Mostanában egyre gyakrabban gondolok Igorra. Pedig azt sem tudom, él-e,hal-e. A kapcsolatunk csak néhány hétig volt felhőtlen, bár öt évig szinte naponta találkoztunk. Annak idején, a brezsnyevi békeidők kellős közepén, egy emeleten laktunk az ungvári egyetem diákszállójában: ő, az ukrán, és én, a magyar nyelvész. A nagy szovjet internacionalizmus szellemében gyakran előadásokon is egymás mellett ültünk. A többiekkel elég jól megvoltunk, de tudtuk, ő mérhetetlenül gyűlöl minket, magyarokat. Ahogy ránk nézett, ökölbe szorult a keze.
Az egyetemen annak rendje, s módja szerint tartalékos tiszti képzést kaptunk, az államvizsgák után minden hímnemű egyént behívtak a szokásos háromhónapos gyakorlatra. Ám a brezsnyevi hadvezetés itt el is követte az egyik legnagyobb hibáját, mivelhogy a korábbi, belső-ukrajnai garnizon helyett a beregszászi laktanyát jelölte ki a gyakorlat színhelyéül.
Ennek aztán az lett a következménye, hogy alig lehetett fegyelmet tartani, mert vagy mi, közellakók ugrottunk haza egy kis ételért meg itókáért, vagy a rokonok, barátok, de leginkább a barátnők látogattak meg minket degeszre tömött táskával. Kivéve Igort, mert a Kárpátok túloldaláról származott, a legközelebbi rokona is vagy négyszáz kilométerre lakott, oda nem lehetett csak úgy „hazaugrani”.
Márpedig a kaszárnyakoszt kevés volt és pocsék. Mi maradtunk inkább a hazai kolbász, paprika, paradicsom mellett, s néhány nap múlva észrevettük, hogy ő nagyokat nyelve figyeli falatozásunkat. Eleinte mereven elhárította a kínálást, de az éhség lassan legyőzte az ellenállását. Szinte természetessé vált, hogy megosztjuk vele ételünket, italunkat.
Teltek-múltak a hetek, egy napon Igor táviratot kapott: a felesége egy szép fiúgyermekkel ajándékozta meg. Erre már ő is kapott néhány nap rendkívüli szabadságot, így végre hazautazhatott.
Hatalmas, degeszre tömött táskával érkezett vissza, arcáról sugárzott az apai büszkeség. Este, a takarodó után egy raktár rejtett zugában aztán elénk, a három magyar elé rakta a táska kincseit. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. A sokadik pohár házipálinka után Igor kissé bizonytalan mozdulatokkal felállt, mintha tósztot akarna mondani.
-- Fiúk, ne haragudjatok rám, de én mindig gyűlöltelek benneteket – tört fel belőle akadozva. -- A mi falunkban a háború idején a tábori csendőrök sok embert megöltek. A nagybátyámat is. De én most hazamentem és elmondtam, hogy a magyarok nem ilyenek. És mellettetek állok, bármi történjen is.
Rég elváltak útjaink, de mostanában gyakran gondolok Igorra. Ő talán meg tudná magyarázni a gyűlölködőknek, hogy utólag már csak megbocsájtani lehet és szabad.
Az egyetemen annak rendje, s módja szerint tartalékos tiszti képzést kaptunk, az államvizsgák után minden hímnemű egyént behívtak a szokásos háromhónapos gyakorlatra. Ám a brezsnyevi hadvezetés itt el is követte az egyik legnagyobb hibáját, mivelhogy a korábbi, belső-ukrajnai garnizon helyett a beregszászi laktanyát jelölte ki a gyakorlat színhelyéül.
Ennek aztán az lett a következménye, hogy alig lehetett fegyelmet tartani, mert vagy mi, közellakók ugrottunk haza egy kis ételért meg itókáért, vagy a rokonok, barátok, de leginkább a barátnők látogattak meg minket degeszre tömött táskával. Kivéve Igort, mert a Kárpátok túloldaláról származott, a legközelebbi rokona is vagy négyszáz kilométerre lakott, oda nem lehetett csak úgy „hazaugrani”.
Márpedig a kaszárnyakoszt kevés volt és pocsék. Mi maradtunk inkább a hazai kolbász, paprika, paradicsom mellett, s néhány nap múlva észrevettük, hogy ő nagyokat nyelve figyeli falatozásunkat. Eleinte mereven elhárította a kínálást, de az éhség lassan legyőzte az ellenállását. Szinte természetessé vált, hogy megosztjuk vele ételünket, italunkat.
Teltek-múltak a hetek, egy napon Igor táviratot kapott: a felesége egy szép fiúgyermekkel ajándékozta meg. Erre már ő is kapott néhány nap rendkívüli szabadságot, így végre hazautazhatott.
Hatalmas, degeszre tömött táskával érkezett vissza, arcáról sugárzott az apai büszkeség. Este, a takarodó után egy raktár rejtett zugában aztán elénk, a három magyar elé rakta a táska kincseit. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. A sokadik pohár házipálinka után Igor kissé bizonytalan mozdulatokkal felállt, mintha tósztot akarna mondani.
-- Fiúk, ne haragudjatok rám, de én mindig gyűlöltelek benneteket – tört fel belőle akadozva. -- A mi falunkban a háború idején a tábori csendőrök sok embert megöltek. A nagybátyámat is. De én most hazamentem és elmondtam, hogy a magyarok nem ilyenek. És mellettetek állok, bármi történjen is.
Rég elváltak útjaink, de mostanában gyakran gondolok Igorra. Ő talán meg tudná magyarázni a gyűlölködőknek, hogy utólag már csak megbocsájtani lehet és szabad.
Milyen egyszerű történet, de mekkora mély tartalommal!
VálaszTörlés