2011. február 22., kedd

Mitől magyar a magyar?

-- Azért mégiscsak jó, hogy tegnap nem Nicolas nyert – mondja nekem az egyébként bájos, kedves, főiskolai hallgató ismerősöm a legutóbbi tehetségkutató műsor döntője után.
-- Aztán mért örülsz ennek ennyire? – kérdezem én meglepetten, mert jómagam is csodálattal hallgattam a szlovákiai énekes produkcióját.
-- Éppen ideje volt, hogy végre egy magyar nyerjen – néz rám magabiztosan, igazának teljes tudatában.
-- Szerinted Kodály magyar volt? – kérdezem tőle, miután magamhoz térek megdöbbenésemből.
-- Hát persze, ki, ha ő sem – válaszolja, s közben fürkészi, hogy hová is akarok kilyukadni.
-- Ez érdekes, mert ő is Galántán töltötte a gyermekkorát, ahol Nicolas él és született – mondom neki.
Egy pillanatra zavarba jön. De csak egy pillanatra.
-- Az nem számít, akkor is más országból jött – zárja le a vitát, aztán sarkon fordul.
Arra gondolok, hogy talán az oktatásban van a hiba. Hiszen ez a hölgy kijárta az általános iskolát, elvégezte a gimnáziumot, most főiskolás, és mégis elfelejtettek neki valamit megtanítani.
Az is eszembe jut, milyen érdekes logika szerint osztják a magyar „címet” a televíziós közvetítésekben. Amikor a magyar kézilabda-válogatott vezetésre áll, a riporter extázisban üvölti, milyen nagyszerű gólt dobot  a „magyar” Carlos Perez.  Az egész sajtó azzal volt tele, hogy Szaddam Huszeint az amerikai hadsereg egy „magyar” őrmestere cibálta ki a búvóhelyéről. Dobogó szívvel, mellünket veregetve kiáltjuk világgá, ha egy külföldi énekesről, sportolóról, színészről kiderül, hogy negyedrészben magyar vér csörgedezik az ereiben, még akkor is, ha nem tud magyarul.
Már-már komikus volt az a vita, mely azt kívánta eldönteni, hogy Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök magyarnak tekinthető-e. Nem csupán azért, mert ő magát nem tekinti annak, hanem azért is, mert 2004-ben, amikor pénzügyminiszterként Magyarországon járt, semmilyen utalást nem tett magyar származására. Apja, nagybócsai Sárközy Pál nem tanította meg gyermekeit magyarul, és nem próbálta átadni nekik a magyar hagyományokat. Nicolas szerint édesapja túl kis országnak tartotta Magyarországot, és értéktelennek vélte a magyar nyelvet és kultúrát a modern világban.
Egészen más a helyzet, ha nem híres emberekről van szó, ha nem a világ gazdagabb végéből kacsintgatnak haza, csak innen, a határ másik oldaláról, hiszen tőlük nem dagasztja a büszkeség a mi igaz magyar keblünket. Ők már, főleg ha még valamiben konkurenciát is jelentenek számunkra, románok, szlovákok, ukránok. Egy szlovákiai sportoló a riporter számára már Tótová vagy Puskásová, még akkor is, ha úgy beszél magyarul, mint Grétsy László.
De én ezen nem csodálkozom. Hiszen egyesek úgy vélik, hogy országhatáron belül is csak az tekinthető magyarnak, aki velük egyetért. Amerika azzal lett gazdaggá, hogy befogadta, sőt csalogatta a tehetségeket, a koponyákat nemzetiségtől függetlenül. Mi a sajátjainkra is gyanakvással nézünk. Tényleg ilyen gazdagok vagyunk?