Azt élet néha nem csupán furcsa dolgokat, hanem zseniális időzítéseket is produkál. Nemzeti ünnepünk előestéjén, március 14-én felhívott egy régi, szintén kárpátaljai származású barátom az ország másik végéből. Többek között, elmesélte, hogy nemrég otthon járt (esetünkben az „otthon” és az „itthon” némileg földrajzilag is elkülönül egymástól).
Elmondta, hogy meghalt az öreg szomszéd, aki a harmincas évek végén, mint tizenéves legényke, a Rongyos Gárda önkénteseként harcolt a cseh reguláris hadsereg ellen, mely minden erővel vissza akarta foglalni a visszacsatolt Kárpátalját.
A haldokló öreget körülülte a család. A ház a vasút mellett áll, így mindenki ezerszer hallotta már a vonatfüttyöt. Az öreg erre nyitotta ki a szemét, a fiát szólította.
-- Tisztítsátok ki a csizmámat, ott van az ajtó mögött – hörögte alig érthetően.
-- Hová akar menni, apám? – sóhajtotta a fiú.
-- Az állomásra. Hát nem hallod, fütyül a vonat, visszajöttek a magyarok – válaszolta, aztán meghalt.
Másnap, amikor hallgattam a politikusok ünnepi beszédeit, az járt a fejemben, vajon miként élhette meg ez az ember a kettős állampolgárságról szóló népszavazást. No meg az is, vajon nem tudott-e többet százszor a hazaszeretetről ez a parasztember, mint azok, akik most fenn állnak az emelvényen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése