Casanova a vonat alatt

Józsi bácsit akkor ismertem meg, amikor az egyetemről, pedagógiai gyakorlat gyanánt, egy úttörőtáborba kerültem nevelőnek. Ő volt az éjjeliőr. Bár már a hatvanat taposta, majd kicsattant az egészségtől, mindig jókedve volt, szerette a borocskát, de még annál is jobban az asszonyokat.

Ha feltűnt a közelben egy esztétikai szempontból elfogadható nőnemű lény, úgy tizenhat és nyolcvan közt, azonnal kivirult és pödörgetni kezdte a bajszát, egymás után szórta a vicceket és poénokat. Szóval, őt aztán minden hölgy megihlette.

A táborban leginkább a konyhás asszonyokkal szeretett évődni, talán nem minden hátsó szándék nélkül, mert, bár, mint úrinőhöz illik, rendre visszautasították a közeledését, és alaposan leteremtették, azért igencsak legyezgette a hiúságukat az udvarlása. Ez abból is látszott, hogy rendre megvendégelték egy-egy jobb falattal. Nem is csoda, hogy Józsi bácsi egész nap ott téblábolt körülöttük, pedig a munkájából adódóan csak este kellett volna szolgálatba lépnie.

Különösen az egyik, jó karban lévő özvegyasszonyra fájt nagyon a foga, neki rendszeresen tett félreérthető, sőt egyáltalán nem félreérthető ajánlatokat, ám mindig kosarat kapott.

-- Egyszer a vonat alá fekszek érted, Maris! Kimegyek az állomásra, és befekszek az első vonat alá!– szólt az öreg ilyenkor, ájtatosan az égre emelve tekintetét.

Ez naponta többször is elhangzott. Egyszer aztán, úgy látszik Maris bal lábbal kelhetett fel, elhatározta, hogy szaván fogja az öreget.

-- Ugyan már, magának is csak a szája jár! – rivallt rá Józsi bácsira. – Fogadjunk, hogy még a kisujját se dugná értem a vonat alá!

-- No, fogadjunk! – lelkesedett az öreg. – Ha alá fekszek, velem hálsz, ha nem fekszek alá, megveszem neked a legnagyobb csokor vörös rózsát, ami csak létezik.

Ezen aztán jót kacagtunk, elképzeltük, sőt némileg meg is vitattuk, miként fogja teljesíteni férfiúi kötelességét miután átment rajta egy vonat, de az öreg nem tágított. Az ajánlat annyira komolytalannak látszott, hogy némi nógatás után Maris belement a fogadásba.

Másnap délután az öreg azzal jelent meg, hogy márpedig ő most, azonnal eleget akar tenni az ígéretének, máris induljunk az állomásra. De menjünk mi is, mert neki tanukra van szüksége. El is indultunk vagy húszan, csak Marist nem tudtuk rábeszélni. Mentünk végig a falun, egyre többen és többen csatlakoztak hozzánk, így hát egy akkora tömeggel értünk az állomásra, hogy a helyi rendőr már karhatalmat akart hívni. És ebben a tömegben Józsi bácsi volt a legvidámabb, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megunta az életét.

Az állomás teljesen kihalt volt. Csak a forgalmista ácsorgott az ajtó előtt, meg egy ócska, rozsdás tehervonat állt a holtvágányon, mely itt vesztegelt már vagy fél éve.

-- Mikor jön a következő vonat? – kérdezte valaki a forgalmistát.

-- Arra ugyan várhatnak még, több mint két órát – nézett ránk csodálkozva, mert nem tudta mire vélni ezt a nagy tumultust.

-- Dehogy várok, majd bolond leszek! – szólt Józsi bácsi, aztán odasétált a veszteglő szerelvényhez. Ócska táskájából akkurátusan elővett egy plédet, szépen leterítette az első vagon alá, kezembe adta a felöltőjét, aztán lefeküdt a plédre.

-- Mindenki látja, hogy a vonat alá feküdtem? – kérdezte széles vigyorral. – Hát tehetek én arról, hogy a vonat nem megy?

Hogy a fogadás elhálása megtörtént-e, azt nem tudom. Ám tény, hogy évekkel később a környéken hallottam egy mondást: „Átment rajta, mint Józsi bácsin a vonat.”

Ha az embernek gyereke van

Ha az embernek gyereke van, hát még ha egyetlen, először is úgy igyekszik nevelni, hogy tökéletes biztonságban érezze az otthonát. Ezután következik, amikor az ember arra tanítja, hogy ebben a nagyon bonyolult világban is megtalálja a biztonságát. De nem úgy, hogy az ember mindentől óvja, és megtiltja neki, hogy kilépjen a világba. Hanem azzal, hogy hagyja, hadd menjen bátran, tanuljon megállni a saját lábán abban a tudatban, hogy ott van mögötte az otthon biztonsága, ahová mindig visszavonulhat, ha úgy adódik. (Eric Knight)

Rózsát loptam Lenintől

Tartozom egy vallomással. Nem bírom tovább, töredelmesen beismerem: loptam. Igaz, van már ennek vagy harminc éve, és csak egy szál rózsát, így gaztettem alapesetben már valószínűleg elévült. De az enyém nem alapeset. Én magától Lenintől loptam.

Annak idején, a nagy szovjet bezártságban kisebbfajta kitörési lehetőségnek számított az ungvári magyar egyetemisták számára, hogy tolmácskodhattak. Ez azt jelentette, hogy magyarországi ifjúsági csoportokat kísértünk a nagy Szovjetföld megismertetése végett. A legnépszerűbbek az úgynevezett Barátság-vonatok voltak, ezeken a különvonatokon három-négyszáz turista utazott, akiket nyolc-tíz tolmács kísért.

A Barátság-vonatok mindig éjfél után érkeztek meg Csapra, mi azonban már a koraesti órákban gyülekeztünk a fogadásukra, egyrészt, mert később már nem nagyon volt tömegközlekedés, másrészt, mivel jó társaságban gyorsan telt az idő. Egyszer valahogy odakeveredett egy budapesti kolléganőnk is, akivel valamennyien jó barátságban voltunk.

Fülledt nyári éjszaka volt, és késő este mi ketten úgy döntöttünk, sétálunk egyet. Csapon a vasútállomás előtti téren volt egy hatalmas Lenin-szobor, körülötte mindig szépen gondozott virágágyásokkal. Talán még sehol nem virított a rózsa, csak ott.

-- Mi lenne, ha lopnál nekem egy szál rózsát? – kérdezte ifjú kolléganőm a vágyakozva, ahogy a térre értünk.

Kicsit ijedten néztem körül, de az utca teljesen kihalt volt. Meg aztán, egy könnyelmű fiatalember számára mit számít egy kis ijedelem, ha egy fiatal hölgy ilyen szépen kéri. Némi vívódás után tehát elindultam rózsát lopni, ő pedig ott maradt az épületek árnyékában.

Már éppen letéptem a legszebb szálat (meg mertem volna esküdni, hogy Lenin elvtárs odafönn a talapzaton rosszallóan ráncolja a homlokát), amikor a sarkon felbukkant egy rendőr. Még nem láthatott, mert a terjedelmes talapzat éppen eltakart, de felém tartott, és nyilvánvaló volt, hogy pillanatokon belül észrevesz. Torkomban dobogott a szívem, tudtam, ha megpróbálok elosonni, az legalább annyira veszélyes, mint ha itt várom be.

Már csak néhány méterre volt tőlem, amikor kedves barátném kilépett a szomszédos épület biztonságos árnyékából, és már messziről integetett a rendőrnek.

-- Drága elvtársam, segítsen már nekem! – kiabálta a közegnek igencsak tört oroszsággal, pedig tudtam, hogy kiválóan beszéli a nyelvet. – Mondja már, merre van itt a legközelebbi csomagmegőrző!

A rendőr azonban nem azért volt szovjet rendőr, hogy ne legyen kellőképpen bizalmatlan. Először is, ott helyben foganatosított egy igazoltatást. Csak miután az útlevélből látta, hogy tényleg külföldi állampolgárral van dolga, kezdett hozzá az útbaigazításhoz. Ez azonban váratlan nyelvi akadályokba ütközött, hiába magyarázta el, hogy a csomagmegőrző itt van, néhány méterre, az állomásépületben, a hölgy ezt sehogyan sem akarta megérteni.

A harmadik-negyedik próbálkozás után a rendőrnek már vörös volt a feje a méregtől, fennhangon szidta a magyarokat, akik nem hajlandók megtanulni a szerinte egyetlen normális nyelven, oroszul. A végén aztán felajánlotta, hogy – tekintettel a legendás szovjet-magyar barátságra és testvériségre --, elkíséri a hölgyet, és megmutatja azokat az istenverte csomagmegőrzőket.

Így menekültem meg, mert ahogy eltűntek az állomásépület ajtajában, én azonnal felkötöttem a nyúlcipőt. Utólag jót kacagtunk a történeten, amolyan gyerekes csínynek tűnt az egész. Évekkel később, amikor már nyíltan lehetett a politikai üldözésekről beszélni, és elolvastam, milyen nevetséges „bűnökért” hurcoltak el embereket, hirtelen elment a kedvem a röhögéstől. Akkor jöttem rá, hogy az a szál rózsa Lenin elvtárstól nekem nagyon-nagyon sokba is kerülhetett volna.

Vers a falon

Egy átmulatott éjszaka után, hajnalban, kapatosan sétál hazafelé egy fiatalember. Meglát a földön egy darab krétát, felveszi, odamegy az első ház falához, és mivel igencsak jó a kedve felírja: „ Ki a bort, a nőt, s a dalt nem szereti, az életet nem érdemli.”

Reggel Kovács úr morcosan, álmosan munkába indul, szintén megtalálja a krétát, meglátja a falon az írást, és megírja rá a választ:

„ Innád csak az én boromat,

  Élnéd nőmmel a sorsomat,

  Anyósom tanítana dalra:

  Nem írnál ilyet a falra, te marha!”

Horror a fogászaton

Estére belesajdult a fogamba. Egy ideje már éreztem, hogy gond lesz, de férfiember nem megy el minden semmiséggel az orvoshoz. Elsősorban azért, mert fél. Mi kérem, ha kell, odaállunk a sortűz elé, bármikor megverekszünk a szívünk hölgyéért, párbajra hívjuk a hétfejű sárkányt, de a fogorvos az más. Tulajdonképpen van is ebben logika, hiszen azokról még sohasem emlékezett meg a történetírás, akiknek kihúzták a fogát, és a nők sem olvadnak el a tudattól, hogy zokszó nélkül végigültünk egy gyökérkezelést.

Az első napon még hősiesen tűrtem a fájdalmakat, de a másodikon már kezdett feldagadni az arcon, így csak elmentem a fogászatra. A váróban alig volt ülőhely, egy jobb színház is szívesen elfogadna ekkora érdeklődést. A várakozás alaphangulatát a rendelőből kiszüremlő zajok határozták meg: a fúró vészjósló hangja és a páciens nyögése. Ettől a maradék komfortérzetem is elernyedt, mint Makkos Pista az hűtőfürdőben.

Mellettem egy fiatalasszony üldögélt, dagadt arcához szorította a tenyerét, és olykor hangosan feljajdult.

-- Csak ne jajgasson! – szólt rá a szemben ülő öregasszony. – Milyen kényesek ezek a mai fiatalok! Maga még azt sem tudja, hogy mi a fájdalom! Amikor nekem, annak idején, három fogamat húzták ki egyszerre, na, az fájdalom volt. Csak úgy ömlött a vér a számból!

A fiatalasszony még jobban elsápad, meg én is. Ő a jajgatását próbálja elfojtani, én pedig a bátorságomat visszanyerni.

-- Ugyan, hagyja már! A húzás az semmi! Szedték már ki magának az ideget? Amikor egy hosszú tűt belenyomnak a gyökérbe, és rátekerik az idegszálat. Az tud igazán fájni! Mintha az egész fejét ki akarnák tépni az embernek – utasította rendre egy férfi.

Ekkor már szédültem is. A nyakamtól valami furcsa zsibbadás indult a fejem teteje felé, a gyomrom émelygett.

-- Azért nem kell ezt eltúlozni! – szólalt meg jobbról egy bajszos öreg. – Vésték már a maguk fogát? Mert nekem igen. Fájni nagyon fájt, de még jól megúsztam. Olyanról is hallottam, akinek a vésésnél darabokra törték az állkapcsát.

Ebben e pillanatban nyílt az ajtó, belépett egy újabb beteg.

-- Ki az utolsó a sorban? – nézett végig a társaságon.

Nem szóltam semmit, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány. Minden szem rám szegeződött.

-- Nem, nem. Tévedés, én nem a fogászatra várok. Különben, már megyek is – hadartam el izgatottan, és már léptem is ki az ajtón. Kint megálltam, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem: egész jól megúsztam, a fogam ugyan sajgott még egy kicsit, de az állkapcsom teljesen sértetlen volt.

Klasszikus aforizmák

Gyakran elképzelem, mi lett volna a Tízparancsolatból, ha Mózesnek az USA Képviselőházán kellett volna keresztülvinnie. (Ronald Reagan)

Egy év terápia után a pszichiáterem azt mondta nekem: “Talán az élet mégsem való mindenkinek!” (Larry Brown)

Ha nem akarnánk mindenáron boldogok lenni, egészen jól éreznénk magunkat. (Edith Wharton)

Bush elnök leesett a biciklijéről egyik nap, miközben a birtokán kerekezett. Az illetékesek szerint egyik fontos testrésze sem sérült meg, ami azt jelenti, hogy csak a fejét üthette be. (Jake Novak)

Van egy teória, miszerint ha egymillió majomnak adsz egy-egy írógépet, amit elkezdenek össze-vissza véletlenszerűen püfölni, akkor előbb-utóbb megírják Shakespeare összes művét. Az internetnek hála, ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. (Ian Hart)

Szeszmentes menyegző

Az idősebbek még talán emlékeznek rá, hogy annak idején, amikor Gorbacsov átvette a Szovjetunió vezetését, s meghirdette reformjait, ezek között kiemelt hangsúlyt kapott az alkoholizmus elleni küzdelem.

Amolyan jó szovjet módszer szerint bevezették a szesztilalmat, ami azt jelentette, hogy az italboltok naponta csak néhány órára nyithattak ki, akkor is csak korlátozott mennyiségű szeszesitalt adhattak el. Még az éttermekben és bárokban is tilos volt munkaidőben alkoholt felszolgálni. A tilalom betartását szigorúan ellenőrizték. Aminek aztán, többek között, az lett a következménye, hogy soha annyian nem itták kávéscsészéből a vodkát, mint akkoriban.

Az igazi alkoholista azonban olyan, mint a virág, neki megtiltani nem lehet. A vegyészi képességgel megáldott szesztestvérek hamarosan rájöttek, hogy számos egyéb termékben is található némi alkohol, vagy más bódító anyag. A legnagyobb természetességgel kenték a kenyérre a cipőkrémet, majd nagyokat haraptak bele. Ha hozzájutottak egy korsó sörhöz, menten belefújtak egy kis légyölő sprayt, s perceken belül úgy tántorogtak, mintha végigvedelték volna az éjszakát. A városi buszon fojtogatott a tömény pacsuliszag, mert már reggeli előtt felhörpintettek egy-két üvegcse olcsó kölnit.

Aki vezető beosztásban volt, annak különösen vigyáznia kellett. Ha alkoholt fogyasztott, vagy csak részt vett egy olyan rendezvényen, ahol italoztak, menten felállították a székéből. Nekik példát kellett mutatnia.

Az egyik párttitkárnak a lánya épp akkor tartotta a lakodalmát, a város legjobb éttermében. Halogatni nem lehetett, mert a hölgynek igencsak gömbölyödött a hasa. Ám már a szervezés legelején politikai probléma merült fel. Egyfelől, az örömapa az ő pozíciójában nem engedélyezhetett egyetlen korty alkoholt sem a rendezvényen, még a gyanúját is el kívánta kerülni annak, hogy lánya esküvőjén italozás folyik. Másrészt, a szépszámú rokonságnak, melynek nagy része már emelkedett hangulatban érkezett meg a faluból, elég nehéz lett volna megmagyarázni a szeszmentes lakodalmat.

Ekkor aztán valakinek mentő ötlete támadt. A menyasszony nagynénje a szomszéd utcában lakott. Az ő házában halmozták fele a rengeteg sört, bort, pálinkát ládaszámra. Megsúgták a vendégeknek, aki inni akar, az sétáljon át oda. Viszont az étteremben csak ásványvizet és üdítőt szolgáltak fel.

Megkezdődött a mulatság, és tilalom ide, ásványvíz oda, este nyolcra már dülöngélt a vendégsereg apraja-nagyja. Csak az képezett kivételt, aki már hullarészeg volt. Észlelték ezt a kiküldött ellenőrök is, csak azt nem értették, mitől rúgtak meg ezek az emberek, amikor ők egyetlen pohárban sem találtak alkoholt.

-- Magának hogy sikerült ilyen szépen felönteni a garatra? – kérdezték az egyik ingatag atyafit.

-- Hát, itt helyben inni nem lehet, át kell menni a szomszéd utcába. Aztán, tudják, hogy van ez: ha már ott vagyunk, nem egy pohárral iszunk, hanem legalább egy fél üveggel. Elvégre, nem szaladgálhatunk ötpercenként, még azt hinnék, hasmenésünk van – adta meg a magyarázatot, aztán kitámolygott az étterem ajtaján.

A boldogságot követelik

Akik elválnak, később, évek múlva is, mikor minden emlék hamu és kihűlt láva már, kissé izgatottan beszélnek az eseményről. (...) Úgy beszélnek, fojtott lelkendezéssel, mintha még tartana a kapcsolat, ágy és asztal és együttélés nélkül is, mintha még joguk és módjuk lenne számon kérni a másikon valamit, amit nem adott vissza, amit elrejtett vagy ellopott, nem volt eléggé gavallér... még mindig követelnek valamit a másikon. Mit követelnek? Nem tudják pontosan, félrenéznek, morognak. Aztán eszükbe jut: a boldogságot követelik. (Márai Sándor)

Felhívtak a tévétől

Épp a kertben kapálgattam a nyáron, amikor megszólalt a telefonom.

-- Jó napot kívánok! A Bumbika-showtól hívom – csicseregte egy bájos női hang. – Akar ön szerepelni a tévében?

Előbb valami átverésre gondoltam.

-- Mért pont engem hívtak fel? Egyáltalán, honnan tudják a számomat? – kérdeztem gyanakodva. De közben azért fel is keltette az érdeklődésemet.

-- Telefonszámát véletlenszerűen választotta ki egy számítógépes program. A szereplésnek van néhány feltétele. Például, szokta-e ön verni a feleségét? Mert ezt kellene megbeszélni a kamerák előtt.

-- Nem, kérem, az az igazság, hogy nem szoktam. Ez a huszonöt év alatt még nem fordult elő.

-- Na, ne szerénykedjen! Legalább egyszer-kétszer csak lekevert egyet az asszonynak!

-- Hát nem. Tessék mondani, ez baj?

-- Nem baj, csak kizáró ok. Vagy talán a felesége veri önt? Ez még jobb, zabálják a nézők!

-- Sajnos, ő sem szokott engem verni. Pontosabban, nem sajnos, de nem szokott – mentegetőztem egyre ijedtebben.

-- Gyermekei vannak?—kérdezte a hölgy szigorúan.

-- Hát persze, három is – válaszoltam boldogan, hogy végre valami pozitív választ is adhatok.

-- Megszöktek már otthonról, esetleg csavarognak? – kérdezte kitartóan.

-- Nem, szerintem nem, azt hiszem, egész jól megvagyunk – mentegetőztem megint.

-- Netán drogoznak? Elkövettek már kisebb bűncselekményeket?

-- Nézze hölgyem, nem, ezt sem – magyaráztam elhaló hangon, s egyre inkább furdalt a lelkiismeret, hogy micsoda egy család vagyunk mi.

-- Micsoda egy unalmas alak maga! – kiáltott rám a telefonban. –Nincs az életében semmi érdekes?

-- Nos, kérem, éppen akadna. Én nemrég feltaláltam a teljesen energiafüggetlen autót – mondtam nem túl nagy meggyőződéssel.

-- Na és! Ez nem a mi asztalunk – hurrogott le azonnal. – Valami más?

-- Tavaly, teljesen egyedül egyszerre három embert húztam ki a Tiszából –  próbálkoztam újra.

-- Ugyan, jóember! Ez az ország tele van életmentőkkel!

De most már nem hagytam magam.

-- Két éve, egy afrikai szafarin puszta kézzel agyonütöttem négy oroszlánt.

-- Mi közöm nekem ehhez! Még, hogy az állatvédők feljelentsék a csatornát!

-- Hölgyem, én most szerveztem egy szabadcsapatot! Holnap indulunk Bangusztánba, hogy segítsünk kivívni szabadságát az ősi bangu népnek.

-- Kit érdekel a szabadság! – kiáltott fel türelmetlenül a hölgy. – Gondolkozzon! Van-e a rokonságban, a szomszédságban, a munkahelyén olyan, aki veri a feleségét, elszerette a sógornőjét, akinek bűnöző, vagy drogozik a gyermeke, esetleg felgyújtotta az anyósa házát, és ezt hajlandó a kamerák előtt megbeszélni. Nekünk már az is elég, ha a saját házát gyújtotta fel! Egy hét múlva felhívom, addig találjon valakit, mert egyébként sosem fog a tévében szerepelni!

Ezzel letette a telefont. Én meg ott álltam, egyik kezemben a kapával, másikban a telefonnal, az unalmas életemre gondoltam, meg a gyermekeimre, akiknek ilyen nehéz sors jutott.



Túlképzett alkalmazott

A frissen felvett alkalmazott először megy dolgozni a munkahelyére. A főnöke meleg kézfogással üdvözli, majd azt mondja neki:
- Nos, az első feladata az lesz, hogy megfogja a seprűt és kitakarítja az irodát!
A dolgozó felháborodva:
- De uram, én egyetemen tanultam hosszú évekig!
- Jól van, értem. Akkor megmutatom, hogyan kell ezt csinálni...

Mitől magyar a magyar?

-- Azért mégiscsak jó, hogy tegnap nem Nicolas nyert – mondja nekem az egyébként bájos, kedves, főiskolai hallgató ismerősöm a legutóbbi tehetségkutató műsor döntője után.

-- Aztán mért örülsz ennek ennyire? – kérdezem én meglepetten, mert jómagam is csodálattal hallgattam a szlovákiai énekes produkcióját.

-- Éppen ideje volt, hogy végre egy magyar nyerjen – néz rám magabiztosan, igazának teljes tudatában.

-- Szerinted Kodály magyar volt? – kérdezem tőle, miután magamhoz térek megdöbbenésemből.

-- Hát persze, ki, ha ő sem – válaszolja, s közben fürkészi, hogy hová is akarok kilyukadni.

-- Ez érdekes, mert ő is Galántán töltötte a gyermekkorát, ahol Nicolas él és született – mondom neki.

Egy pillanatra zavarba jön. De csak egy pillanatra.

-- Az nem számít, akkor is más országból jött – zárja le a vitát, aztán sarkon fordul.

Arra gondolok, hogy talán az oktatásban van a hiba. Hiszen ez a hölgy kijárta az általános iskolát, elvégezte a gimnáziumot, most főiskolás, és mégis elfelejtettek neki valamit megtanítani.

Az is eszembe jut, milyen érdekes logika szerint osztják a magyar „címet” a televíziós közvetítésekben. Amikor a magyar kézilabda-válogatott vezetésre áll, a riporter extázisban üvölti, milyen nagyszerű gólt dobot  a „magyar” Carlos Perez.  Az egész sajtó azzal volt tele, hogy Szaddam Huszeint az amerikai hadsereg egy „magyar” őrmestere cibálta ki a búvóhelyéről. Dobogó szívvel, mellünket veregetve kiáltjuk világgá, ha egy külföldi énekesről, sportolóról, színészről kiderül, hogy negyedrészben magyar vér csörgedezik az ereiben, még akkor is, ha nem tud magyarul.

Már-már komikus volt az a vita, mely azt kívánta eldönteni, hogy Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök magyarnak tekinthető-e. Nem csupán azért, mert ő magát nem tekinti annak, hanem azért is, mert 2004-ben, amikor pénzügyminiszterként Magyarországon járt, semmilyen utalást nem tett magyar származására. Apja, nagybócsai Sárközy Pál nem tanította meg gyermekeit magyarul, és nem próbálta átadni nekik a magyar hagyományokat. Nicolas szerint édesapja túl kis országnak tartotta Magyarországot, és értéktelennek vélte a magyar nyelvet és kultúrát a modern világban.

Egészen más a helyzet, ha nem híres emberekről van szó, ha nem a világ gazdagabb végéből kacsintgatnak haza, csak innen, a határ másik oldaláról, hiszen tőlük nem dagasztja a büszkeség a mi igaz magyar keblünket. Ők már, főleg ha még valamiben konkurenciát is jelentenek számunkra, románok, szlovákok, ukránok. Egy szlovákiai sportoló a riporter számára már Tótová vagy Puskásová, még akkor is, ha úgy beszél magyarul, mint Grétsy László.

De én ezen nem csodálkozom. Hiszen egyesek úgy vélik, hogy országhatáron belül is csak az tekinthető magyarnak, aki velük egyetért. Amerika azzal lett gazdaggá, hogy befogadta, sőt csalogatta a tehetségeket, a koponyákat nemzetiségtől függetlenül. Mi a sajátjainkra is gyanakvással nézünk. Tényleg ilyen gazdagok vagyunk?



Parlagfüvet a szomszédnak!

Miért, miért nem, Bezerédit valahogy nagyon nem szerette a szomszédasszony. Már akkor bizalmatlanul méregette, amikor az megvette a kis faluszéli házat és beköltözött. Beszélték, hogy ő akarta megkaparintani a lányának, csak nem volt elég pénze, de ki tudja, van-e alapja a pletykának.

Mindenesetre tény, hogy szálka volt a szemében az új szomszéd, minden alkalmat megragadott, hogy megszólja. Márpedig alkalma volt bőven, mert Örzse néni erősen unatkozott. Ilyenkor aztán kiült a kapu elé a kispadra, s ahogy hallgatóságra talált, azon nyomban kifejtette a Bezerédiről vallott nézeteit.

Előbb csak az öltözékét bírálta meg, mondván, miféle ember az, aki állandóan kopott farmerben lófrál. Aztán a kocsiját pécézte ki, mert az öreg Trabant ugyancsak füstölt, s rendszeresen felmondta a szolgálatot. Később azt nehezményezte, hogy túl hangosan ugat a szomszéd kutyája, amiből levonta a kézenfekvő következtetést: azt a szegény állatot éheztetik.

Ám a bírálat leggyakoribb tárgya mégis a kert volt. A kert, amit Örzse néni világ életében szent dolognak tekintett. Mert az ő portáját, azt meg lehetett nézni. Még ki sem látszott a rög alól a fűszál, ő már gyomlált. Az udvaron pedig reggel és este rendszeresen szemlét tartott, vajh nem ütötte-e fel valahol a fejét egy cérnányi gaz. Persze, tehette, hiszen ideje volt bőven. Meg aztán, a kert és az udvar is akkora volt, hogy egy sportosabb uszkár kétszerire átugrotta volna.

Szó mi szó, a szomszéd korántsem dicsekedhetett ilyen rendezett portával. Igaz, ideje sem nagyon volt a kert babusgatására, ő is, a felesége is dolgozott látástól vakulásig: szerettek volna építkezni. De Örzse nénit az ilyen mellékkörülmények egyáltalán nem érdekelték, számára csak az eredmény, a végső esztétikum volt a fontos.

Szinte kéjes örömmel vezette végig az ismerősöket a kerítés mentén, s mutatta meg a szomszéd telkén az általa felfedezett, aprólékosan lajstromba vett gyomokat. A veteményest mindig a végére hagyta, mint csattanót. Az ágyásokban felbukkanó minden egyes fűszálat az emberi tisztesség megcsúfolásának tekintette, s levonta a konzekvenciát: nem fog itt teremni semmi.

Bármennyire is elfoglalt volt Bezerédi, előbb-utóbb fülébe jutott az áskálódás híre. Eleinte megpróbált a szomszédasszony kegyeibe férkőzni. A vasárnapi süteményből át-átvitt egy kis kóstolót, felajánlotta, hogy felaprítja a téli tüzelőt. Ám Örzse nénit nem lehetett lekenyerezni, egyszerűen nem volt hajlandó változtatni a meggyőződésén.

Eljött az ősz, s Örzse néni offenzívát indított az amúgy sem nagyon létező kerti gyomok ellen, mondván, így nem hullatják el a magvakat, az ő telke tavasszal is olyan lesz, mint a patyolat. Közben pedig fűhöz-fához szaladgált a panaszával, mely szerint a szomszédból az ő kertjébe hordja a gyomokat az uralkodó széljárás.

A polgármester végül elunta a dolgot, s meghagyta Bezerédinek, ugyan pusztítsa már ki a kertjéből azt a húsz szál füvet, mely Örzse néni jövő évi termését veszélyezteti. Neki ugyan kezdett már felmenni a vérnyomása, de zokszó nélkül eleget tett az utasításnak. Ám Örzse néninek nem lehetett a kedvére tenni. Most már azt követelte, hogy vágja ki a gyümölcsfákat is, mert ezeken telelnek át a kártevők.

Tavasszal aztán furcsa dolog történt. Örzse néni kertje egyre zöldült, mindenütt felütötte fejét a szinte kiirthatatlan parlagfű. Egész nap gyomlálgatott szegény, arra sem jutott ideje, hogy a szomszédot szapulja. A faluban a mai napig azt beszélik, hogy Bezerédi vetette el a gondosan összegyűjtött magvakat.

Mintha egy megesett lány lenne

Ha a sérelem nincs feldolgozva, mindig az lesz az első. Ráadásul itt a sérelem olyan mérvű, hogy egyszerűen nem tudunk elmozdulni. Nincs erő már arra se, hogy a határon túli magyarokkal foglalkozzunk. A hazaszeretet egyetlen formája a sértettség ápolása. Pedig én nem hiszem, hogy csak így lehetne szeretni a hazámat….  Az élő kapcsolat nagyon fontos lenne például Erdéllyel. Nem kiküldeni a középiskolásokat berúgni egy napra, miközben azt sem tudják, hol vannak. Hanem a Fókuszban beszámolni arról, hogy óriásbébi született Marosvásárhelyen. Vagy te tudod, milyenek a csíkszeredai hokicsapat rajongói? Hogy kik ott a sztárok? Miért nem valódi tér az? Hát nem veszett el! Úgy viselkedünk, mintha Erdély egy megesett lány lenne, akit tagadni kell a budai polgárcsaládban. Annyira nem tudjuk megbocsátani, hogy elvették, hogy lemerevedtünk. És így valóban elveszítjük őket. (Grecsó Krisztián Trianonról)

Össznépi színjáték húsvétkor

Az ember szabadnak születik. Ez a szabadságvágy annyira a zsigereiben van, hogy szinte mámoros érzés fogja el, amikor sikerül kijátszania az elnyomó hatalmat, vagy a csak egyszerűen értelmetlen tiltásokat.

A nagy Szovjetunióban tűzzel-vassal üldözték a vallást. Jaj volt annak a pedagógusnak, vagy bármilyen értelmiséginek, akit a templomban láttak, aki megtartotta az egyházi ünnepeket, vagy esetleg pap temette  az anyját-apját. A hatalom különféle ravasz praktikákat talált ki, hogy elejét vegye a vallásgyakorlásnak.

Húsvét vasárnap délelőtt például minden magyarlakta településen tömegsport-versenyeket kellett szervezni az iskolákban, nehogy a gyermekek templomba menjenek, és ezeken kötelezővé tették a megjelenést.

Kis falusi iskolánkban, Ráton ez a következőképpen zajlott. Mi, tanulók rendben megérkeztünk az iskolába, sportosan, melegítőben. Megjöttek a pedagógusok is, akik ezúttal feltűnően nagy táskákkal érkeztek. Eezekből aztán egy, idegenek számára lezárt hátsó tanteremben előkerült a jóféle sonka, kalács, házibor, meg mindenféle finomság, amit ilyenkor hagyományosan az asztalra raknak. Merthogy titokban a tanárok is tartották a húsvétot.

De nemcsak ők. Hamarosan megjelent a járási tanfelügyelő, úgymond, jött ellenőrizni az intézkedés végrehajtását. Nagyon jóravaló ruszin ember volt, azon kevesek egyike, aki egyáltalán nem titkolta, hogy tud magyarul. Őt abba a bizonyos hátsó tanterembe sohasem vitték be, mert arról neki nem volt szabad tudnia. Néhány perces nézelődés után azonban mindig megkérdezte, hogy az idén is van-e otthon olyan jóféle kalács, amilyet ő tavaly megkóstolt. Ilyenkor aztán valamelyik tanár mindig meghívta ebédre, ahol a négy fal között, ahol senki sem látta, végigkóstolta a húsvéti menüt.

Ám ezzel csak a színjáték első felvonása zárult le, következett ugyanis a húsvét hétfő, a locsolózás napja. Már vasárnap, a sportversenyek végén felsorakoztattak minket, és a díjak átadása után kihirdették, hogy locsolózni szigorúan tilos, ilyenről nem is kívánnak hallani. Azt is közölték, a tanárok személyesen fogják járni délután és este a falut, hogy ellenőrizzék, vajon nem estünk-e kísértésbe.

Azonnal értettünk a szóból. Másnap délután szépen kiöltöztem. Édesapám úgyszintén. Ő ugyanis pedagógus volt, és nagyhangon bejelentette, hogy indul a kollégákkal ellenőrzésre. Négy-öt barátommal összeálltunk, szépen, ahogy illik, végiglocsoltuk a rokonokat, szomszédokat, osztálytársnőket. Többször is találkoztunk apámékkal.

-- Remélem, nem locsolóztok! – kérdezte ilyenkor mindig valamelyik tanár.

-- Á, dehogy, eszünkbe sem jutna – válaszoltuk készségesen.

A tanárnőket a végére hagytuk. Ők ugyanis, tilalom ide, vagy oda, egyenesen elvárták, hogy meglocsoljuk őket. Legutoljára, már sötétben az igazgatóékhoz kopogtattunk be. Elmondtuk a versikét, megkaptuk a hímest (akkor még a locsolózás nem üzleti vállalkozás volt, pénzt nem kaptunk, és nem vártunk), majd leültettek minket az egyik szobában a terített asztalhoz.

Ebben a pillanatban ismét kopogtak, beléptek apámék, mondták a versikét, meglocsolták a háziasszonyt, és őket a másik szobában ültették le. Néhány perc múlva észrevették, hogy mi is ott vagyunk.

-- Remélem, nem locsolóztok! – kiáltott át hozzánk egyikük.

-- Ugyan, dehogy, hová tetszik gondolni – válaszoltunk, miközben az egész házban terjengett az olcsó kölni szaga.

Mert az ember szabadnak születik. Ez a szabadságvágy annyira a zsigereiben van, hogy szinte mámoros érzés fogja el, amikor sikerül kijátszania az elnyomó hatalmat, vagy a csak egyszerűen értelmetlen tiltásokat. Ezért van halálra ítélve minden diktatúra.

Felesleges munka

Móricz Zsigmondéknál a fiatal cselédlány csodálkozva látta, hogy gazdája napokon át az íróasztal mellett ül, és ír. Nagyon kíváncsi lett, mit csinál az úr, s egy napon megkérdezte:
– Mondja nagyságos úr, mit tetszik írni itt minden hajnalban órákon át?
– Regényt írok, fiam – felelte Móricz.
– Regényt?
– Azt.
– Nohát az szerintem nagyon felesleges munka ám!
– Felesleges? Miért?
– Azért, mert két-három pengőért annyi regényt kap a nagyságos úr a könyvesboltban, amennyit akar.

Az igazi meglepetés

Bandi bácsi színes egyéniség, egy közkedvelt ember, afféle életművész. Ócska, rozsdás biciklijén rótta a falut, mindenkihez volt egy kedves mosolya, egy tréfás megjegyzése, talán nem is volt haragosa a faluban. Ilyenkor rendszeresen, betért a kocsmába, mindig elsütött egy-egy tréfás megjegyzést, sőt, ha ráért, olykor még nótára is zendített.

A rossz nyelvek szerint épp a felesége elől menekült a faluba, illetve a kocsmába. Ez talán túlzás, de tény, hogy Etus asszony igencsak házsártos nőszemély volt, ha kinyitotta a száját még a Lajos szomszéd is fedezékbe húzódott, pedig az láthatott már egy, s mást, mert kommandós volt. Mint ahogy az is megfelelt a valóságnak, hogy minden hónapban bekasszírozta az ura fizetését az utolsó fillérig. Így meg mindenki azt találgatta, ugyan miből iszik az öreg a kocsmában.

Persze, alapjában véve jószívű asszony volt, utólag mindig szánta-bánta hirtelen haragját. Talán ezzel is magyarázható, hogy amikor közeledett Bandi bácsi születésnapja, mégpedig szép kerek, Etus néni meg akarta lepni valami szép, drága ajándékkal. Ezzel akarta kiengesztelni, és egyben tisztára mosni a saját lelkiismeretét.

Sokáig gondolkodott, hogy mi is lenne a megfelelő ajándék. Egy ilyen igénytelen férfiembernek, főleg ebben a korban már egyáltalán nem könnyű vásárolni.

-- Mért nem veszel neki egy új biciklit? – kérdezte a szomszédasszony. – Ez a mostani már csupa rozsda, meg úgy zörög, hogy a kutyák is vonítanak.

Az ám, a bicikli! Micsoda szenzációs ötlet! Azonnal a tettek mezejére lépett. Kiadta a parancsot a fiának, hogy menjen be autóval a városba, és vegyen egy kerékpárt. De nem akármilyet! És úgy hozza haza, hogy senki se lássa, mert ezek a népek mindent elpletykálnak.

Eljött a nagy nap. Összegyűltek a gyermekek, az unokák. Az asszonyok sütöttek-főztek. Aztán a terített asztalnál sorra felköszöntötték Bandi bácsit, akinek a meghatottságtól egészen könnybe lábadt a szeme. Amikor a vadiúj, csillogó-villogó biciklit átadták neki teljesen megrendült.

-- Hát a régi hol van? – kérdezte olyan ijedten, mint akit most ébresztettek egy vödör vízzel.

-- Ugyan, ne törődj vele! Már reggel odaadtam a cigányoknak, épp vasat gyűjtöttek – nyugtatta meg Etus néni.

Az öreg elsápadt, kapkodni kezdte a levegőt, és visszaereszkedett a székre.

-- Mi van magával, édesapám? Hívjunk orvost? – hajolt fölé rémülten a fia.

-- Vége, mindennek vége! – zihálta az öreg. – Ott volt az összes félretett pénzem.

-- Hol, édesapám?

-- A bicikli kormányában, szépen összetekerve. Oda dugtam el anyád elől.

Szerencsére, hamar kiheverte a csalódást. De azt mondják, már sohasem lesz a régi.

Hajnali ékszerek

Birta Péter nyírbátori fotós felvétele



Hódítók bilivel, hálóingben

Nagyszüleim sohasem akartak mesélni arról, hogy miként is történt annak idején a szovjet bevonulás. Hogy miként élték meg azt, amikor Kárpátalja hirtelen a Szovjetunióhoz került. Azt persze tudtam, hogy nagyapám évekig lágerben volt, de többet szinte semmit. Amikor az iskolában azt tanultuk, hogy milyen kitörő örömmel fogadták a helybéliek a felszabadítókat, csak a fejüket csóválták. Ma már tudom, minket akartak megkímélni.

Munkácsra 1944 őszén vonultak be az oroszok, egyetlen puskalövés nélkül, mert a környező hegyeken felállított ágyúkkal szemben képtelenség lett volna megvédeni a várost. Bevonulásuk után elkezdődött a rettegés korszaka, mindennaposak voltak a rablások, az erőszak, a garázdálkodás, esténként részeg orosz katonák lövöldöztek a városban. Sokan bedeszkázták a házuk ablakát, mintha ez bármilyen védelmet is jelentett volna a géppisztolyok ellen.

Ám, mint később megtudtam, még ebben a szörnyű időszakban is tudtak az emberek mosolyogni, pontosabban olykor kiröhögték a hódítókat. A szovjet katonák között meglepően sok volt a nő. Nagymamámnak, mint az efféle polgárasszonyoknak általában, gyönyörű hálóingei voltak. No meg, a sok gyermek miatt, több, hófehér porcelánból készült bili is készenlétben állt a házban.

A katonák sorra átvizsgálták az épületeket. Nem csak ellenséget kerestek, hanem szajrét is. Már ahol maradt, mert a javát, főleg a zsidó házakból, már elvitték a nyilasok.

A család a sarokba húzódva, rémülten nézte végig, amit felforgatják a lakást. A szekrényben megtalálták a hálóingeket, az ágy alatt a bilit. Soha nem láttak ilyet, csak filmeken. Szentül hitték, hogy ez a gyönyörű csipkeköltemény estélyi ruha, elvégre, mért öltözne ki valaki ennyire az alváshoz. S mivel a nő, a pokolban is, sőt a katona ruhában is nő, gyorsan felpróbálták. Csak úgy, rá a katonazubbonyra. Aztán már le sem akarták venni.

Ám mielőtt elmentek, még összeszedték a gyönyörű porcelán biliket. Nem hitték, hogy valaki ezeket a míves edényeket olyan alantas célra használja.

Amint kiléptek a házból, a tiszt felsorakoztatta őket, ahogy katonáéknál illik. Így vonultak lépésben a szomszéd házhoz, a nőkön hálóing, vállukon a géppisztoly, kezükben a bili. És ekkor, a legnagyobb szörnyűségek közepette, amikor kivétel nélkül mindenkinek veszélyben forgott az élete, elfojtott röhögés szűrődött ki az ablakok mögül.

Az én rugós módszerem

Annak idején, a nagy Szovjetunióban a magamfajta fiataloknak enyhén szólva korlátozottak voltak a lehetőségei: külföldre nem utazhattunk, legfeljebb nagyon közeli rokonhoz és nagyon ritkán, az országon belül pedig csak bizonyos megkötésekkel. Ezért aztán főnyereménynek számított, hogy a magyar nyelven beszélő ungvári egyetemisták tolmácskodhattak, azaz magyarországi ifjúsági csoportokat kísértünk, általában Kijevbe, Moszkvába, illetve Szentpétervárra, vagy ahogy akkor hívták, Leningrádba. Pénzt nem igazán lehetett vele keresni, de az élmény, meg a társaság felért mindennel.

Egy ilyen úton történt, hogy összemelegedtem egy csinos hölggyel, aki vagy egy fejjel magasabb volt, mint én. Tekintve, hogy nem vagyok igazán szálfatermetű, ebben nincs semmi különleges, ám a haverok azonnal elkezdtek cikizni. Merthogy akkoriban még igencsak ritkaságszámba ment az ilyen párosítás.

Egy napon, amikor beléptem a szállodai étterembe, ahol a tíz kollégám mellett vagy háromszáz turista kortyolgatta a reggeli teáját, hirtelen csönd lett. A tolmácsok cinkosan összekacsintottak, majd az egyik fennhangon, szinte már kiabálva megkérdezte:

-- Mondd csak, mit tudsz te kezdeni az ágyban egy ilyen magas csajjal? Mert most épp ezen vitatkoztunk!

Mintegy háromszáztíz szempár meredt rám, kaján vigyorral lesve, miként jövök zavarba, pirulok el, netán kezdek hebegni-habogni. Ám ekkor, ki tudja honnan, agytekervényeim rejtett bugyraiból kipattant egy isteni szikra.

-- Ó, ez egyáltalán nem gond – mondtam angyali nyugalommal. – Van ugyanis egy találmányom, a rugós módszer. Ugyan még nem tökéletes, de már használható.

Most már nem kaján, hanem kifejezetten ámuló, sőt, kissé bamba tekintettek szegeződtek rám.

-- Miféle rugós módszer? – nézett rám a kollégám megrökönyödve.

-- Tudod, az elv roppant egyszerű – válaszoltam. – Ha magas a hölgy, az ágyat egy olyan sarokban kell elhelyezni, hogy lábtól is, és fejtől is fal legyen. Aztán a kezeidre és a lábaidra rugót szerelsz, és egyszer meglököd magad…

Még mindig csak bámultak.

-- És hogy állsz meg? – bukott ki egyikükből a kérdés.

-- Hát épp ezért mondtam, hogy még nem tökéletes.

Erre olyan egetverő röhögés, sőt nyerítés tört ki az előkelő szálloda éttermében, hogy a helyiek talán még mindig azon gondolkodnak, vajon mi lehetett abban a reggeli teában.

Rá egy évre nagy nehezen sikerült eljutnom Budapestre. Meglátogattam a kollégámat, akinek valami elintézni valója akadt az utazási irodánál. Megkért, hogy kísérjem el.

Az igazgató egy alacsony termetű, középkorú, nagyon elegáns úr volt.

-- Már sokat hallottam rólad – mondta, amikor a kollégám bemutatott.

Beinvitált az irodájába, kávét hozatott, megkérdezte, nem akarok-e itt ebédelni. El nem tudtam képzelni, mi ez a nagy vendégszeretet. Amikor a titkárnő kiment, bizalmasan közelebb hajolt.

-- Hogy is működik az a rugós módszer? – kérdezte, és nagyon zavarban volt.



Ki kellett volna mérni

Nem hiába mondom, hogy az Isten rosszul teremtette az embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például egy milliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek, hogy mit beszélnek s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan fecsegésre. (Mikszáth Kálmán)

Sanyika pályát téveszt

Már az iskolában meg-megvillant Sanyikában a tehetség, ami abból is látszott, hogy amint felszólította a tanár, az egész osztály elkezdett röhögni.

Ez néha kisebb konfliktusokat is okozott. Az egyik tanárnő, Orsi néni egy depressziós vénlány volt, aki mindig azzal kezdte az órát, hogy milyen rettenetesen nehéz számára az élet. Amikor könnybe lábadt a szeme, és már ott tartott: ez már teljesen elviselhetetlen, akkor ő valami malacságot súgott a padtársa fülébe, aki erre hangos nyerítésbe tört ki, a tanárnő pedig zokogva kirohant az osztályból. Pistike, mert így hívták a padtársát, összeszedett vagy tíz osztályfőnöki figyelmeztetést, aztán elültették tőle, de neki köszönheti a karrierjét, mert a doktori disszertációt a következő címmel írta: Viselkedészavarok az iskolában.

Így aztán Sanyika visszafogott eredményekkel, de jókedvűen végezte el az általános iskolát. Igencsak meglepődött, amikor a gimnázium vége felé bejelentették a szülei, hogy neki főiskolára kell mennie. El nem tudta képzelni, milyen lehet az a főiskola, ahová felveszik, gondolta, biztosan indítanak valahol egy humorológia szakot, ott talán még van esélye.

Persze, hamar kiderült, hogy ilyen képzés nincs. Ilyenkor egy hozzá hasonló fiatalembernek két lehetősége van: vagy elmegy pedagógusnak, vagy jelentkezik egy valóságshowba. Mivel akkor még ilyen műsor nem létezett, maradt az első.

Csodák csodája meg is szerezte a diplomáját. Igaz, hogy tíz év alatt, de ismétlés a tudás anyja. A diplomaosztó tényleg nagyon ünnepélyes volt, a rektor felszabadultan röhögött, a környező kocsmák tulajdonosai keservesen sírtak.

Aztán munkába állt. Pályaválasztását illetően már akkor kezdtek kétségei lenni, amikor az iskola igazgatója felkérte, hogy kevesebbet beszélgessen a tanítványaival, mert ez veszélyezteti az intézményben folyó oktató-nevelő tevékenységet. Pedig a tanítás jó hangulatban folyt, mindenki a hasát fogta a röhögéstől, sőt, gyakran előfordult, hogy a szomszédos osztályokból a tanulók átszökdöstek az ő órájára.

Aztán az első feleltetésnél belátta, jobb ezt a tanárkodást nem erőltetni.

-- Kisfiam, ez legfeljebb egy gyenge kettes – mondta a gyereknek, sikertelen erőfeszítéseket téve annak érdekében, hogy összeszedje minden szigorát.

-- És ha mondok két disznó viccet? – válaszolta amaz, és elégedetten vigyorgott.

Ám, mint az optimista embereknek általában, Sanyikának is szerencséje volt. Nem tűrhetvén tovább az általános közhangulat romlását, a kormány létrehozta Minden Kabaré Általános Kedélyjavító Igazgatóságot (MINDKAKI). Ennél az intézménynél tárt karokkal várták az ilyen sziporkázóan tehetséges fiatalembereket.

Amikor első ügyfele elpanaszolta, hogy teljesen eladósodott, és hamarosan elárverezik a házát, Sanyika megölelte, megveregette a vállát, és így szólt.

-- Ne törődjön vele! Inkább mondok két disznó viccet!

Egy magányos szigeten

Egy csodásan magányos szigetre a következő embercsoport vetődik egy hajótörés miatt: két olasz, két francia, két német, két görög, két angol, két bolgár, két kínai, két amerikat és két ír férfi, továbbá minden nációból egy-egy nő. Egy hónap elteltével a semmi közepén lévő magányos kis szigeten a következő furcsaságok észlelhetők:

- Az egyik olasz férfi legyilkolta a másikat az olasz nő miatt.

- A két francia férfi pikáns hármast alakított a francia nővel.

- A két német pontos heti időbeosztás szerint, felváltva hál a német nővel.

- A két görög pasas egymással hál, a görög nő pedig főz rájuk.

- Az angol férfiak azóta is várják, hogy valaki bemutassa őket az angol nőnek.

- A bolgárok hosszú percekig nézték a végtelen óceánt, majd újabb hosszú percekig szemlélték a bolgár nőt, végül úszni kezdtek.

- A kínaiak alapítottak egy vegyesboltot (mosodát, étkezdét, ...) és teherbe ejtették a kínai nőt, hogy legyen elég személyzet.

- A két amerikai férfi az öngyilkosság határán van, mert az amerikai nő folyamatosan azon nyavalyog, hogy nem tudja megvalósítani önmagát, nem beszélhet a pszichoterapeutájával, fel szeretné végre dolgozni az anyjával való kapcsolatát, kövérnek látszik a pálmafák mellett, és ezen az sem változtat, hogy itt nem kell adót fizetni.

- Az írek felosztották a szigetet északi és déli részre, valamint lepárolót építettek. Nem emlékeznek szexre, mert a kókuszpálinka némi homályosodást idéz elő az agyukban, de boldogok, mert az angolok nem érzik jól magukat.

Kis szovjet pornográfia

Gyermek-és ifjúkoromat Kárpátalján éltem meg, a hatalmas és rettenthetetlen Szovjetunió kötelékében. Sajátságos egy világ volt ez, melyet a mai fiatalok már egyáltalán nem értenek, sőt, azok az idősebbek sem, akik kimaradtak belőle. Ám az biztos, hogy mint minden elnyomó rendszer, ez is számtalan túlélési fortélyra tanította meg polgárait.

Magyar szakos egyetemista Ungváron voltam. A kollégiumban gondosan vigyáztak arra, hogy a magyarok ne tudjanak elkülönülni, azaz nem lehetett olyan szoba, ahol csak magyarok laktak. Ezt nekünk némi csereberével sikerült olykor kijátszani.

A kollégium gondnoka egy terebélyes, középkorú orosz asszonyság volt, aki ki nem állhatta a magyarokat. Talán valami gond lehetett a magánéletével, mert a szerelmeseket ennél is jobban utálta. A magyarok és a szerelmesek szobáiban aztán rendszeresen tartott rajtaütésszerű ellenőrzéseket, és mindig talált valami főbenjáró szabálytalanságot.

Egyszer épp egyedül voltam otthon, amikor hozzánk is berontott.

-- Mi ez a pornográfia? – kérdezte számon kérően, miközben a falat bámulta.

Előbb azt hittem, hogy valaki egy nyálcsorgatóan esztétikusan öltözött hölgy képét ragasztotta ki, mindnyájunk gyönyörűségére, de semmi ilyet nem láttam. Ám a cimborám ágya fölött a falra ragasztva ott díszelgett egy poszteren a magyar labdarúgó-válogatott, teljes harci díszben, azaz címeres mezben, felsorakozva a gyepen, ahogy illik. Merthogy nekünk a magyar válogatott volt „a” válogatott. No, ezt bámulta a hölgy merev tekintettel.

-- Mi ez a pornográfia!? – csattant fel újra, most már keményebben a kérdés.

-- Hiszen ez csak egy futballcsapat – próbáltam szabadkozni, s egyben visszarántani őt a pornográfia bűzös mocsarából.

-- No, igen, de gatyában vannak! És a combjuk is kilátszik! – torkolt le ellentmondást nem tűrően. – Holnapra szedjék le, különben saját kezemmel tépem szét az egészet.

Délután hazaért a cimborám, és szomorúan tájékoztattam, hogy a képet le kell venni a falról. Idősebb volt nálam, kiszolgált katona, sokat látott, ismerte a rendszer működését. Egyáltalán nem ijedt meg.

-- Márpedig abból nem lesz semmi – mondta meggyőződéssel, sarkon fordult, és visszament a városba.

Kisvártatva visszatért, kezében egy kis kartondobozzal, amit én egy pakli kártyának néztem. Mégsem az volt, hanem fotók. Méghozzá a Szovjetunó Kommunista Pártja Központi Bizottsága tagjainak arcképei. Fillérekért lehetett annak idején kapni, mégsem vette senki. Csak ő. Nos, ezekkel az arcképekkel ragasztotta körbe a posztert. Meglehetősen groteszk látványt nyújtott, ahogy az öreg kommunisták felsorakoztak a válogatott őrzésére.

Másnap reggel még ágyban voltunk, amikor dörömböltek az ajtónkon, és a terebélyes asszonyság beviharzott. Közben azt kiabálta, hogy márpedig ő most már véget vet a pornográfiának, itt helyben eltávolítja a falról a képet.

A cimborám nagy álmosan felült az ágyon.

-- Ön nem ért egyet pártunk politikájával? – kérdezte a hölgytől két pislogás között, halálos nyugalommal.

-- Mit beszél? – kérdezte az ijedten.

-- Ön le akarja tépni a falról a mi szeretett vezetőink arcképét! Ez politikai ügy! Természetesen, joga van hozzá, hiszen ön a gondnok, de vállalnia kell a politikai következményeket! – hangzott a válasz.

A nő elsápadt, és kirohant a nyitott ajtón át. A mi szobánkat többé sohasem ellenőrizték.

A kövér nők nevetése

Hallott már valaki kövér nőket beszélgetni? El se lehet képzelni bármi más látványosságot, amelyből így áradna az egészséges vidámság. Senki se tud úgy nevetni, mint ahogy két kövér nő nevet. És utoljára se tud úgy nevetni, mert ők ketten sohasem hagyják abba. Ha kettőnél több kövér nő beszélget, az ember arra gondol, hogy a jó egészség titka a testek tömegében és sűrűségében rejlik. Még az is megfordul az ember fejében, hogy nem zsír, hanem törökméz szorongatja a szívüket. Mindig az az érzésem, hogy harminc évvel fiatalabbak a koruknál, és vigyázniuk kell, nehogy a föld vonzóereje hirtelen elengedje őket. Ez volna netán a gömbök metafizikája? (Gabriel García Márquez)

Tragikus házasság

George Bernard Shaw-t, a nagy ír drámaírót már életében zseninek tartották, ám még nagy jóindulttal sem lehetett férfiszépségnek nevezni. Egy fogadáson egyszer odament hozzá egy bájos, de igencsak butácska színésznő, és így szólt:

-- Kedves mester, nagyszerű lenne, ha ön elvenne engem feleségül. Képzelje el, a gyermekeink olyan okosak lennének, mint ön, és olyan szépek mint én.

-- Isten őrizz! -- válaszolta az író. -- Képzelje, milyen tragikus lenne, ha szerencsétlen gyermekek olyan csúnyák lennének, mint én, és olyan buták, mint ön. 

Cérnával a cseresznyefához

Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések. Amikor valakihez, vagy valamihez, személyhez, ügyhöz, eszméhez olyan hajszálvékony kötődéssel kapcsolódnak, mely játszi könnyedséggel elszakítható. És mégsem képesek rá. Még akkor sem, ha béklyónak érzik.

Kicsiny gyermekkoromban, talán négy-ötéves lehettem, rendszeresen átszöktem a szomszédba játszani. Szüleim persze féltettek, hiszen ehhez ki kellett mennem az utcára, és bár akkoriban még alig volt gépjármű-forgalom, a dolog egyáltalán nem volt veszélytelen.

Még az sem segített, ha bereteszelték a kiskaput, ugyanis a kerítés alatt volt egy lyuk, melyen át a kacsák ki tudtak bújni, hogy az árokban lubickoljanak. Én meg olyan kicsi voltam, hogy átfértem a kacsáknak szánt résen.

Sok fejtörést okozott ez a szüleimnek, és hogy a súlyosabb villámokat elhárítsa, galamblelkű nagyanyám magára vállalta megbüntetésemet. Persze, a maga módján. Az udvarunkon, a kiskaputól néhány méterre állt egy cseresznyefa. Ahhoz kötött engem hozzá, méghozzá egyetlen szál cérnával, melyet lazán a derekamra hurkolt. Majd nyomatékosan figyelmeztetett, hogy most már nem szökhetek meg, mert megkötözött.

Egy darabig ácsorogtam a fa alatt, aztán eluntam maga.

-- Néni, bácsi, tessék engem kikötni! – kiabáltam az utcán felbukkanó szomszédoknak, akik közelebb jöttek, és jót nevettek, hiszen elég komikusan festhettem derekamon a cérnakötéssel, melyet egyetlen mozdulattal elszakíthattam volna.

Aztán néhány perc múlva megérkezett nagyanyám, aki saját kezűleg szabadított ki, és szenvedéseimet öleléssel enyhítette.

Sokszor elmesélték nekem később ezt a történetet, jókat derültünk rajta, és magam is abban a hiszemben  voltam, hogy ilyesmi csak egy ártatlan, naiv gyermekkel eshet meg.

Nemrég azonban találkoztam egy régi barátommal. Vagy harminc éve nem láttuk egymást. Egyszer náluk vendégeskedtem. Az édesanyja sütött-főzött, ott sürgölődött körülöttünk a vacsoránál.

-- Ha legközelebb bejönne anyu, mondd azt, hogy nagyon szeretnél elmenni a bálba! – súgta a fülembe a barátom két fogás között.

-- Dehogy akarok én bálba menni, nem ismerek ott senkit, meg egyébként sem vagyok egy nagy táncos – válaszoltam.

Mire elmondta, hogy nagyon tetszik neki egy lány, sőt már találkozgatnak is, ám a mama eltiltotta tőle. Azt mondja, nem hozzá való, állítólag cigány volt a nagyapja.

-- Így aztán nem enged el a bálba, mert ott lesz Katica is. De ha te menni akarsz, akkor egészen más a helyzet. A vendéget illik elkísérni – nézett rám könyörgő tekintettel ez a felnőtt, diplomás ember.

És most, ennyi év után újra találkoztunk. Egy elhanyagolt, elfásult öregembert láttam, arcán az alkoholizmus nyilvánvaló jegyeivel. Elmondta, hogy családja azóta sincs, mai napig a mamával él, aki már nagyon beteges.

Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések.

Nem kell mindig jól járni

"Amikor elolvastam Nemeskürtynek a Requiem egy hadseregért című könyvét, ami a doni hadsereg pusztulásáról szól, akkor föltűnt nekem valami. Nevezetesen, hogy a korabeli harcászati szabályzatban százvalahány oldal szól az előrenyomulásról és négy oldal a visszavonulásról. Vagyis a katonákat csak a győzelemre készítették fel, arra hogy az ellenség át is törheti a frontot, hogy baj lehet, arra nem. Én azt gondolom, hogy az egész magyar nevelésnek az egyik nagy átka, hogy nem készíti fel a kudarcra az embereket. Sem a családban, sem az iskolában nem tanuljuk meg, hogy a világban vereségek is vannak. Ha valami kudarc ér bennünket, akkor kétségbe esünk. De egy olyan bokszoló, akinek az életébe nincs bekalkulálva, hogy kiüthetik, az nem lehet bokszoló.

Török Sándor, amikor hazajött a háborúból, találkozott egy piarista szerzetes barátjával, aki hogyléte felől kérdezte. „Te, amikor kint voltam a fronton életveszélyben, aknák, pergőtüzek között, nekem olyan morális erőm volt, én olyan tiszta voltam. Hazajöttem, a lakásom megvan, a feleségem megvan, már van állásom, van szeretőm is, csalom is a feleségemet, úgy el vagyok piszkolódva” – válaszolta Török. A szerzetes megölelte őt, és azt mondta: „Sándorkám, ilyen az igaz ember élete. Mindig elesik, és mindig fölkel.” Ezzel a felkeléssel van a baj. Hogy vége a világnak, ha kudarcba kerülök. Kétségbeesések, depressziók, azzal együtt inaktivitások, öngyilkosságok vannak. Mérei Ferenc egyszer úgy válaszolt egy rádióműsorban a sikeres élet titkát firtató kérdésre, hogy az nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. Aki el tudja fogadni, hogy nem kell feltétlenül minden szerelemből, kapcsolatból, minden üzletből, minden hivatásból nyertesen kikerülni, az nagyon szabad lesz belsőleg. És vannak az életnek olyan perspektívái, amit akkor vesz észre az ember, ha a földön fekszik." (Popper Péter)

Őszi pillangó

Birta Péter, fiatal nyirbátori fotós felvétele





Hétköznapi romantika

Igencsak szavahihető bennfentesek szerint Kismiska István volt az egész kapitányság legtürelmesebb rendőre. Kell-e nagyobb bizonyság erre, mint az a tény, hogy harminc évi szolgálat után is kitartóan várta az előléptetést.

Egyszer már majdnem megtörtént a csoda, szájról szájra járt a hír, hogy hamarosan feljebb léphet a ranglétrán. Márpedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Lett is aztán nagy csalódás, amikor kiderült, hogy előléptetésről szó sincs, csupán annyi történt, hogy hősünk személyi aktáját véletlenül elcserélték.

Egy napon aztán valaki azt tanácsolta neki, hogy művelje, képezze magát, mert e nélkül a mai, nehéz időkben nem viszi semmire. Felvette hát az egyetlen öltönyét, nyakkendőt kötött, karon fogta az asszonyt, és hosszas informálódás után, életében először, elindult a képtárba.

Az igazat megvallva, eleinte nem igazán kötötte le a dolog. Az absztrakt festmények kusza, áttekinthetetlen és elszórt pöttyei bántották a szemét, később pedig egy kicsit már meg is szédült tőlük.

Aztán az egyik teremben megpillantott egy hatalmas képet, mely telt idomú, meztelen nőt ábrázolt, meglehetősen kacér pózban. Élénk érdeklődéssel, majd egyre nagyobb megbotránkozással nézte. Az asszonyt meg a gyerekeket átküldte egy másik terembe, mondván, ez nem nekik való. Ő azonban nem mozdult. Maga sem tudta megmagyarázni az okát, de úgy érezte, itt valami törvénytelenség történt, támadás az emberi szeméremérzet ellen, ami mellett ő, mint hivatalos közeg nem mehet el szó nélkül.

Tanácstalanul álldogált egy darabig, mert azt sehol sem tanították neki, hogy ilyen esetben mi a teendő. Ekkor egy terebélyes asszonyság közeledett feléje, aki korábban az bejáratnál tárlatvezetőként mutatkozott be.

-- Hát ez meg mi! – rivallt rá Kismiska, annak biztos tudatában, hogy itt pillanatokon belül intézkedések foganatosítása forog majd fenn.

-- Mi lenne? Romantika – vetette oda a nő, csak úgy, foghegyről, s megállás nélkül továbbriszálta magát.

-- Romantika, ro…man…ti…ka – ízlelgette Kismiska a számára új, de roppant dallamos kifejezést. – Ezt már hallottam valahol. Hiába, a műveltség az műveltség. Én biztosan másképp mondtam volna.

Este aztán annak rendje, s módja szerint munkába állt, átvette a járőrszolgálatot. Az utcákat róva egyre a bűvös szót ízlelgette magában, mint varázsigét, mely kaput nyit egy másik világba.

Már későre járt az idő, amikor az egyik parkból kiáltozás ütötte meg a fülét. A bokrok mögül egy feldúltan hadonászó meztelen nő ugrott ki.

-- Romantika, romantika? – lépett oda hozzá önérzetes mosollyal Kismiska, mintegy jelezve, hogy átlagon felüli műveltség tényállása forog fenn.

-- Egy francot romantika! Nem látja, hogy majdnem megerőszakoltak! – üvöltött fel a hölgy.

Ő pedig arra a következtetésre jutott, hogy ennek a műveltségnek nincs semmi értelme.

Egy kis párterápia

Egy pár elmegy a pszichológushoz, mert nem működik a házasságuk. Miután a pszichológus megkérdezte őket, hogy mi a gond, a nő egy hosszadalmas, szenvedélyes és szívtépő listát zokogott el a szakembernek az elmúlt 15 év összes létező problémájáról. Csak mondta, mondta: elhanyagolás, bensőségesség hiánya, üresség, magányérzet, szeretet hiány, s egy egész lista a soha ki nem elégített érzelmi igényeiről, melyeket ki kellett bírnia házasságának eddigi szakaszában.

A szakember miután végighallgatta a listát, felállt, egy hatalmas, szenvedélyes csókkal magához ölelte az asszonyt. A nő elhallgatott, s mint akit elkábítottak, szótlanul leült. A pszichológus a férjhez fordult és így szólt:

-- Látja, erre van szüksége a feleségének, hetente legalább háromszor! Meg tudja tenni?

A férj gondolkodott egy kicsit, majd válaszolt:

-- Nos, el tudom hozni önhöz hétfőnként és szerdánként, de péntekenként horgászni megyek.

Az önelvesztés nem szeretet

Rossz párkapcsolat az, ahol a felek lehúzzák egymást. Minden együttélésnek ez az egyetlen kérdése: "Emelkedünk, vagy süllyedünk mi együtt?"

(Ha valakinek párkapcsolati gondja van, soha sem azt nézem, ki csalt meg, s kit, s hogy mennyire mély közöttük a szakadék, hanem azt, hogy van-e ereje annak, aki tisztábban lát, megemelni a másikat, vagy ott tartanak már, hogy ő is zuhan vele. Számomra ez jelenti egy kapcsolat végét. Az ugyanis már nem szeretet, ami bukásra kényszerít. Lehet szenvedély, bármiféle lelki, vagy érzéki örvény, lehet megszokás, kényszer - még közös anyagi érdek is lehet, de nem szeretet. A pokolba is leszállhatsz, ha van reményed rá, hogy társadat felhozhatod onnan - de ha nem akar jönni, s lehúz, nem szabad miatta ott maradni. Ez ugyanis már nem miatta történik, hanem saját gyengeséged miatt. Az önelvesztés nem szeretet.)

( Müller Péter)

Széchenyi, a feltaláló

A bennfentesek tudni vélik: zaklatott és csalódásokkal terhelt földi léte után szegény Széchenyink odafönn már csak csöndre és nyugalomra vágyott. Veleszületett kíváncsisága és tudásszomja azonban ide is elkísérte, így nem tudta megállni, hogy olykor bele ne olvasson a Túlvilági Hírmondóba. Egy napon döbbenten fedezett fel egy rövid hír, a Képtelen furcsaságok rovatban, mely arról számolt be, hogy Magyarországon a MÁV tetemes veszteségei miatt fel akarják számolni a vasútvonalak egy részét.

Vége is szakadt csaknem másfél évszázados nyugalmának, mivel azonnal lelkiismeret-furdalása támadt. Egyre azon rágódott, hogy ha annak idején nem kezdeményezi, sőt követeli annyira a vasútépítést, akkor most nem lenne mit felszámolni. Úgy érezte, személyes felelősséggel tartozik a kialakult súlyos helyzetért, s honpolgári kötelessége, hogy hozzájáruljon a probléma megoldásához. Kiutazási engedélyt kért hát az illetékes túlvilági szervektől és visszatért a földre.

Mivel meglehetős tapasztalatokkal rendelkezett ezen a téren, hamar áttekintette a vasút helyzetét. Kidolgozott egy olyan koncepciót, melynek révén valamennyi vonalat nyereségessé lehet tenni. A lényege: a veszteséges vonalakon vissza kell állítani a régi jó gőzmozdonyokat. Koncepcióját előbb azzal utasították el, hogy nincs szakképesítése, majd pedig az volt a kifogás, hogy a szén is drága.

Ám Széchenyi nem lett volna Széchenyi, ha feladja. Tovább dolgozott, és bebizonyította, hogy a gőzmozdonyok üzemeltetéséhez nem is kell feltétlenül szén. A korszerűsítést összekapcsolta a szelektív hulladékgyűjtéssel. Azt javasolta, hogy a továbbiakban a mozdonyokat eladatlan, de még le nem járt szavatosságú szaloncukorral, valamint lejárt szavatosságú választási plakátokkal fűtsék. Erre azt felelték, hogy nem tudják biztosítani a folyamatos ellátást.

Ennek ellenére Széchenyi nem hátrált meg, hiszen megélt ő már nehezebb időket is. Úgy gondolta, a tamáskodókat csak egy olyan találmánnyal győzheti meg, mely forradalmasítja a közlekedést. Abból a közismert tényből indult ki, hogy a beváltatlan ígéretek folyamatos feszültséget keltenek az emberekben. Alkotott egy elmés szerkezetet, mely az átverések keltette feszültséget elektromos energiává alakítja át. Az apró szerkezetet felszerelték a vonatajtókra, a felszálló utasok megfogták, így saját energiájukkal indították el a mozdonyt. És az állomásokon csupa életvidám utas szállt le.

A találmányt ki is próbálták, ment minden, mint a karikacsapás, az illetékes hivatal mégis elutasította, mondván: ilyen energiaforrásra nem lehet hosszú távon alapozni, mert mi van akkor, ha egyszer majd csupa elégedett ember él ebben az országban.

Ezt a csalódást már Széchenyi sem tudta elviselni, első felindulásában visszatért az Egek Országába. És mivel ezen a tájon államilag támogatják a jókedvet és a nyugalmat, találmányát azonnal megvásárolták. A feltaláló azóta is boldogan nyugszik, míg fel nem támad.

A nagymama üzenetrögzítője

Itt a nagymama üzentrögzítője beszél:

 - Jó napot kívánok, jelenleg nem vagyok elérhető. Kérem, közöljék üzenetüket a  szokásos sípszó után: 

 . . .

Beeeeeppp!.

- Ha egyike vagy  gyerekeimnek , akkor nyomd meg az 1-es vagy a 2-es gombot (attól függően, hogy melyik gyerekem vagy) és használd fel a következő lehetőségeket:

-   Ha napközben nálam akarod hagyni a gyerekeid, nyomd meg a 3-ast!

-   Ha mosni és vasalnivaló ruhád lenne, nyomd meg a 4-est!

-   Ha éjszakára akarod a gyerekeket nálam hagyni, nyomd meg a 5-öst!

-   Ha az iskolába kell a gyerekek után menni, nyomd meg az 6-ost!

-   Ha ennivalót kellene hazavinni hozzátok, nyomd meg a 7-est!

-   Ha nálam akarsz enni, nyomd meg a 8-ast!

-   Ha pénzre van szükséged, nyomd meg a 9-est!

-   Ha meg akarsz hívni vacsorára, vagy a színházba, akkor egyszerűen csak beszélj, mert hallak !

Majdnem főnyeremény

Több mint harminc évvel ezelőtt vette meg Tamás az első lottószelvényét, és azóta egyetlen hetet sem hagyott ki. Tulajdonképpen nincs is más szenvedélye. Ezért aztán ennek alaposan megadja a módját. A hosszú évek során a lottózás nála már szinte ceremóniává vált. Minden kedden szinte percnyi pontossággal betér a postára, hogy elhozza a szelvényt. Este aztán bezárkózik, hosszasan meditál, szinte szuggerálja a négyzeteket mielőtt bejelöli a számokat. Ilyenkor senki sem zavarhatja, még a másik szobában is lábujjhegyen közlekedik a család.

Eleinte még viszonylag jól ment a sora, és csak a játék kedvéért lottózott. Néha volt egy-egy filléres nyereménye, ami rendkívüli örömöt okozott neki, no nem a pénz miatt, hanem mert bizonyságot jelentett, hogy jó úton jár, ezzel érdemes próbálkozni. Persze, azt továbbra sem engedte, hogy magával ragadja a játékszenvedély, ilyenkor is csupán két szelvényt vásárolt, mint mindig.

Aztán változtak az idők, és az élet egyre nehezebb lett. Fogytak a család tartalékai, újra és újra meg kellett húzni a nadrágszíjat. Korábban még kiment néha a meccsre, olykor-olykor megivott egy sört, de már erről is lemondott. Csak a lottózást nem tudta abbahagyni, ez volt számára az egyetlen tevékenység, mely képes volt felülemelni a mindennapi gondokon.

Egyszer aztán bekövetkezett az, amitől már jóideje annyira rettegtek, hogy beszélni sem mertek róla: munkanélküli lett. És ez az ember, aki végigdolgozta egész eddigi életét, aki ereje teljében volt, nem tudott magával mit kezdeni. Eleinte még próbálkozott az elhelyezkedéssel, de mivel legjobb esetben is csak ígéreteket kapott, belefásult az egészbe.

Ettől kezdve úgy kapaszkodott a lottóba, mint az utolsó szalmaszálba, mint az egyetlen varázsvesszőbe, mely kilendítheti a kátyúból a család megrekedt szekerét. Már a szelvényeket is reszkető kézzel vette át a kisablaknál, aztán napokig csak ült a sarokban az asztal mellett, újabb és újabb szisztémákat agyalt ki. Éjjel, miközben álmatlanul forgolódott az ágyban, lelki szemei előtt katonás rendben vonultak el a számok, ő meg várta az égi jelet, az isteni megnyilatkozást, mely által biztosan megüti a főnyereményt.

Ahogy közeledett a szombat, a sorsolás ideje egyre izgatottabbá vált, már egy órával a kezdés előtt bekészítette a papírt, a ceruzát, leült a tévé elé, nehogy véletlenül elmulasszon valamit.

Sokáig, nagyon sokáig várt hiába. Aztán egy éjjel furcsa álmot látott. Sáros földúton vánszorgott holtfáradtan a kietlen pusztaságban egy ismeretlen cél felé. Már jártányi ereje is alig volt, amikor három kutya jött szembe az úton, majd egy birkanyájat pillantott meg, mely épp negyven állatot számlált. Aztán kaszás férfiakkal találkozott, tizenketten voltak. Feltűnt egy fa is az út szélén, szakadt ruhájú öregember ült alatta. Amikor melléje ért, épp egy hatvanast rajzolt az ujjával a porba.

Ebben a pillanatban felébredt. Rohant a szelvényekhez és megjelölte a számokat. Csak azt sajnálta, hogy az ötödiket nem sikerült megálmodni, de sebaj, azt beírta csak úgy, hasból.

És a csoda megtörtént. A következő sorsolásnál egymás után húzták ki a számait, csak az utolsót tévesztette el. Ezen azonban nem is nagyon bánkódott, hiszen a négyes is majdnem főnyeremény. Látta maga előtt a súlyos milliókat, vagy legalábbis százezreket, és rádöbbent, hogy nem is tudja, mit fog kezdeni ezzel a sok pénzzel.

Ettől olyan izgatott lett, hogy bement a kocsmába, fizetett fűnek-fának, s maga sem tudta, hogy került haza. Megbízható embernek tartották, volt hitele a kocsmárosnál.

Hétfőn aztán megvette az újságot, és nem akart hinni a szemének. Az állt benne, hogy ezen a héten a négyes találatok száma 2700, ezért mindösszesen 4200 forintot fizet. Hirtelen belényilallt a felismerés, hogy még a kocsmai számlát sem tudja kifizetni.

Csak egy lépés

Majakovszkij, a nagy szovjet-orosz költő és drámaíró híres volt lobbanékony természetéről. Egyszer egy darabját próbálták a színházban, ő pedig az első sorban ülve egyre ingerültebben nézte, hogy a rendező teljesen ellentmondásos instrukciókat ad a színészeknek.

Egyszer aztán nem bírta tovább, felugrott a színpadra, megállt a rendező előtt, és alaposan leteremtette.

-- Úgy látszik, mégis igaz az a mondás, hogy a zsenit a hülyétől csak egy lépés választja el! -- vágott vissza amaz sértődötten.

Majakovszkij a hosszú lábaival mellé lépett, végigmérte, aztán így szólt:

-- Hogy magának milyen igaza van!

Az emlékezőművész

Kivételes képességeire már gyermekkorában felfigyeltek, és nagyon szép jövőt jósoltak neki. Egyszeri olvasás után fújta a szorzótáblát, betéve tudta a történelmi évszámokat, fejben vezette a saját naplóját.

Karrierje mindezek ellenére nehezen indult, sorra elbukott az egyetemi felvételi vizsgákon. A szerencsétlen ugyanis nem csupán a tananyagra emlékezett, hanem annak ellentmondásaira, sőt, még azokra a forrásokra is, ahonnan ezeket a tudományos állításokat kimásolták.

A biológiavizsgán például felmondta a tankönyvet, aztán megjegyezte, hogy hülyeség az egész, mert az elméletek legtöbbjét már megcáfolták a legújabb kutatások. Nem tudhatta szegény, hogy a vizsgáztató azonos a tankönyv szerzőjével. Mint ahogy később könnyűnek találtatott a történelemvizsgán is, mert ama véleményének adott hangot, hogy az iskolában tanultak zöme szemenszedett hazugság. Ám ennek felismerése abban az időben még főbenjáró bűnnek számított.

Így aztán, mivel az egyetemre nem vették fel, hol itt, hol ott dolgozott. E munkahelyekről korántsem mindig a saját jószántából kellett távoznia, bravúros emlékezőtehetsége ugyanis sokszor hozta kellemetlen helyzetbe. Ő volt az egyetlen, aki mindig emlékezett arra, hogy mennyi fizetésemelést ígértek a dolgozóknak, mennyi volt a vállalat vesztesége, és eközben mennyi jutalmat vett fel a vezetőség. Mivel információit szerette megosztani embertársaival, hamar az utcán találta magát.

Aztán változtak az idők, és úgy gondolta, most végre újrakezdhet mindent. Hogy jobban átlássa az eléggé kaotikus helyzetet, rendszeres újságolvasóvá vált. Hamarosan azt a következtetést vonta le, hogy a szerzők és nyilatkozók nagy része krónikus emlékezetkiesésben szenved, s kutya kötelességének érezte, hogy nyilvánosan igazítsa helyre  a tévedéseket. Amikor az egyik lapban X. író arról beszélt, hogy az előző rendszerben mennyit üldözték az állhatatos ellenzékisége miatt, ő egy olvasói levélben szó szerint idézte annak húsz évvel korábban megjelent, a hatalomhoz írt hozsannáját.

Egyre gyakrabban jelentek meg az írásai. Hol arra hívta fel a figyelmet, hogy az örökifjú művésznő születési dátuma tíz évvel korábbra teendő, hol arra, hogy az egyik állami vállalat rendkívül demokratikusan kinevezett igazgatója – persze, teljesen véletlenül --, sógora az illetékes miniszternek, hol meg azt tette szóvá, hogy a frissiben megbízott tévéelnöknek nem hogy diplomája, de még tévéje sincs.

Társadalmi aktivitására és kiváló képességeire hamarosan felfigyelt az egyik párt is, ő meg beadta a derekát: ennek támogatásával indult a választásokon. Ment is minden, minta karikacsapás. A közvélemény-kutatók szerint népszerűségi indexe hamarosan meghaladta a kilencven százalékot.

Ekkor azonban beütött a krach. Azt még csak elnézték neki, mikor egy kampánygyűlésen kifejtette, hogy pártjának gazdasági programja teljességgel megalapozatlan, ám ő azt is kijelentette, hogy a párt elnöke alkalmatlan a vezetésre, mert emlékezete szerint korábban három termelőszövetkezetet és két vállalatot tett tönkre. No, ekkor tették lapátra.

Az emlékezőművész a továbbiakban teljesen elvesztette a talajt a lába alól, mostanában kéregetésből tartja fenn magát. Azt mondják, két évre visszamenőleg el tudja sorolni, hogy ki mennyit dobott a kalapjába.

Egy angol úr Szatmárban

M. Szlávik Tünde írása

Kevin Kovács hazatelepülésének híre órák alatt bejárta a kis szatmári falu zegzugos utcáit. Még az alvégesi Pista bácsi is felvonta bal szemöldökét a hallatlan csodálkozás egyértelmű jeleként. Igaz, már a középkorúaknak is el kellett magyarázni, tulajdonképpen kiről is van szó: a púpos Róza néni testvérének, az ’56 után disszidáló Bözsikének a fiáról, aki már a messzi Angliában látott napvilágot. A szülei meghaltak, a rokonság szétszéledt a világban, a mivel Kevin megrögzött agglegény, roppant magányos abban a nagyvárosban. Szeretne horgászni a vadregényes Tiszában, meg aztán unja is Londont. Én soha nem tudnám megunni, sóhajtott ábrándosan Jucika, a kis fiatal tornatanárnő, mire a kenyerét könnyű altesti munkával kereső Zita azonnal eldöntötte magában, hogy mégiscsak beruház egy új mellemelő melltartóra, meg arra a műszempillára.

Kevin jövetelében az igazi hasznot a doktorné látta meg, aki súlyos pénzeket fizetett gyermekei angol különóráiért. Kevin, mint ízig-vérig angol úriember bizonyára belátja majd, hogy ami számára egy kis társalgás, az egy ilyen kis faluban a megfizethetetlen anyanyelvi szaktanárt jelenti. S ebben a falu apraja-nagyja lelkesen egyetértett.

Nosza, felkészültek a fogadásra. Kalákában kitatarozták a házat, rendbe rakták a portát, még a trágyadombot is sarkosra igazították. Érkezése napjára annyi finomságot összehordtak, hogy az udvaron is teríteni kellett. Szabó Öcsit, a helyi építési vállalkozót elküldték a nyíregyházi vasútállomásra, egy Kevin Kovács névvel ellátott nagy táblával – többen láttak már ilyet a filmeken, s roppant előkelő dolognak tűnt.

Órák múlva hatalmas bálnaként beúszott a poros udvarra a fekete Mercedes, a fülig érő szájú Öcsi földig hajolva kinyitotta az ajtót egy vékony, bajuszos bácsikának, akit rögtön elsodort a köszöntésére összesereglő rokonok lármás tömege. Csak néhány tétova kézmozdulatra futotta erejéből. Ekkor a család feje botjával az asztalra csapott, mondván:

- Mari fiam, hagyjátok szóhoz jutni a vendéget! - Ezt hallva Öcsi sörös lóként nyihogva rágörbedt a motorháztetőre. Kevin érdeklődve, a falusiak az elmebetegeknek kijáró elnézéssel figyelték. Amikor végre magához tért, Öcsi az angol úr kézmozdulatát utánozva így szólt:

- Kevin bátyátok azt mutatta, helló. Ő ugyanis néma…

Találkozásom Józsikával

Magas, vállas, de eléggé elhanyagolt külsejű fiatalember köszönt rám a minap.

-- Jó napot, tanár bácsi! – szólt mosolyogva. – Ugye, nem tetszik megismerni? Én vagyok, Józsi.

Tényleg nem ismertem meg, még így sem. De úgy tettem, mintha. Elvégre, ezt várta tőlem.

-- Mit csinálsz mostanában? – kérdeztem tőle.

-- Hát, semmit, munkanélküli vagyok – válaszolta meglepő önérzettel.

-- És eddig, korábban? – próbálok belekapaszkodni valamibe.

-- Eddig se. Én még nem dolgoztam semmit – mondja, s közben azt fürkészi, hogy most kötekedni akarok vele, vagy csupán érdeklődöm.

Jobban végigmérem, hátha találok rajta valami ismertetőjegyet, mely felidézheti bennem gyermeki önmagát. Lehet vagy harmincéves, talán több is.

-- Család van? – kérdezem.

-- Van, egy fiam, meg egy lányom.

-- És miből éltek? – teszem fel a kérdést, amit legszívesebben visszaszívnék, mert talán megsértődik.

-- Hol ebből, hol abból – válaszolja egykedvűen, a legnagyobb természetességgel.

Ekkor a cipőjére téved a tekintetem. Erre a szakadt, félrecsámpált tákolmányra, melynek madzag a fűzője. És ekkor rádöbbenek, hogy kivel is van dolgom. Mert egy ilyen cipőt nem lehet elfelejteni.

Boldogult általános iskolai tanár koromban tanítottam Józsikát. Rengeteget hiányzott, s amikor kérdőre vontuk, azt válaszolta, csak egy cipő van otthon, melyet az apjával közösen hordanak. Így aztán, amikor az nincs otthon, ő nem jön iskolába. Tény, hogy a cipője legalább három számmal volt nagyobb, és madzaggal kötötték meg.

Mint lelkes, ifjú pedagógus, felmérést végeztem az osztályban „Mi leszek, ha nagy leszek?” címmel. Volt, aki egész kis fogalmazást írt gyermekkori álmairól, az ő papírlapján viszont egyetlen szó szerepelt: „Munkanélküli”.

-- Mért akarsz te munkanélküli lenni? – kérdeztem akkor meglepetten.

-- Apám is munkanélküli, már évek óta. Na és aztán? Legalább nem parancsol neki senki.

És most itt állunk húsz év elteltével, egymással szemben.

-- Na, én megyek, tanár bácsi – rázza meg a kezemet.

Hosszasan nézek utána. Jó ideje nem találkoztam olyan emberrel, aki megvalósította a gyermekkori álmait.