Az öreg Zombori, aki akkor még nagyon is fiatal volt, annak idején keményen végigküzdötte az első világháborút. Bátor helytállását azonban későn ismerték el, csak a háború utolsó napjaiban kapta meg a vitézségi érmet. Pontosabban, meg sem kapta, mert elkallódott valahol a Monarchia végét jelentő nagy kavarodásban.
Ő azonban nem akarta észrevenni, hogy új szelek járnak. Miután hazatért családjához a Kárpátok tövében meghúzódó kisvárosba, fűnek-fának dicsekedett sohasem látott kitüntetésével, s várta, egyre várta, hogy egyszer majd megérkezik. Mintha azt akarta volna bizonyítani: ő nem tehet semmiről, nem rajta múlt a győzelem, ő igazán mindnet megtett a birodalom fennmaradása érdekében.
Ám a kitüntetés nem érkezett meg, viszont jöttek idegen katonák, s egy napon a városka polgárai arra ébredtek, hogy Csehszlovákia polgárai lettek. Mint mindenütt, itt is akadtak besúgók, akik hűségesen tájékoztatták az új hatalmat felebarátaik előéletéről. Zombori sem kerülhette el sorsát, többször is letartóztatták, mindvégig arról faggatták, milyen háborús bűnöket követett el.
Szerencsére, semmit sem tudtak a nyakába varrni. Ám a zaklatás nagyon megviselte, szinte egyik napról a másikra öregedett meg, aztán valami titokzatos betegség is megtámadta, és néhány év múlva meghalt.
Az élet ment tovább. Teltek-múltak az évek, az ifjabb Zombori is felcseperedett, özvegy édesanyja nehezen nevelte. A vitézséget persze nem emlegette senki, így is volt már belőle elég baj.
Eljött a nap, amikor a vidéket ismét Magyarországhoz csatolták. Rég várták a pillanatot, bár az élet ekkor sem lett könnyebb. Dúlt a munkanélküliség, a jobb állások nagy részét az anyaországból érkezettek foglalták el. Az őslakosok csak úgy juthattak bizalmi munkához, ha igazolták, hogy eddig is kitartottak magyarságuk mellett.
Az özvegynek ekkor jutott eszébe a vitézségi érem, hiszen az ezzel járó címet az elsőfokú leszármazott is örökölte. Elvégre, ki lehet megbízhatóbb, mint egy vitéz Zombori, akinek már az apja is a hazáért ontotta a vérét. Ment a levél az illetékes hivatalba, majd hónapok múlva jött a válasz is, mely szerint a kérelmező igénye jogos.
Ettől kezdve az özvegy és fia mindennap a postást lesték. Vártak, egyre fogyatkozó türelemmel, de kitartóan. Ám Isten malmai már akkor is lassan őröltek, a vitézségi érem sehogyan sem akart megérkezni. Zomboriné még Budapestre is felutazott, de ígéretek kívül nem kapott semmit.
Aztán kitört az újabb háború. A fiút behívták katonának, és néhány hónap múlva kivitték a frontra. Anyja szinte mániákusan kilincselt tovább. Azt hitte, ha bebizonyítja, hogy a férje már megtette, amit megkövetelt a haza, akkor a fiát hazaengedik. Úgy gondolta, hogy van még igazság.
Egy napon aztán megtörtént a csoda. Itt egy tábornok szép, köszöntő szavak kíséretében adta át neki a vitézségi érmet, mely talán évtizedek óta porosodott valahol egy fiókban.
Alighogy hazaért, távirattal érkezett a postás. Az állt benne, hogy a fia hősi halált halt, valahol Oroszországban. A postás csöndben kihátrált az ajtón, ő meg ott ült, maga elé meredve, kezében a távirattal. Sötétedett, s amikor az ablakon benézett a hold, az asztalon megcsillant a vitézségi érem.
Ő azonban nem akarta észrevenni, hogy új szelek járnak. Miután hazatért családjához a Kárpátok tövében meghúzódó kisvárosba, fűnek-fának dicsekedett sohasem látott kitüntetésével, s várta, egyre várta, hogy egyszer majd megérkezik. Mintha azt akarta volna bizonyítani: ő nem tehet semmiről, nem rajta múlt a győzelem, ő igazán mindnet megtett a birodalom fennmaradása érdekében.
Ám a kitüntetés nem érkezett meg, viszont jöttek idegen katonák, s egy napon a városka polgárai arra ébredtek, hogy Csehszlovákia polgárai lettek. Mint mindenütt, itt is akadtak besúgók, akik hűségesen tájékoztatták az új hatalmat felebarátaik előéletéről. Zombori sem kerülhette el sorsát, többször is letartóztatták, mindvégig arról faggatták, milyen háborús bűnöket követett el.
Szerencsére, semmit sem tudtak a nyakába varrni. Ám a zaklatás nagyon megviselte, szinte egyik napról a másikra öregedett meg, aztán valami titokzatos betegség is megtámadta, és néhány év múlva meghalt.
Az élet ment tovább. Teltek-múltak az évek, az ifjabb Zombori is felcseperedett, özvegy édesanyja nehezen nevelte. A vitézséget persze nem emlegette senki, így is volt már belőle elég baj.
Eljött a nap, amikor a vidéket ismét Magyarországhoz csatolták. Rég várták a pillanatot, bár az élet ekkor sem lett könnyebb. Dúlt a munkanélküliség, a jobb állások nagy részét az anyaországból érkezettek foglalták el. Az őslakosok csak úgy juthattak bizalmi munkához, ha igazolták, hogy eddig is kitartottak magyarságuk mellett.
Az özvegynek ekkor jutott eszébe a vitézségi érem, hiszen az ezzel járó címet az elsőfokú leszármazott is örökölte. Elvégre, ki lehet megbízhatóbb, mint egy vitéz Zombori, akinek már az apja is a hazáért ontotta a vérét. Ment a levél az illetékes hivatalba, majd hónapok múlva jött a válasz is, mely szerint a kérelmező igénye jogos.
Ettől kezdve az özvegy és fia mindennap a postást lesték. Vártak, egyre fogyatkozó türelemmel, de kitartóan. Ám Isten malmai már akkor is lassan őröltek, a vitézségi érem sehogyan sem akart megérkezni. Zomboriné még Budapestre is felutazott, de ígéretek kívül nem kapott semmit.
Aztán kitört az újabb háború. A fiút behívták katonának, és néhány hónap múlva kivitték a frontra. Anyja szinte mániákusan kilincselt tovább. Azt hitte, ha bebizonyítja, hogy a férje már megtette, amit megkövetelt a haza, akkor a fiát hazaengedik. Úgy gondolta, hogy van még igazság.
Egy napon aztán megtörtént a csoda. Itt egy tábornok szép, köszöntő szavak kíséretében adta át neki a vitézségi érmet, mely talán évtizedek óta porosodott valahol egy fiókban.
Alighogy hazaért, távirattal érkezett a postás. Az állt benne, hogy a fia hősi halált halt, valahol Oroszországban. A postás csöndben kihátrált az ajtón, ő meg ott ült, maga elé meredve, kezében a távirattal. Sötétedett, s amikor az ablakon benézett a hold, az asztalon megcsillant a vitézségi érem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése