dolgozott volna.
Kezdetben rengeteg barátja volt, méghozzá befolyásos emberek. Imádták a társaságát, melynek rendszerint ő volt a központja, már csak eredeti humora és kiemelkedő intelligenciája miatt is. Állítólag a hölgyek pedig egyenesen rajongtak érte, ő meg készséggel viszonozta érzelmeiket.
Ezek a befolyásos barátok persze azt is látták, hogy az örökség egyre fogy, a régi fény folyamatosan kopik. Mindent megtettek, hogy segítsenek rajta. Egyikük elvállalta, hogy rendszeresen meghívja vasárnapi ebédre, legalább hetente egyszer lakjon jól tisztességesen. Első (s egyben utolsó) alkalommal a szabad ember jóízűen elfogyasztotta az ebédet, a rántott húsból még repetát is kért, aztán így szólt a háziasszonyhoz:
-- Köszönöm szépen az ebédet, drága nagyságos asszony! Tényleg nem volt rossz. Persze, ahogy annak idején a kaszinóban főztek, az volt az igazi. Ne haragudjon, de ahhoz képest ez semmi.
Talán érthető, hogy soha többé nem hívták meg ebédre.
Egy másik jó barát, aki a helyi bankfiók vezetője volt, mindenáron álláshoz akarta juttatni. Fel is vették az ügyfélszolgálatra, ahol választékos modorával mindenki elkápráztatott. Egy szép, napfényes későtavaszi pénteken aztán néhány perc türelmet kért a sorban következő ügyféltől, és egyszerűen eltűnt. Csak hétfőn reggel érkezett meg, és a legnagyobb nyugalommal helyezkedett el az íróasztala mögött, mint aki jól végezte dolgát.
-- Csak nem gondoljátok, hogy ebben a gyönyörű időben itt fogok ülni! – válaszolta, amikor kérdőre vonták. – Természetesen, hazamentem, felültem a motoromra, és csaptam egy hétvégi túrát a természetben. Ajánlom nektek is.
Miután itt pályafutása gyorsan véget ért, az egyik ismerős gyárigazgató próbált a hóna alá nyúlni. Felvette pénztárosnak, mivel úgy gondolta, nála ideálisabb jelöltet nem is találhatna: becsületességéhez kétség sem fért és kiválóan számolt. Minden rendben volt, egészen az első fizetésnapig. A gyárban az a szokás alakult ki, hogy a vezetők csak a műszak végén vették fel a bérüket.
-- Csinálj valamit a pénztárosoddal! – rontott be az igazgatóhoz dühösen a főmérnök. – Ez a hülye nem akarja kiadni a fizetésemet, állítólag már szétosztogatta.
Az igazgató meg azonnal rohant hozzá.
-- Igaz, hogy szétosztogattad a főmérnök fizetését?
-- Hát persze, szétosztogattam én a tiédet is – válaszolta a legnagyobb lelki nyugalommal. – Hiszen kerestél már eleget. Tízszer annyi a béred, mint azé a szegény takarítónőé, aki egyedül neveli a három gyermekét!
A szabad embert utoljára egy könyvesboltban láttam. Szakadt volt, elhanyagolt, és nagyon megöregedett, de a szeme még mindig kacagott. Ott állt a bájos eladólány előtt, aki az unokája lehetett volna, gáláns mozdulattal, már-már a francia etikett szabályait betartva meghajolt, és leemelte a fejéről foszlott tányérsapkáját.
-- Hölgyem, úgy nézzen erre a fejre, hogy tizenöt éve nem látott vizet! – tájékoztatta a nagyközönséget tisztálkodási szokásairól, mire a lány ajkait egy halk sikoly hagyta el, és arcára kiült az iszonyat.
-- Ez bolond! – súgtak össze az öreg háta mögött.
Pedig dehogy. Csak újra megcibálta a világ bajszát. A világét, melynek ő sohasem akart a része lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése