Csak játék

A panelházak betonrengetege közé szorított sportpálya drótketrecében két kisfiú rugdalja a labdát. Nyolc-tízévesek lehetnek talán, szőkék és kékszeműek. A labda vadonatúj, igazi pöttyös bőrgolyó, melegítőjük is márkás, a cipőjüket egy kisebb fizetésből meg sem lehetne venni.
Mégis unatkoznak. Így, kettesben nem igazán érdekes a játék. Előbb az egyik rúg kapura a másiknak, aztán cserélnek. Ráérősen mozognak, csak úgy, jobb híján, minden lelkesedés nélkül.
A drótketrec ajtajánál két hasonlókorú legényke áll meg. Bámulják ezeket, no meg, a labdát. Tesznek néhány lépést, aztán nekidőlnek a kerítésnek, mint akik várják, hogy bebocsátást nyerjenek.
-- Csak nem focizni akartok, hé? – kiált neki a kisebbik szőke. – Gyertek! Kettő a kettő ellen.
Azoknak fülig szalad a szájuk, s már lendülnének is előre, hiszen alig várták az invitálást.
-- Aztán, pénzetek van-e? – reccsen rájuk a nagyobbik. – Mert apa azt mondta, nehogy ingyen hagyjuk szétrúgni a vadiúj labdánkat. Száz forint fejenként és beszállhattok.
Amazok hallgatnak, sápadt arcukat elönti a lángvörös. Aztán, egyik a másik után, kifordítják a zsebeiket. Van abban minden: madzag és drót, csavar és ócska rágógumi, de pénz, az nincsen. Állnak hát zavartan, egymásra lesve.
-- Talán, most az egyszer, lehetne pénz nélkül, apa úgysem tudná meg – fogja könyörgőre a kisebbik.
-- Még mit nem! – förmed rá a bátyja. – Apu is megmondta, hogy élelmesnek kell lenni, akkor szegények leszünk. Csak egyszer engedd meg nekik, soha többet nem fognak fizetni.
A két kislegény nem bírja tovább. Mint akit leforráztak, oldalognak ki a kerítésajtón. Még látják, amint a pityergő fiút vigasztalni próbálja a bátyja.
-- Na, ne sírj már! – teszi a vállára a kezét. – Hisz ez csak játék.