Cérnával a cseresznyefához

Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések. Amikor valakihez, vagy valamihez, személyhez, ügyhöz, eszméhez olyan hajszálvékony kötődéssel kapcsolódnak, mely játszi könnyedséggel elszakítható. És mégsem képesek rá. Még akkor sem, ha béklyónak érzik.

Kicsiny gyermekkoromban, talán négy-ötéves lehettem, rendszeresen átszöktem a szomszédba játszani. Szüleim persze féltettek, hiszen ehhez ki kellett mennem az utcára, és bár akkoriban még alig volt gépjármű-forgalom, a dolog egyáltalán nem volt veszélytelen.

Még az sem segített, ha bereteszelték a kiskaput, ugyanis a kerítés alatt volt egy lyuk, melyen át a kacsák ki tudtak bújni, hogy az árokban lubickoljanak. Én meg olyan kicsi voltam, hogy átfértem a kacsáknak szánt résen.

Sok fejtörést okozott ez a szüleimnek, és hogy a súlyosabb villámokat elhárítsa, galamblelkű nagyanyám magára vállalta megbüntetésemet. Persze, a maga módján. Az udvarunkon, a kiskaputól néhány méterre állt egy cseresznyefa. Ahhoz kötött engem hozzá, méghozzá egyetlen szál cérnával, melyet lazán a derekamra hurkolt. Majd nyomatékosan figyelmeztetett, hogy most már nem szökhetek meg, mert megkötözött.

Egy darabig ácsorogtam a fa alatt, aztán eluntam maga.

-- Néni, bácsi, tessék engem kikötni! – kiabáltam az utcán felbukkanó szomszédoknak, akik közelebb jöttek, és jót nevettek, hiszen elég komikusan festhettem derekamon a cérnakötéssel, melyet egyetlen mozdulattal elszakíthattam volna.

Aztán néhány perc múlva megérkezett nagyanyám, aki saját kezűleg szabadított ki, és szenvedéseimet öleléssel enyhítette.

Sokszor elmesélték nekem később ezt a történetet, jókat derültünk rajta, és magam is abban a hiszemben  voltam, hogy ilyesmi csak egy ártatlan, naiv gyermekkel eshet meg.

Nemrég azonban találkoztam egy régi barátommal. Vagy harminc éve nem láttuk egymást. Egyszer náluk vendégeskedtem. Az édesanyja sütött-főzött, ott sürgölődött körülöttünk a vacsoránál.

-- Ha legközelebb bejönne anyu, mondd azt, hogy nagyon szeretnél elmenni a bálba! – súgta a fülembe a barátom két fogás között.

-- Dehogy akarok én bálba menni, nem ismerek ott senkit, meg egyébként sem vagyok egy nagy táncos – válaszoltam.

Mire elmondta, hogy nagyon tetszik neki egy lány, sőt már találkozgatnak is, ám a mama eltiltotta tőle. Azt mondja, nem hozzá való, állítólag cigány volt a nagyapja.

-- Így aztán nem enged el a bálba, mert ott lesz Katica is. De ha te menni akarsz, akkor egészen más a helyzet. A vendéget illik elkísérni – nézett rám könyörgő tekintettel ez a felnőtt, diplomás ember.

És most, ennyi év után újra találkoztunk. Egy elhanyagolt, elfásult öregembert láttam, arcán az alkoholizmus nyilvánvaló jegyeivel. Elmondta, hogy családja azóta sincs, mai napig a mamával él, aki már nagyon beteges.

Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések.