2011. február 28., hétfő

Casanova a vonat alatt

Józsi bácsit akkor ismertem meg, amikor az egyetemről, pedagógiai gyakorlat gyanánt, egy úttörőtáborba kerültem nevelőnek. Ő volt az éjjeliőr. Bár már a hatvanat taposta, majd kicsattant az egészségtől, mindig jókedve volt, szerette a borocskát, de még annál is jobban az asszonyokat.
Ha feltűnt a közelben egy esztétikai szempontból elfogadható nőnemű lény, úgy tizenhat és nyolcvan közt, azonnal kivirult és pödörgetni kezdte a bajszát, egymás után szórta a vicceket és poénokat. Szóval, őt aztán minden hölgy megihlette.
A táborban leginkább a konyhás asszonyokkal szeretett évődni, talán nem minden hátsó szándék nélkül, mert, bár, mint úrinőhöz illik, rendre visszautasították a közeledését, és alaposan leteremtették, azért igencsak legyezgette a hiúságukat az udvarlása. Ez abból is látszott, hogy rendre megvendégelték egy-egy jobb falattal. Nem is csoda, hogy Józsi bácsi egész nap ott téblábolt körülöttük, pedig a munkájából adódóan csak este kellett volna szolgálatba lépnie.
Különösen az egyik, jó karban lévő özvegyasszonyra fájt nagyon a foga, neki rendszeresen tett félreérthető, sőt egyáltalán nem félreérthető ajánlatokat, ám mindig kosarat kapott.
-- Egyszer a vonat alá fekszek érted, Maris! Kimegyek az állomásra, és befekszek az első vonat alá!– szólt az öreg ilyenkor, ájtatosan az égre emelve tekintetét.
Ez naponta többször is elhangzott. Egyszer aztán, úgy látszik Maris bal lábbal kelhetett fel, elhatározta, hogy szaván fogja az öreget.
-- Ugyan már, magának is csak a szája jár! – rivallt rá Józsi bácsira. – Fogadjunk, hogy még a kisujját se dugná értem a vonat alá!
-- No, fogadjunk! – lelkesedett az öreg. – Ha alá fekszek, velem hálsz, ha nem fekszek alá, megveszem neked a legnagyobb csokor vörös rózsát, ami csak létezik.
Ezen aztán jót kacagtunk, elképzeltük, sőt némileg meg is vitattuk, miként fogja teljesíteni férfiúi kötelességét miután átment rajta egy vonat, de az öreg nem tágított. Az ajánlat annyira komolytalannak látszott, hogy némi nógatás után Maris belement a fogadásba.
Másnap délután az öreg azzal jelent meg, hogy márpedig ő most, azonnal eleget akar tenni az ígéretének, máris induljunk az állomásra. De menjünk mi is, mert neki tanukra van szüksége. El is indultunk vagy húszan, csak Marist nem tudtuk rábeszélni. Mentünk végig a falun, egyre többen és többen csatlakoztak hozzánk, így hát egy akkora tömeggel értünk az állomásra, hogy a helyi rendőr már karhatalmat akart hívni. És ebben a tömegben Józsi bácsi volt a legvidámabb, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megunta az életét.
Az állomás teljesen kihalt volt. Csak a forgalmista ácsorgott az ajtó előtt, meg egy ócska, rozsdás tehervonat állt a holtvágányon, mely itt vesztegelt már vagy fél éve.
-- Mikor jön a következő vonat? – kérdezte valaki a forgalmistát.
-- Arra ugyan várhatnak még, több mint két órát – nézett ránk csodálkozva, mert nem tudta mire vélni ezt a nagy tumultust.
-- Dehogy várok, majd bolond leszek! – szólt Józsi bácsi, aztán odasétált a veszteglő szerelvényhez. Ócska táskájából akkurátusan elővett egy plédet, szépen leterítette az első vagon alá, kezembe adta a felöltőjét, aztán lefeküdt a plédre.
-- Mindenki látja, hogy a vonat alá feküdtem? – kérdezte széles vigyorral. – Hát tehetek én arról, hogy a vonat nem megy?
Hogy a fogadás elhálása megtörtént-e, azt nem tudom. Ám tény, hogy évekkel később a környéken hallottam egy mondást: „Átment rajta, mint Józsi bácsin a vonat.”