Hullazsákot vegyenek!

Kárpátalja gyönyörű, sokak szerint második Svájc lehetne, ha költenének rá, tömegével vonzaná a turistákat vadregényes völgyeivel, váraival, sípályáival. Főleg a magyarországiakat, merthogy itt van a szomszédban. Igaz, én elfogult vagyok, mert nekem szülőföldem. Ha tehetem, néha hazalátogatok. Nemrég újra nekivágtam.
Barabásnál, azaz Mezőkaszonynál egy szempillantás alatt kilépek, csak egy kis papírt kell kitöltenem arról, hogy mennyi benzin van a tankban, az ukrán oldalon azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, már az első kiskatona kezembe nyom két kis papírt. Tapasztalatból tudom, az egyiket nekem kell kitöltenem, természetesen ukrán nyelvű, így a legtöbb belépő egyáltalán nem igazodik ki rajta segítség nélkül. Amikor ezt kitöltöttem, már mehetek is a beléptetéshez, az első bódé kisablakánál elkérik az összes „dokument”-et, a kocsim forgalmijából szinte az összes adatot beírják egy számítógépbe (szigorúan egy ujjal), aztán mehetek is.
Egészen a következő bódéig, ahol már nem a határőrök, hanem a vámosok vizsgálnak. Készségesen nyitom a csomagtartót, ám ők ismét a papírjaimra tartanak igényt. A gépkocsi adatait ismét bepötyögik egy számítógépbe, Amikor szólok, hogy már egyszer beírták, elmagyarázzák, hogy az a számítógép a határőrségé, ez, öt méterrel tovább pedig már a vámőrségé, és a kettő nincs összekapcsolva.
Végre, túltesszük magunkat a formaságokon. Mehetek tovább. Alig érek be Kaszonyba, rendőrök állítanak meg. Azt mondják, mutassam meg a poroltót. Természetesen nincs, természetesen, fizetnem kell néhány hrivnya büntetést és természetesen, nem kapok róla semmilyen bizonylatot. Megfigyelem, hogy nem csak rám pikkeltek, mindenkit megállítanak és megbüntetnek valamiért, még a gyalogosokat is.
Már mehetek is. Néhány faluval odább, Kisdobronyban megállok cirokseprűt venni, az út szélén árulják, ennek itt nagy hagyománya van. Alig indulok el újra, egy rendőrautó szirénáját hallom, lehúzódok, hadd menjen, de ő keresztbe fordul előttem, mint az amerikai filmekben, az egyik egyenruhás kiugrik, odaszalad hozzám, és a papírjaimat kéri. Kissé elbizonytalanodik, amikor észreveszi, hogy Munkácson születtem és a nyelvet is beszélem, de azért összeszedi magát.
-- Ön kilencvennel ment lakott területen belül – néz rám szigorúan.
-- És ezt mivel mérték meg kérdezem – mivel egyrészt tudom, hogy nem igaz, másrészt a rendőrautóban egy fia traffipaxot sem látok.
-- Láttuk – vágja rá, de látszik rajta, hogy már teljesen elbizonytalanodott.
Alaposan megvitatják a bonyolult helyzetet a kollégájával, egyrészt már nem is akarnak annyira megbüntetni, másrészt presztizsveszteség nélkül szeretnék megoldani a problémát.
-- Hullazsák van a kocsiban? – kérdezi, amikor visszajön.
-- Hullazsák? Miért lenne nálam hullazsák?
-- Hát, képzelje el, hogy maga idejön és elgázol valakit. Azt hiszi, az ukrán állam fogja megvenni a hullazsákot? De, most az egyszer eltekintünk a büntetéstől. Tekintettel az ukrán-magyar barátságra.
Visszafelé a magyar vámos -- miután vagy húsz percig kopogtatja az előttem álló kocsit --, megkérdezi, mit vásároltam. Mutatom a cirokseprűt.
-- Maga velem ne hülyéskedjen! – förmed rám, miközben újabb papír töltök ki arról, hogy mennyi benzint tankoltam.
Látszik, gyanús lettem neki, át is néz mindent alaposan. Közben a másik oldalon gyönyörű fekete autók érnek a határra. Ezeket nem kopogtatja senki.
-- Küldöttség, magyarázza mellettem egy sorstársam. Azt írta az újság, hogy a turisztikai együttműködésről tárgyalnak.
Miután mindent végigkopogtatott, a vámos elkezd kérdezgetni: hol jártam és milyen célból. Fogalmam sincs, ugyan mi köze hozzá, meg arról sem, miként győződik meg arról vajon igazat mondtam-e.
Aztán végre túlesek a beléptetésen. Útban hazafelé összeszámolom, hogy összesen négy papírt töltöttem ki, hatszor nézték át az okmányaimat, egyszer megbírságoltak, egyszer meg akartak bírságolni, és mindezt fél nap alatt. Aztán arra gondolok, micsoda üzlet lenne, ha kiülnék a határra a nyakamban egy táblával: „Hullazsákot vegyenek!”